Te jó ég – horgadt föl bennem a rettenetes kétség –, hogyan fogok tudni én erről a fellépésről értelmezhető beszámolót írni? Ez a kérdés annál is aktuálisabb volt, hogy az új albummal kapcsolatban próbáltuk meglehetősen jó felbontással követni az eseményeket: a kezdetek kezdetén elbeszélgettünk Nagy Andrással az új anyag születéséről és az alkotás folyamatáról, aztán szerkesztőségünk alaposan végigrágta magát az új jövevényen. Persze nem csak az elméleti, hanem a gyakorlati aspektusokra is koncentráltunk: lehetőségünk volt részt venni a tavaly októberi XXX. szülinapi Sear Bliss bulin, és az idei júliusi A38-on tartott fellépésen is; így ezek után jogosan merült fel bennünk a kérdés, hogy tudunk-e még bármilyen újdonságot mondani?
Nos, a cikk létezése önmagában is választ ad erre a kérdésre. Pár nappal egy nemzetközi turné után két fellépést adott a Sear Bliss Magyarországon: pénteken este Szombathelyen, és szombaton este a Barba Negra kék színpadán. Várakozásokkal a lelkemben érkeztem a helyszínre, de ez egyáltalán nem a főzenekarnak, hanem a vendégeknek szólt – pozitív jellegű várakozással futottam neki a Bohemyst fellépésének. Ha csak rápillantunk a zenekar eddigi működésére, könnyen felmerülhet bennünk a kétely, hogy itt bizony valami elől-hátul talált pályakezdő társasággal akarják a nagyérdemű közönség szemét kiszúrni, ám ahogy picit megkapargatjuk a felszínt, azért kiderül, hogy a Bohemyst esetében a cseh metal krémje jött össze sok-sok évtizednyi zenekari tapasztalattal, hogy egy új formáció keretein belül működjenek tovább. Nem ismeretlenek ők a magyar közönség számára: két évvel ezelőtt egyszer Szegeden már tiszteletüket tették, így másodjára láthattuk őket Magyarországon. Dallamos blackened death könnyű és jól kiegyensúlyozott hangszereléssel; ezt hallhattuk tőlük, és mindehhez jól láthatóan rutinos a zenészek színpadi működése-mozgása. Tökéletesen működött a zenekari gépezet, olyannyira, hogy a meglehetősen hézagosan álló közönségtől folyamatosan nagy tapsot kaptak a fiúk.
Húsz perces átszerelés, és következett az osztrák Perchta. A zenekar neve a helyi mondavilágból származik, ahol Perchta nagyjából egy Holle anyó szinonimájának tekinthető boszorka, és azt hiszem, hogy ez a mondat már egészen jól képben is helyezte a zenekart stílusát tekintve. Black metal és a folk egyfajta keverékéhez volt dolgunk, lendületes, dallamos zene, amelyiknek negativitásához és gyorsaságához képest a filigrán hangú cimbalom adta az ellentétet. A zenekar énekesnője-frontembere – ő maga lenne Perchta – kifestve, fekete szemekkel, hosszú körmökkel tulajdonképpen prémiumkategóriás boszorkaként lépett a színpadra, és ez az outfit annyira hatékony volt, hogy nemcsak a közönség tekintetét vonzotta magára, hanem a backstage-ben is boldog-boldogtalan – többek között évtizedes zenekari múlttal rendelkező világlátott zenészek is – fotózkodtak vele. A női ének teljesen egyedi ízt adott a fellépésnek, amelyik nagyon inspirálólag hatott a közönségre is: nagy bólogatás-fejrázás mellett minden dal után nagy tapsot kaptak. Bizonyos szempontból talán a kevesebb több lett volna: Perchta folyamatos mozgása-hullámzása egy idő után – legalábbis számomra – már meglehetősen szédítő volt, de ez a teljesen szubjektív apróság semmit nem von le a fellépés zenei értékéből.
És hát következett az, amiért jöttünk, a dupla lemezbemutató, az est fő apropója: a Heavenly Down bemutatója, valamint a Glory and Perdition XX. szülinapja. Gondolom, nem árulók el nagy meglepetést, hogy ezek a dalok képezték az este gerincét a kötelező elemekkel együtt (The Upper World, Seven Springs, Infinite Grey, Watershed, The Pagan Winter, Birth of Eternity, Reverie, Night Journey, The Haunting, Heavenly Down, Feathers in Ashes, Glory to Perdition, Two Worlds Collide, Blood Serenade, Chasm, 1100 Years Ago). A hangzás az első dal alatt meglehetősen gyengélkedett, de Csobi gyors kézrátételt alkalmazott, és a második számnál már tökéletesen hallatszódott minden hangszer; érezhető volt a kontraszt, hogy mennyire bizonytalan is az egész hangzás, ha csak egy gitár szól a kettőből. A zenekar – szokásához híven – nulla cirkusszal és egészen minimális felkonferálással tolt végig a bő másfél órát, amelynek során egy fantasztikus időutazásban lehetett részünk, időnként viszonylag ritkán játszott dalokat is meghallgatva. Zoli a szokásos módon, hátradöntött fejjel adta át magát a zene örömének, Marci kibontott hajjal pengetett, és az egész fellépés annyira emberi és annyira természetes volt, mint egy levegővétel. Nem volt lehetőség mindkét albumot A-tól Z-ig végigjátszani (a Heavenly Down-on volt a hangsúly), és az a nagyjából 100 perc, ami a Sear Bliss rendelkezésére állt, egy hosszú pillanat alatt huss, és elrepült. Természetesen vannak évtizedes tradíciók, amik megmaradtak: ilyen például a záró „Oh my lord” (lánykori nevén 1100 Years Ago), amit a közönség egy emberként énekelt végig, még a rézfúvós hangját is dúdolással-énekkel pótolva. Aztán felkapcsolódtak a fények, és véget ért az illúzió – mi meg csak pislogtunk, hogy mi is történik velünk. Mindez nagyon egyszerűen meghatározható: míg a délután közepén mindenáron el akartam aludni, így éjfél környékére csillogó szemmel és csúcsra járatot érzékszervekkel fogtam fel a világ minden rezdülését – és hogy a zene mennyire gyógyító hatással bír, azt magán Andráson lehetett lemérni, aki délután annyira rosszul volt valami begyűjtött nyavalya miatt, hogy pár órával a fellépés előtt még aludt, ezzel együtt a 100 perces öngyógyítás után frissen-fitten-kisimultan támasztotta a pultot.
Ennek az estének a mérlegén sem kell sokat gondolkozni: a Bohemyst-ről annyit, hogy az elmúlt két napban munka közben is az ő anyagukat hallgattam; természetesen le lehet tenni, de minden hallgatásnál új, apró részletek nyíltak meg. A Perchta esetében már vegyesebb a kép: kisebb, teljesen öncélú részletektől eltekintve nagyon izgalmas zenei színfolt, és nem tudtam ellenállni, hogy másnap is párszor végig hallgassam őket. A Sear Bliss pedig nagyon sokadjára megerősítette azt, amit eddig is gondoltunk róluk: egy magas mércével rendelkező, professzionálisan működő, emellett teljesen emberi zenekar, amelyik eszméletlen munkával – nem kevés sörösüveget maga után hagyva – megy végig egy előre meglátott-elképzelt zenei pályán, és ennek egyfajta kicsúcsosodása az elmúlt 12 hónap; külföldi fellépésekkel, turnéval, a zenekar történetének talán legjobb anyagával, és ezzel a fantasztikus albumbemutató koncerttel.
Engem elkapott a gépszíj, így hát neked is javaslom, hogy december 21-én gyere le Szegedre, a Hircus Nocturnus fesztiválra, ahol Andrásék meglehetősen illusztris zenekarok – a Lidérc és a Fagyhamu társaságában – fognak fellépni; én biztosan ott fogom énekelni az „Oh my lord”-ot.
Írta: Á
