Ha jól számolom, a Six Feet Under 30 évre visszanyúló pályafutása alatt idén a 18. nagylemezét szállította le a nagyközönség felé, ebbe beleértendők a Graveyard Classics feldolgozás anyagai is, amik szükségszerűsége megkérdőjelezhető, de kinek mi…, ebbe kár is bele menni. Nem akarok túl messziről indulni, de ha megnézzük a zenekar fejlődési ívét, akkor a kezdeti időszak erősebb anyagai, mint a Haunted, Warpath, Maximum Violence vagy True Carnage voltak talán a legötletesebb és legeredetibb anyagaik a fénykorukban és szerintem a mai napig simán megállják a helyüket. Az ezredforduló után már kicsit hanyatlott a színvonal, a Bringer of Blood a maga módján jó lett, aztán a 13, Commandment és a Death Rituals, amolyan közepesen erős anyagok lettek, amik nem hagytak nekem maradandó élményeket és nem mondanám hogy sűrű vendégek a lejátszóban azóta.

Ezt követően, a 10-es évek első felétől, az eredeti tagság megbomlása után kissé szétesett nekem az egész produkció, elvesztette a zenekar számomra azt a spirituszt, ami addig naggyá és erőssé tette őket, így én se erőltettem pár dalnál az éppen aktuális anyagaikat, egyszerűen nem éreztem, hogy ez már nekem szól. Közeledve a jelenhez, 2017-ben visszatért a zenekarba Jack Owen, ami adott némi reménysugarat, hogy zeneileg felrázza magát a Chris Barnes atya vezette alakulat. Első közösen megírt SFU anyaguk az ezt megelőző Nightmares of the Decomposed vegyes érzéseket váltott ki belőlem, zeneileg úgy ahogy tetszett, de Barnes orgánuma valami elképesztően megkopott és erőtlen lett és már-már azért kedveltem, mert annyira rossz volt, hogy az már jó. Úgy, mint mondjuk egy direkt trash horror-film, amit azért kedvelsz, mert annyira tragikus. Aztán az internet és a trollok szinte szét is szedték Barnes-t emiatt, kezdve az ”eeeeee” mémgyártásoktól a közösségi médiákban való megnyilatkozásain keresztül minden téren. Nyílván ez sem segítette tovább a karrierjének népszerűségét, úgyhogy kíváncsian vártam merre lépnek a jövőben…

Elérkeztünk tehát 2024-be és itt a második nagylemez a Barnes / Owen duóval megalkotott Killing for Revenge. Az előre belengetett dalok, mint a Know-Nothing Ingate vagy Acension már előre jelezték, hogy módosítottak a recepten és egy nyersebb és agresszívabb irányba fordultak zeneileg és bár nem dobtam hátast a hallottaktól, de jobban tetszett, mint eddig bármi, amit az elmúlt 15 évben leraktak az asztalra. A teljes anyag végighallgatása után pedig azt kell mondjam, hogy ez egy kifejezetten jól sikerült anyag lett. A hangzás szerintem teljesen rendben van, kellően nyers és vastag a sound, továbbá jól kihallani minden hangszert. Barnes hörgője pedig hallhatóan magához tért, újból öblös és mély lett az orgánuma és a kissé kellemetlen, magasfekvésű „eeee” vonyításokkal is szinte teljesen felszámolt. Bár nem tudom élőben ezt mennyire fogja jó minőségben prezentálni, már csak azért is, mert elég sok tüdőgyilkos vokált adagoltak a számokba. Dalokat nem nagyon emelnék ki, hiszen elég egységesnek mondható a lemez bő háromnegyed órája. Vannak agresszívabb, tempósabb, blastbeatekkel tarkított dalok, valamint a rájuk eredetileg jellemző lassabb, grooveosabb tételek is. Zeneszerzés terén nem egy komplex és technikás anyag, a dalszerkezetek elég lecsupaszítottak és egyszerűek, de ezzel nincs baj, sőt… Túl sok kiugró vagy slágeres dal nem íródott, kissé emiatt egybe is folyik az egész album, negatív értelemben egysíkú is lett, ami azt eredményezte, hogy a lemez felénél kissé meg is fárad az egész, de nem mondanám így sem, hogy unalmas, hiszen a dalválasztási arányokat szerintem jó elrendezésben pakolgatták, már ami a tempókra vonatkozik. Amit kiemelnék, azok a jó szólók, ezekre hallhatóan nagy hangsúlyt fektettek és egész jó pengetések hallhatóak a brutális őrlemények közben. Jack Owen azért oda tudja tenni még, amit kell, semmi kétség.

A lemez legvégén pedig hallhatunk egy Nazareth feldolgozást is, ami a Hair of the Dog című tétel átirata. Bár az eredetit nem ismertem, de bizonyára nekik régi kedvencük és örömüket lelték benne. Váljon egészségükre.

A borítót pedig ezúttal nem más rajzolta, mint Vince Locke (minden Cannibal Corpse borító megalkotója), aki újra egyesítette elképzeléseit Chris Barnes-al és szerintem a végeredmény egyáltalán nem lett rossz. A mai ingerküszöbhöz mérten nem egy extrém alkotás, de vörösbe burkolt színösszetétel és a képregényes horror stílus abszolút tetszetős nekem. Mindig is szerettem a műveit és ezzel is teljesen elvagyok.

Összegezve tehát: Én ezt a Metal Blade Records által kiadott lemezt bátran nevezném egyfajta „visszatérésnek” az életművükben és bizonyos értelemben magukra is találtak zeneileg. Ha ezt az irányt még emlékezetesebb és fogósabb dalokkal is megtudnák támogatni a jövőben, akkor én újból egy maximálisan elégedett SFU rajongó lennék. Egyelőre ez is egy szép teljesítmény és többszöri hallgatás után is kellemes hallgatnivaló.

Írta: Steve Gore