A francia Ataraxie a funeral doom illetve death/doom színtér manapság egyik legnevesebb bandájának számít, részben maximalizmusuk és töretlen produktivitásuk miatt, részben pedig kiváló hangzású és kompozíciójú albumaik által. Idén októberben Le déclin címmel megjelent hatodik lemezükkel tovább boncolgatták a szenvedéssel és kínnal teli létezés legsötétebb mélységeit, szokásukhoz híven azt egy elég széles skálán prezentálva.
A zenekar egy jól bevált képletet alkalmaz már 2005-ös debütálása óta, azonban ennek teljes feltérképezése közel sem olyan egyszerű, mint ahogyan az a műfajon belül megszokott lenne. Egyrészt mert zenéjük nem a death/doom romantikusabb, érzelgősebb irányzatát mutatja be, bár az izolált melankólia passzív esztétikuma mindig egészen jelentős szerepet kap. Azonban ezt rendszerint olyan súlyos, erősen lehúzó témák követik, amik a kiteljesedést a megszokottól eltérő irányba terelik – egy eléggé intenzív, death metal, néhol black metal hatású megmozdulás felé. Másrészt az egész kompozíció 16-21 perc hosszúságú dalokban bontakozik ki, a reménytelenség és a kétségbeesés fokozatait lépésről lépésre végigjárva, nem egyszer olyan feszültséget generálva, ami kívánatossá is teszi az idővel bekövetkező teljes összeomlást. Mondhatni lassú viz partot mos, amíg egyszer csak meg nem érkezik a mindent elsöprő hurrikán. Az ennyire elnyújtott dalterjedelem nem a könnyen emészthetőséget támogatja, azonban a rendelkezésre álló időt remekül kitöltik hol dallamos elemekkel, hol súlyos riffekkel. Ugyan minden feltétel adott a monotonitásra, ezt az album mégsem éri el, és olyan benyomást hagy maga után, hogy a legapróbb zenei elemek is nagy gondossággal lettek az arra legmegfelelőbb helyre beillesztve, minden más lehetséges opciót végigzongorázva.
A vokál stílus a zene alaptónusához alkalmaszkodva leginkább hol magatehetetlenségtől elkeseredett, de dühös üvöltés, hol mély hörgés, de a lágyabb pillanatokhoz egészen nyugodt narratíva is hallható. A szélsőségek közti ingadozás az említett dalhossz miatt nem tűnik annyira kontrasztosnak, mint az indokolt lenne, és ebben annak is szerepe van, hogy súlyosság-hatásosság szempontjából a banda egyfajta egyensúlyra törekszik. A kínban vergődés hosszan elnyújtva a legérzékletesebb, amíg a gyors témáknak ennek az időtartamnak a töredéke is elég a hasonlóan intenzív hatás eléréséhez. Ez részben az életből vett események zenei illusztrálásának is betudható: a passzív periódusok mindig hosszabbak, amíg a kataklizmikus történések gyors lefutásúak. Az ezekhez társuló, ugyancsak terjedelmes lehúzó átmenettel lesz teljes az a mesteri kompozíció, ami az Ataraxie legfőbb jellegzetességévé vált. A stíluson belül nem sok banda mondhatja el magáról, hogy mindegyik aspektus esetén profi módon jár el, legyen az dallamos, atmoszférikus melankólia, vagy féktelen death metal.
A műfaj elkötelezett híveinek bátran ajánlott a Le déclin lemez.
Írta: Oroszi István
