A kanadai montréali illetőségű never easy idén debütált első albumával, ami 25 percet sem túlhaladó terjedelme miatt EP-nek is betudható lenne. A nu metalban utazó zenekar stílus szelektálása talán szokatlannak tűnhet, mivel egy közel két évtizede halottnak nyilvánított, és pár év múlva el is temetett irányzatról van szó, ami felbukkanásától fogva eléggé vegyes fogadtatásban részesült. Részben nem leplezett biznisz orientáltsága, részben végletekig leegyszerűsített zenei kivitelezése, és metalhoz nem köthető, főleg popzenei stílusokból importált jellegzetességei miatt érte erős kritika. Azonban széleskörű hatása egy olyan időszakban, amikor a metal zene alapvetően tetszhalott állapotban vegetált, vitathatatlan, és rengeteg új, fiatal rajongót vonzott be a színtérre. Mi több, a műfaj nagyobb nevei a „kezdő metal alapcsomag“ kínálatába is beférkőztek a heavy metal és tini rock klasszikusok mellé, gondoskodva a következő generáció boomer utánpótlásáról. Az erőltetett dömping és marketing, ami villámgyorsan világszerte ismertté és közkedveltté tette a nu metal bandákat a fiatalok körében, egyben a stílus gyors elvérzését is eredményezte, így hosszú ideig nem is lehetett hallani hasonló új formációkról. A rájuk való igény azonban nem szűnt meg teljesen, még ha nem is lett nyilvánosan kinyilvánítva. A nu metalra legfogékonyabb közönség időközben felnőtt, és számos, jelenleg új (főleg mainstream, például metalcore, deathcore, trap metal) zenekarban kimutatható a tagok tinikori kedvenceinek hatása.

A never easy zenéje a célközönség számára ezt a nosztalgikus emlékek formájában hátramaradt űrt remekül kitölti. A leginkább lassú és középtempós dalokat magába foglaló albumot állandó visszhangzó atmoszféra fogja össze, ami erősen melankólikus összhatású. Ez az ének stílussal együtt leginkább a Deftones-ra emlékeztet (akiknek meghatározó hatását nehéz lenne letagadni), de visszafogottabb formában és jobban a mélabú irányába tolva. Nem az a tipikusan ugribugri nu metal, ami a köztudatban általánosan megmaradt, de az analógia az egyszerű, laza témák és dalstruktúrák által egyértelmű.

Az it never gets easier egy passzívabb, agresszív kitöréseket is csak eléggé mérsékelten tartalmazó, leginkább a melankólia súlyosságára fókuszáló album, amiben az átfogó atmoszférával egybefonódó könnyedebb dallamok egyrészt enyhítő hatásúak, másfelől a könnyebben emészthetőséget szolgálják. Az album a nu metal posztumusz megújulási képességét nem támasztja alá, feltehetően nem is célja, ugyanis annak egy elég jól ismert klasszikus bandája által megalapozott perspektíváját dolgozza fel újra. Azonban a műfaj rajongói számára potenciális kedvenc lehet mint nosztalgia lemez, egy rég elfeledett időszak hiteles, és hatásvadászattól mentes felelevenítése kapcsán.

Írta: Oroszi István