A svéd melodikus death metal rajongóinak kötelező „alapdarab” volt az október 23-i koncerthármas a Barba Negrában: az In Flames, az Arch Enemy és a Soilwork töltötte meg dugig a csepeli sátrat. Ilyen felhozatallal nem csoda, hogy az esemény már hónapokkal ezelőtt teltházas lett.
A Soilwork zenekaré volt a nemes feladat, hogy a közönséget bemelegítse a bulira. Ezt hibátlanul el is végezték, már a koncertjük elején pezsgett az élet a nagyszínpad előtt. Hátrébb álltam meg, eleinte a hangospult mögött, és azt vettem észre, hogy nincs szükségem a füldugómra, annyira halkan szólt az egész. Dalról dalra előrébb merészkedtem, és a hangerővel egyenesen arányosan nőtt a sound zajossága is. Habár a zenekar profizmusa, rutinja a zajon keresztül is átjött, a cinek számomra zavaróan összecsengtek, az egyes hangszerek önmagukban érthetetlenek voltak.
A helsingborgi banda nem hozott magával sok díszletet, és úgy általában nem végeztek semmi látványos aktivitást, mégsem volt hiányérzetem. Tökéletesen elvégezték, amit kell, minden különösebb lelkesedés vagy kitörő öröm és energiák nélkül. Inkább rutinfeladatnak tűnt a fellépésük a látvány alapján, de simán lehet, hogy egyszerűen csak kevésbé kifejező a természetük, és közben baromira élvezték, amit csinálnak. A közönség kapcsán egy érdekesség: jó érzés volt látni, hogy alig lengedeztek telefonok a levegőben, szinte abszolút nem.
Az Arch Enemy színpadra állásakor egyből szétrobbantotta a színpadot. Túl sok díszletet ők sem állítottak fel (arra Alissa White-Gluz énekesnőjük pont elég – no offense), de a fényeik elég látványosra sikeredtek. Az ő esetükben a tagokról már sütött a játék élvezete, rengeteg energiát, színpadi jelenlétet, mozgást, kommunikációt vittek bele a performanszba. Többször lehetett mosolyt is felfedezni a zenészek arcán, ezt többnyire Michael Amott gitárosnál tűnt fel. Alissa minden szám között konferált valamit, aminek nagyjából a harmadát ha értettem, mivel hozzám még zene nélkül sem ért el érthetően a beszéde a mikrofon keresztül (mondjuk ez a legtöbb koncerten így van). Az instrumentális részeknél a fronthölgy olykor mazsorettezett a mikrofonállvánnyal, később pedig zászlót lengetett.
A két gitáros, Mike Amott és Joey Concepcion impozáns, díszes szólókat / ikerszólókat adott elő szinte minden egyes számban. A gitárok hangzása egyébként nem volt tökéletes itt sem, de ők már azért jobban szóltak, mint a Soilwork, mondjuk sokkal előrébb is álltam. A dobsound ezzel ellentétben legalább tökéletes alapot nyújtott a szetthez, Daniel Erlandsson valami elképesztően játszik. A filljei, a duplázásai hihetetlenül pontosak és kemények, úgyhogy az ő játékában elég sokat tudtam gyönyörködni. Alissa is egészen jól szólt, nem mondom, hogy mindenhol érthetők voltak a vokáljai, de különösebb probléma nem volt vele.
A szett vége felé megjelentek az óriáslufik, amik szokás szerint előhozták a közönség gyermeki énjét. Ez az a fajta teltház volt, amikor a színpadhoz közelebbi területen nem tudod letenni se a kezed, mert legalább két ember seggét fogod meg instant (véletlenül, én legalábbis). Állandó jelleggel zajlott mindenféle pit: circle pit, mosh pit, mezei pogó, wall of death… Szóval az Arch Enemy nem panaszkodhatott a magyar közönségére. Alissa az utolsó szám végén leguggolt a színpad elején több helyen is, és kedvesen integetett pár embernek.
A három zenekar közül az In Flames produkcióját vártam a legjobban, de sajnos a hangzás miatt az élmény nem felelt meg a várakozásaimnak. A gitárokat alig lehetett hallani – ami ilyen gyönyörű gitártémák esetén különösen szomorú -, a zaj itt is folyamatosan jelen volt, és Anders Fridén éneke is elképesztően halkan szólt. Olyan szinten volt érthetetlen a sound, hogy sokszor csak a refrénnél ismertem fel a dalokat.
Őszintén szólva a színpadképből nem láttam sokat, mert csak az utolsó két-három számra mozgolódott meg annyira a tömeg, hogy olyan spotot tudtam találni, ahol nem vettek körbe hatalmas emberek. Azt tudom, hogy a fényeken kívül nem igazán volt dekoráció náluk sem. Felépítettek viszont egy, a színpad elejét végig elfoglaló fellépőt, ami ha nem lett volna, még a tagok feje búbját sem látom. A fellépőn szép ledfények is villogtak, ez az, ami adott egy kis plusz látványt a performansznak. Fridén barátságosan kommunikált a tömeggel, megjelenése egy olyan nu metalos lazaságot tükröz, ami szerintem modernebb vibe-okat kölcsönöz a zenekarnak, ezzel elég éles határvonalat húzva a „régi” és „új” In Flames között.
A hangzás minősége egyébként a legtöbb embernek nem okozott olyan szintű frusztrációt, mint nekem. A közönség szó szerint végigtombolta a setlistet, itt is sorra vették az összes fajta pitet, a slágerekre egy emberként ugrált mindenki. Érdekes amúgy, hogy visszanézve/-hallgatva azt a pár videót, amit csináltam, ott egy teljesen élvezhető sound jön át. Az egyik legikonikusabb In Flames dal, az Only For The Weak elképesztő gitártémáit így sokkal jobb minőségben tudtam visszahallgatni – egyébként a dalrészlet alatt főleg a közönséget videóztam, mert annyira gyönyörű volt látni, hogy az első nemtommennyi sorban gyermeki lelkesedéssel ugrálja végig mindenki a refrént.
További fényképeket a Facebook-oldalunkon találhattok!
Írta: Kovács Barbi
Fotók: Vida Dani /// Vidani Photo
