A finn Hexvessel zenekart 2011-ben láttam először egy budapesti alagsorban. Maradandó élmény volt, mely előtt Csihar Attilát láthattuk, ahogy bőszül tekergette a potmétereket, ördögi loopokat varázsolva vokáljaiból, Void Ov Voices alteregója alatt. A Hexvessel és vezéralakja – Kvhost azaz Mat Mcnerney személye még inkább csak odavonzott. Annak idején a Dødheimsgard kapcsán ismertem meg munkásságát behatóbban; Aldrahn (DHG őscsalogány) helyett őt csodálhattuk a Supervillain Outcast mikrofonja mögött, ahol sikeres frontemberi pozíciót töltött be, igaz nem sokáig. Amúgy valahol a (számomra briliáns) Code indulásakor jegyeztem a nevét, hogy kivételes tehetség / orgánum, lásd és halld: Resplendent Grotesque vagy Nouveau Gloaming – nem véletlenül került oda és nem véletlenül tart most ott, ahol van.
Nyílván ez a történet nem egyedül róla szól, ugyanis zenésztársak, barátok nélkül ez nem tudott volna működni. Mat eközben csinált egy bravúros Beastmilk / Grave Pleasures kanyart, elkalandozott a dark rock és post-punk irányába, de sosem feledve, hogy honnan jött. Az amúgy zseniális Demon Solar Totem című The Deathtrip albumon még hátborzongatóan ráspolyos hangját hallhattuk, de valami érdekes oknál fogva, valahogy a Hexvessel megmaradt nála primális erőforrásnak. Egy olyan szakrális helynek / csatornának, ahol érezhetően jobban ki tud bontakozni. 13 év telt el a budapesti Szabad az Á-ban lezajlott fellépésük óta (nekem a Fekete Zajos és Dürer Kertes kimaradt), úgyhogy nem titkolt izgalommal és örömmel néztem elé az estének, hogy vajon mi fog történni az Instant Fogas Komplexum falain belül.
A hazai Innerverse csapatát egyáltalán nem ismertem, ez volt az első találkozásom velük. Minimális vokálokkal színezett post rock, post metal elemekkel vegyítve, s inkább az atmoszférára helyezve a hangsúlyt, mint a technikás játékra. Kellemes tónusban nyomták, hangulatos volt. God Is An Astronaut, Caspian, Explosions in the Sky vonal, ez mind rendben van, viszont érződött, hogy valami hiányzik, hogy kikerekedjen a dolog. Ott van például a kicsit keményebb Black Particles – valami hasonló képletre gondolok, mint ők – az Innerverse mintha keresné még önmagát, nagyon az út elején vannak. Viszont az irányvonal jó, a hatásokkal sincs gond, a dalok felépítése is működik, de nálam az áttörés valahogy elmaradt, ami nem feltétlenül teszi teljesen súlytalanná fellépésüket. (Később próbáltam tőlük egy lemeznyi adagot a neten levadászni, hátha, de csak pár tracket találtam.) A setjük vége felé hangban elmászhatott az egyik gitár, így nem pulzált akkora harmonikus összhajrában a sound, ezzel sincs nagyobb probléma, nekem belefért. Mindent egybevetve, az Innerverse üde színfoltja volt az estének és hangulatos muzsikát játszott, de egy nagylemezre rettentő kíváncsi lennék.
Némi átszerelést követően előkerültek az agancsok, gallyak és faágak, gondosan összekötve. Annak idején pont a Code zenekarnál láttam hasonló színpadi dekorációt, meg pár black metal bandánál, itt inkább egy mágikus aura megteremtése volt a cél, melynek középpontjában a természet állt. Négy csuklyás alak vette birtokba a színpadot majd kezdetét vette a hegyi boszorkányok szónikus szeánsza. Amit már előre sejtettem, nagyjából be is igazolódott: ez nem az a Hexvessel akit annak idején megismertem (Dawnbearer és No Holier Temple éra) és nem is az a Hexvessel akit később mélyebben tanulmányoztam (When We Are Death és All Tree lemezek) hanem valami teljesen más, mondhatni új; aminek a gyökerei a régihez erednek vissza. Roppant érdekes formula ez – a kezdeti rituálisan természetimádó, hippie-folk feelingben írodott daloknak se híre se hamva, mintha felszívódott volna a ködben mindaz, amit az első – számomra bámulatos erővel bíró – két nagylemezen hallhattam (meg az Iron Marsh EP-n). A későbbiekben aztán prog-rockká változó, pszichedeliával kacérkodó és a The Doors hagyatékát felelevenítő zenekar képe ismét kikopott a második ciklus végére, hogy a Kindred lemezzel valami más, valami sokkal sötétebb vegye kezdetét.
Mostani koncertjük váza, legutóbbi albumuk, a doom-folk / psyche rock-ként definiálható Polar Veil egészére épült, volt pár régebbi track 2020-ból, illetve egy zseniális új szám, a Spirit Masked Wolf, amit itt és most prezentált élőben először a zenekar ezen a turnén. A hangzás majdhogynem tökéletes volt, a gitármagasak néhol kicsit metszették a fület, de ahogy megláttam, hogy a NYOS formáció fele, Tom Brooke áll a keverőnél, egyből megnyugodtam, hogy jó kezekben leszünk. És ez pontosan így zajlott – magával ragadó varázslatként vagy misztikus erdei szellőként tudnám körülírni a Hexvessel által létrehozott atmoszférát. Nem volt túltolva, nem volt hatásvadász, sőt azt kell, hogy mondjam a csapat jelenlegi formája kezdi belopni a szívembe magát, annak ellenére, hogy kb. a harmadik LP után szabadjára engedtem őket. Őszintén szólva nem tudtam, mire számítsak, de olyan pozitív csalódás ért már az első, kezdő hangoknál, hogy szinte azonnal a bűvkörébe kerültem a zenekar által generált hanghullámoknak. A modernkori Hexvessel sok – sok mindenből táplálkozik: benne van 70-es évek progressziója, a true norvég black metal első hulláma és az old school doom metal esszenciája is. Meg egy adagnyi goth rock és hipnózis. Hol lassan és kimérten, hol északian sodró lendülettel. Hol pedig táncolásra késztetően. Amennyire szélsőséges skálán ingadozott zenéjük (pár példa: egyik pillanatban Burzum hatások keveredtek pszichedelikus témákkal, míg a másikban a Depeche Mode jutott az eszembe) olyannyira erős volt a kohézió a nóták között. Akadtak black metalhoz közelebb húzó részek is, melyet Mat dallamos éneke sokszor ellenpontozott, de az összkép mégsem esett szét építőelemeire. Élőben a Polar Veil tételei sokkal súlyosabban szóltak, mint a lemezen. Számomra az abszolút csúcspontokat a már említett Spirit Masked Wolf, a doom-vándor Listen to the River, a hihetetlen erejű Crepuscular Creatures és a záró A Cabin in Montana / Homeward Polar Spirit kettőse jelentette. Az előadásmód hibátlan volt; összeszokott csapatról beszélhetünk, rutinosan nyomták. Basszerosuk, Ville Hakonen nagybőgő soundjától kirázott a hideg, csodaszépen duruzsolt az a hangszer, Mat-re pedig mindig rácsodálkozok: ilyen határozott énektémák mellett simán gitározik, rengeteg szólamot ő nyomott, míg a másik gitáros – Kimmo Helén – olykor billentyűn egészítette ki a hangképet. Régen is zenéltek Dark Buddha Rising tagok a Hexvessel kollektívájában, mára csak Jukka Rämänen (dobos) maradt meg Mat mellett, mint másik biztos pont. Remekül hozta, amit kell, változatos játékot hallhattunk tőle.
Rendkívül szuggesztív produkciót láthatott / tapasztalhatott a tisztelt nagyérdemű közönség, rég éreztem magam ennyire önfeledten és felszabadulva. Szinte az utolsó részletig kizártam a külvilágot, távol valahol a Hexvessel titkos erdejében, az éltető tűz körül. A koncerten amúgy meg lehetett vásárolni Mat nemrég megjelent verses kötetét, a The Language Of Black Holes című kis könyvet, melyben az ismert zenekaros dalszövegek mellett számos publikálatlan vers is helyet kapott. Kell ennél több?
Köszönet és hála a szervezésért a Fekete Zaj csapatának!
A fényképeket a Bands Through The Lens készítette.
Írta: MZ
