Az elmúlt három évben háromszor volt lehetőségünk a Master Boot Record-ot Magyarországon köszönteni; az első Fekete Zaj-os bemutatkozó koncertet követően az A38-on léptek fel a Thy Catafalque előzenekaraként, most pedig alanyi jogon, saját név alatt turnéztak végig Európában. Mivel a koncertbeszámolók első körben azoknak íródnak, akiknek vagy nem volt lehetőségük részt venni a fellépésen – vagy pedig nem volt még kellően erős az elhatározás –, így álljon itt egy pár sor arról, hogy pontosan miért is álltam az első sorban és ráztam a nem létező rácsot a Turbina színpada előtt…
…ám mielőtt ennek nekifutnánk, tartsuk be az események helyes kronológiáját, és essék pár szó az egyszemélyes előzenekarról, arottenbit-ről. Ez volt az a pont életem során – múlt hét szombaton –, amikor véglegesen szembesültem azzal, hogy öreg, szűklátókörű és korlátolt vagyok (még azzal együtt is, hogy erről feleségem rendszeresen tálékoztat). Az arottenbit nevű formáció egy darab kopasz, széttetovált, maszkot viselő úriembert takart, aki egy Nintendo-vezérlő segítségével állított elő zenét, és ezen a ponton kezdődtek a gondok. Az előző mondat tartalmazza a „zene” és „előállít” szavakat (ez utóbbi ugye aktív és cselekvő részvételt jelent), így ennek a két szónak a kontextusát fogjuk górcső alá venni. Számomra nem volt teljesen egyértelmű, hogy a muzsika hány százaléka élő és hány százaléka megy backing track-ről – maximum az 1% per 99% arányt tartom elfogadhatónak –, mindenesetre elég szürreális volt a produkció. Emberünk megjelent a színpadon, közelebbi kapcsolatot létesített egy viszkisüveggel, majd ezek után egy – vélhetően erre a célra hordozott – kukából elektronikai hulladékot kezdett kiszedegetni, mindezt a színpad közepén, erőteljes szintetizált zenével aláfestve… majd miután megtalálta ebben a szemétben a Nintendo-kontrollert, kezdetét vette a buli. Ha akarom, techno, ha akarom, zaj, meg egy picit metal is persze: számomra zeneileg teljesen szétesett a produkció, pedig biz’isten öt perc híján végigálltam az egészet. Nem tagadom, voltak olyan zenei ötletek, amik egészen fantáziadúsnak tűntek, de én úgy éreztem, hogy ezeknek a kifejtése magán az ötletem már nem ment túl, ennek okán a performansz zenei részét sem igazán sikerült befogadnom, miközben kopasz-maszkos barátunk szorgalmasan menetelt és szeletelt a színpadon. Majd – hogy valami metal eleme is legyen az előadásnak – időnként némi moshpit és circle pit indult meg nagyjából tucatnyi ember részvételével…
Arottenbit barátunkra nagyjából 30 perc jutott ezen az estén; rövid szünet, átszerelésre semmi szükség nem volt, és következett a Master Boot Record. Hát akkor álljon itt egy pár szó arról, hogy tőről metszett black metalosként miért hallgatom csorgó nyállal őket. Semmilyen elképesztő csoda nincs a nap alatt, ők is ugyanazzal a tizenkét hanggal dolgoznak, mint bárki más – viszont innentől jönnek az izgalmak. A Master Boot Record alapvetően a djent, a progresszív metal és a neoklasszikus metal keveréke, mindez nagyjából a 90-es évek számítógépes játékainak hangszerelésével, instrumentálisan előadva. Vittorio klasszikus zenei ismerete nagyon sokat segít; egészen elképesztő dallamok-ötletek-futamok íródtak a Reaper-ben, és az állapot sokáig viszonylag statikusnak tűnt. A folyamat három évvel ezelőttig spártaian egyszerű volt: Vittorio írt, időnként kiadott egy-egy albumot, majd amikor éppen nem valami játékot programozott, akkor meg megírta a következő albumot – és így tovább. Ebben a monotóniában Edoardo megjelenése okozott jelentős zavart, nagyjából a Covid után kicsivel. Hősünk ekkor már minden bizonnyal a huszadik életévén is túl volt, és minden olyat eljátszott már, amit gitáron el lehet – sőt egy csomó olyan dolgot is, amit elvileg nem –, és ezek után, gondolom, új kihívásokat keresve megtalálta a Master Boot Record barokkosan burjánzó neoklasszikus szólóit. Azzal együtt, hogy ez a zene nem élő előadásra íródott – ráadásul a legkevésbé sem gitárra –, Edoardo barátunk gyorsan megtanulta őket, majd jelentkezett Vittorio-nál, hogy nyitott lenne a Master Boot Record esetleges élő fellépésein gitározni. Ezzel be is indult a gépezet: Vittorio is gitárt ragadott, és magára vállalta a kíséret egy részét (a másik része továbbra is szintetizált zene és backing track-ről megy). Gyorsan kerítettek egy dobost, és a kevesedik fellépésükön a Fekete Zajon már láthattuk őket.
Azóta a koreográfia nem túl sokat változott; élő kísérettel hallgathatjuk meg a fantasztikusnál fantasztikusabb dalokat, miközben Vittorio megpróbálja kísérni Edoardo játékát. Fiatal olasz barátunk egészen vérlázítóan zenél, az arpeggio-kat időnként némi hybrid picking-gel díszítve adja elő, és az eszméletlenül bonyolult és gyors szólókat közepesen unott fejjel játssza szó szerint órákon keresztül. Némi élénkséget akkor láthattunk rajta, amikor valami szakmai kihívást kellett prezentálni – mármint az ő skáláján. Ezek már tulajdonképpen szemre is, fülre is alig követhető részek, ahol azért Edoardo a dekorációk további díszítésére már oda kellett hogy figyeljen. Érdekes volt elnézni a közönséget: azzal együtt, hogy ez alapvetően metal – bár első közelítésben nem nagyon látszik rajta –, jól láthatóan nem metal-rajongók alkották a Turbina hallgatóságának vastagját.
Aznap este 18 tételt játszott nekünk a Master Boot Record (NWOSHM.TXT, CONFIG.SYS, DOOM, ANSI.SYS, CPU, CASTLEVANIA, IRC, FDD // HDD, FTP, RAM, IRQ 2 CASCADE, CLS.NFO, IRQ 0 SYSTEM CLOCK, VIRUS.DOS, GOLDEN AXE, 80386, BAYAREA.BMP); maratoni hosszúságú és nagyon fárasztó fellépésük volt. Az idén októberben jött ki az új anyag (Hardwarez), és ennek bemutatása (CPU, RAM) természetesen kötelező eleme volt a fellépésnek, de ezzel együtt a közismert klasszikusok (ANSI.SYS, FTP, 80386) sem maradhattak ki. A koreográfiát már fentebb említettük; nagyon szépen építkezett a fellépés, hogy aztán az egész este az utolsó négy tételben csúcsosodjon ki: ezek fülbemászó és ütős dalok, ahol Edoardo teljes mértékben kiteljesedhetett, feje fölött, foggal, földön fekve, térdelve szólózott a folyamatos örömujjongás és tapsolás közepette. Számos esetben láttunk olyan fellépést, ahol vendégek vettek részt, és természetesen most is volt ilyen esemény, arottenbit barátunk szállt be a buli közepén egy dal erejéig, ez pedig a Slayer Raining Blood című dala volt kicsit furcsán mixelve, erősen szintetizátoros beütésű gitárhanggal. Nagyon vicces volt ez a dal: arottenbit barátunk nem igazán tudott aktív részese lenni a zene megalkotásának, Eduardo a tőle megszokott melankolikus módon, tokkal-vonóval végigjátszott az egészet, miközben Vittorio megpróbálta kísérni – és a szög akkor bújt ki a zsákból, amikor a klasszikus spider walk részhez értek (||: 5320 6430 5320 6430 :||). Na, ez már sok volt Vittorio-nak a jóból, ő már csak minden második hangot játszott ebből az ikonikus riffből…
De aznap este nem kottát analizálni, hanem egy csodálatos fellépést hallgatni mentünk – és én egy újabb fantasztikus élménnyel gazdagodva távoztam. Szenzációsak azok a zenei ötletek, amiket Vittorio kitalál, imádnivaló az egész koncepció és az annak mentén felhúzott albumok sora; birtokában vannak azon tulajdonságoknak, amik miatt a metált mindannyian életünk elválaszthatatlan részeként éljük meg, és erre az egészre már csak hab volt a tortán az élő bemutató professzionalizmusa – jöhetnétek sűrűbben is a fiúk.
Fényképek: Bands Through The Lens
Írta: Á
