A Paysage d’Hiver már a ‘98-ban megjelenő első demóival stílust alkotott: akinek valaha volt valami köze a black metalhoz, és legalább egyszer hallotta a Wintherr művésznéven alkotó Tobias Möckl ezen projektjének korai anyagait, az utána ezer közül is felismeri ezt a zenét, mely az ambient hangképek és a nyers black metal tökéletes elegye. Noha a hangsúly majdnem minden kiadványon a gitárzenén volt, az “elegy” kifejezés fontos: a PdH alkotásaiban nem egymás mellett él a két eszköztár, hanem szorosan összefonódva. Wintherr egy igazi underground polihisztor: a metal klasszikusokon túl sok egyéb hangszert is meg tud szólaltatni, melyek alkalmanként előbukkannak a dalaiban – és a borítók is az ő fotói, festményei. Energiáit azonban sosem szórta szét ezer zenekar irányába: a Paysage formájában publikálta a téli természet vadságát, később pedig emellett a Darkspace-szel kezdte el lemezekre csatornázni a kozmosz végtelen ürességét. A Darkspace 3 fős zenekar, a PdH azonban mindvégig megmaradt egyéni meditációnak, amit a norvég második hullám nagyjainak természetközelibb (korai Enslaved, Satyricon), billentyű-hangsúlyosabb (Emperor) zenekarai inspiráltak, de csak egyfajta magas szintű szellemiség és attitűd formájában. A Paysage ugyanis – ahogy fent említettem – már a kezdetektől fogva, teljesen egyedi zenei megközelítést képviselt, mely szellemiség mellett egyébként azóta is kitart – ami szintén nem mondható el a legtöbb norvég elődről. Amikor arról beszélünk, hogy a black metal fejlődése, akkor az ilyen jó példákra gondolunk, mint Wintherr korai munkássága, ami úgy hozott izgalmat a színtérre, hogy nem sértette meg a gyökereit. Repetitív, meditatív, és egyben sötét és pusztító hangorkánjai a legmelegebb nyári napokon is be tudják csempészni az örök fagy világát a négy fal közé.

Az első PdH demo óta eltelt bő 25 év. Ez idő alatt megjelent 20+ kiadvány, aminek nagyjából a fele a megszokottnál jóval hosszabb demok és néhány split formájában, ‘98-99-ben és a 2000-es évek elején látott napvilágot, azonnali ismertséget hozva az underground berkein belül. Eztán némileg belassult a kiadások tempója – jobban mondva végül a Paysage is beállt az átlagos zenekarok megjelenési gyakoriságára. Az első “teljes album” státuszt érdemlő kiadvány a 2020-as Im Wald volt, ami 2 órás hosszúságával minden eddiginél grandiózusabban rajzolta körbe a hófödte fenyvesek birodalmát. Jelen cikk tárgya a most novemberben megjelent Die Berge, a zenekar harmadik lemeze, melynek beharangozó sorai meglehetősen talányosan fogalmaznak:
“Lehet, hogy ez az utolsó túrája annak a vándornak, akinek útját már több, mint két évtizede követjük a hóban? A hívó jelenet nem más, mint a halál közelségét megérző zen szerzetes végső, tudatosan választott mászása egy hegycsúcsra: A Hegycsúcsra. Menjünk hát vele…”
A test
Az album a téli Alpok klasszikus hozzávalójával, szélzúgással indul. Az ambient hangképek lassan egy barlang képét rajzolják ki: lépkedés a padlón szétszóródott kavicsok között; visszhang. Nem csak az első szám kezdődik így, hanem mindegyik, ami talán a zen szerzetesek barlangi meditációit hivatott jelképezni. Innen indul a vándorunk az útra, és a többnapos vándorlás során mindig (minden dal elején) egy újabb barlangban éri a napkelte. Vagy csak újra meg újra visszafordul anélkül, hogy elérné a csúcsot…
A két nyitó tétel az életmű korai szakaszát juttathatja a hallgató eszébe. A hóviharok hangulatának megidézése mindig is a PdH egyik legnagyobb erőssége volt, nem hiába választotta Tobias a Wintherr művésznevet és a “téli táj” jelentésű zenekar nevet. Ezekben a dalokban erő van, sodrás: a szél fúj, a látótávolság minimális, a formák elmosódnak. Minden feloldódik a kissé vakító szürkeségben, miközben az apró, éles hó- és jégkristályok gyorsan kavarogva ostromolják az ember arcát. Nekem előbb volt szerencsém a korai Paysage demokhoz, mint valódi hegyvidéki hóviharhoz, de mikor végül ez utóbbi élményben is részesültem, már biztossá válhattam benne, hogy Wintherr–nek valóban hitelesen sikerült megszólaltatnia az élményt. Ugyan a Die Berge esetén is az újabb PdH kiadványokra jellemző, a kezdeti raw, lo-fi hangzásnál sokkal-sokkal polírozottabb megszólalást kapjuk, de a zene így is abszolút működik (ugyan kérdés, hogy nem-e működne méginkább egy kicsit nyersebben). A féktelen, bárdolatlan természeti erők hangja ez, amik a kemény alpesi kőzeteket is képesek voltak a saját kedvükre repeszteni, mozgatni, faragni. Innen indul tehát a vándor útja a több, mint 18 perces Urgrund–ban. Erős kezdés, vérbeli Paysage hangulat, minimális Darkspace íz. Ebben és az ezt követő Verinnerlichung–ban a fizikai test küzd a külvilággal – a meredek, kitett emelkedőkkel, a süvítő széllel, a hófúvással. A vándor számára igencsak erőt próbáló az út első szakasza, de a hallgatónak semmi oka panaszra.
A tudat
A Transzendenz I, II és III a kezdeti viharzás után egy egyre lassuló ütemet képvisel. A test megpróbáltatásairól a monoton ritmusú, de kitartó menetelésnek köszönhetően átkerül a hangsúly a tudat lépésről-lépésre kisimuló tereibe. A “trilógia” I. tagja kezdi átterelni a hallgatót abba az állapotba, amikor a hosszú gyaloglás egy pontján átszakad valamiféle láthatatlan hártya, a test már rutinból dolgozik, a szellem pedig maga mögött hagyja béklyóit és szabadon feloldódik a környezetben. A II. tételre a vihar már teljesen elült: a hófödte fennsík nyugodt és néma. Peremén gigászi, szürkén csillogó sziklafal, benne hatalmas barlang. Minden eddigi barlangnál nagyobb. Ennek szájában áll a vándorló, teljes révületben hallgatva a cseppkövekről aláhulló vízcseppek zaját. Nem mozdul, hosszan elmélázik: ismét a PdH lassan építkező, meditatív világa borul körénk; ezúttal szinte már depressive black metal jellegű eszközökkel, amik a III. epizódban teljesednek ki igazán. Lomha, kilátástalan hangok – talán most érték el a kétségek a vándort? Ahogy minden ugyanolyan perccel egyre közelebb érünk a halálhoz, egyre nehezebb azt a magabiztosságot fenntartani, amit nagyobb távolságból oly könnyű volt. Itt fent, az utolsó csúcs alatt, ránktör a szenvedés teljes súlya, amit a táj szépsége sem tud enyhíteni számunkra. Ennél az utolsó Transzendenz-változatnál elkeseredettebb tétel talán nincs is a Paysage repertoárjában. Kérdés, hogy, hogy lesz ennek vége, hogy szabadulunk meg a szorongatástól – hogy törünk ki a samsarából?
A megvilágosodás
Erővel. Szellemi erővel. Lehorgasztott fejünket felemeljük és tekintetünket körbehordozzuk a tájon – nem adjuk fel. Az Ausstieg az előző szám tökéletes ellentéte, emiatt is üt olyan kijózanítóan. A kezdetekhez hasonlóan ez megint egy nyers, természeti erőtől duzzadó tétel, de ez a természeti erő már nem kintről, hanem bentről jön: a megacélozott test és a megacélozott szellem összefonódásából születő ősi energiából. Bár időközben ránksötétedett, és megjártuk a legmélyebb mélységeket, de mégis túléltük – és a túlélés minden eddiginél többé tesz. Közel a csúcs, mely felé zergeugrásokkal haladunk kőről-kőre, valamiféle nem evilági tartalékokat mozgósítva. A legmagasabban fekvő kilátóponthoz megérkezni és körbenézni a végtelen, érintetlen tájon, az alattunk gomolygó felhőpaplanon – ez a legátütőbb élmény az úton. Ezen a lemezen pedig ez a tétel a csúcspont, egy szépen kibontott történet klimaxa. A végtelenben való feloldódás, mint megvilágosodás.
A Gipfel már “csak” ennek az állapotnak a meglovagolása, konzerválása. Lényegesen lágyabb, elszállósabb témákkal operál, mint egy átlagos Paysage-dal, de jól illeszkedik a lemez ívébe, és kísérletibb jellege ellenére nincs “idegen test” érzete. Ez már az élénk narancsos színű napfelkelte, ami milliméterről milliméterre veszi birtokba az örök hó birodalmát. Talán ott van még a vándor teste a csúcson, talán már nincs. Talán már feloldódott, betemetődött – talán teljesen eltűnt ebből a fenti világból, mely nem sokáig tűri az embert. Talán már minden világból eltűnt, ahogy kitört a körforgásból. De a szél ugyanúgy fúj, mint amikor elindult felfelé.

Ez a lemez egy hegycsúcsra vezető, egyszerre fizikailag és spirituáliusan is intenzív utat kísér végig. Egy élet konklúziója: ami tulajdonképpen a Paysage d’Hiver életműve. Az általam igen gyengének tartott Geister után a Die Berge egy méltó zárása volna ennek a hosszú projektnek, ha úgy adódna, hogy tényleg ez az utolsó út. Idővel kiderül. De azt mondják, a csúcson kell abbahagyni.
Írta: sothis





