November elseje pont péntekre esett, a 40. születésnapját idén ünneplő Dream Theater pedig bevette a fővárosi sportarénát, aminek eredményeként egy egészen elvarázsoló élménynek lehettünk részesei. Külön érdekesség vagy inkább sokaknak igazi öröm, hogy az eredeti, a világ (egyik) legjobb dobosának megválasztott ütőhangszeresükkel, Mike Portnoy-jal újraegyesülve vágtak bele a jubiláló turnéba. Így mondhatni a Dream Theater valaha legikonikusabb felállásának koncertjén volt szerencsénk most részt venni, amit a következő neves zenészek alkottak: James LaBrie (ének), John Petrucci (gitár), John Myung (basszusgitár), Mike Portnoy (dob) és Jordan Rudess (billentyű).
Előzenekar vagy bármilyen support nélkül vágtak bele közel háromórás műsorukba az amerikai progresszív metal legendák. Az aréna nem telt meg csordultig, amit csöppet sem bántunk, mert így jobban lehetett helyezkedni a normál álló szektorban. Az első szett több résztvevő megkérdezése alapján is rosszabban, de elfogadhatóan szólt, a második etapban viszont már egészen nagyszerű volt a hangzás.
Látványból is jól felkészült a csapat, már csak a hangszereket elnézve is. Portnoy gigantikus dobszettje a színpad jókora részét elfoglalta: három (!!!) lábdobot, ezen kívül rengeteg cint, tamokat, pergőt, és egyéb perkussziós kiegészítőket is sorra vehettünk benne, pl. chimes-t (az a sok kis fellógatott fémrudacska, amin végighúzzák a verőt, és egyből egy romantikus filmdrámába csöppensz). Portnoy két dal között olykor helyet változtatott, így kihasználva a teljes dobfelszerelést. Az egyik cint még Rudess is jól megpaskolta valamelyik szám elején. Mike játék közben vokálozott is (Petruccival egyetemben), amiben egy dizájnos, forgatható mikrofonállvány volt segítségére – amikor nem használta, a mikrofon nemes egyszerűséggel csak arrébbforgott.
Ha már a forgásnál tartunk, azzal Rudess sem spórolt: 360 fokos szögben járt körbe hangszerével a saját tengelye körül, ezen kívül pedig maga a szinti is változtatta a helyzetét több irányba is. A hangszer hátulja ledképernyővel (vagy ilyesmivel) volt felszerelve, ami néha különböző fényeket és mintákat jelenített meg, máskor azt mutatta, épp melyik billentyűkön játszik a zongorista (mint a guitar hero piano verziója).
Ahogy már említettem, Portnoy mellett Petrucci is vokálozott James LaBrie frontemberrel az oldalán, és amikor először meghallottam egyben a három harmóniát, azt hittem, backing trackről szólnak a háttérvokálok, annyira tiszta és csillogó volt a hangzás. Aztán rájöttem, hogy nem erről van szó, hanem ténylegesen ilyen jól szólnak együtt élőben. Petrucci persze az éneklés mellett hősiesen vitte a vállán a metalhangzást súlyos, matekos riffjeivel, máskor pedig a magával ragadó szólóit játszotta el olyan hibátlanul és beleköthetetlenül, hogy mindahányszor leesett az állunk.
Myung-tól is hallhattunk egy-két basszusszólót, és több olyan kiállást is, ahol a basszusgitár került előtérbe. Néhányszor véltem felfedezni gitár-ikerszólókat, de ez nem tudom pontosan, hogyan jöhetett létre egy gitárossal… Arra tippeltem, hogy esetleg Myung játssza az egyik szólamot, de az is lehet, hogy Rudess álcázta a hangszerét szólógitárnak.
A háttérben végig mentek a különböző vizuálok a ledfalakon, amibe láthatóan alapos munkát fektettek a készítők. Néhány számnál élőszereplős videókat, máskor a színskála összes elemében tündöklő pszichedelikus animációkat láthattunk. A fények is nagyon látványosak voltak, engem különösen megfogott a műsor vége felé előkerülő szivárványszínű „koreográfia”. A látvány és a zene tökéletes összhangja elég volt ahhoz, hogy többször is valami földöntúli dimenzióban érezzem magam.
A Dream Theater-t régebb óta és jobban ismerő barátaimtól hallottam egy-két negatívumot is, például hogy Rudess intro-szólója az Octavarium című dalban egyáltalán nem illett a képbe, és semmi köze nem volt az eredetihez. Most így összehasonlítva tényleg nem volt a legszerencsésebb az a szintisound, de hát egy kis impro belefér. A dal maga viszont feledtette ezt az incidenst, mert ez volt talán a legelbűvölőbb darab az egész koncerten. Ez az opus önmagában is egy spirituális utazás, amihez élőben még hozzáadott a vetített videó, a zenekar vibe-jai, akik inkább hangszereikkel egybeolvadva, mintsem „sztárokként” álltak a színpadon.
Sokan technikai magamutogatásként tartják számon, amit a Dream Theater csinál, ebből azonban a koncerten semmi nem mutatkozott meg, pont hogy a zenei és mindennemű alázat sugárzott az előadásukból. Ez abból a kis gesztusból is látszott, amikor LaBrie a koncert elején felhívta a közönség figyelmét, hogy ismét Portnoy-t láthatják a dobok mögött – a tömeg persze hatalmas óvációban tört ki, Mike ezt örömmel fogadta, de pár másodperc múlva humorosan leintette a zajongást, és amikor az mégis folytatódott, „beletörődve” legyintett és élvezte a szeretetet.
További apróságok, amiket hallottam az ismerőseimtől, hogy LaBrie nem jelent meg a színpadon az új lemezes Night Terror első verzéjére… Valamint hogy életműkoncerthez képest nem játszottak elég slágert, amilyen például a Forsaken, a Wither vagy az Another Day, és a Black Clouds & Silver Linings albumról egy dal sem került elő. De hát már eleve egy háromórás monstre előadásra nehéz összeválogatni a legfontosabb számokat egy ekkora diszkográfiából – egyes tételek hosszáról nem is beszélve.
Összefoglalásképp csak pár szót írnék, ami jellemezte a két felvonásos műsort: grandiózusság, profizmus, alázat, valamint a tény, hogy a Dream Theater zenéje nem csak a technikázásról szól, ugyanis a dalaik elképesztően bele tudnak markolni az ember lelkébe, mégpedig maradandóan.
További képeket találtok a Metal.hu Facebook-oldalán!
Írta: K. Barbi
Fotók: Újj Kristóf /// K Photos Hungary
