Március 8-án három különböző stílusú és nemzetiségű metalzenekar vette be a budapesti Barba Negra nagyszínpadát. Akkora bulit rendezett mindhárom banda, és olyan lelkes és fáradhatatlan volt a rajongótábor, hogy nehéz elhinni, hogy nem lett teltházas a rendezvény (csak majdnem). Annyira egyenlőnek érződött mindhárom fellépő zenekar mind a közönség energiáit, mind a hangzást tekintve, mintha hárombandás co-headliner rendezvényen jártunk volna.
A Moldovában alakult Infected Rain koncertjére érkeztem meg a helyszínre, ami már ekkor tömve volt. Nagyon jól szólt a zenekar, sötét tónusú mélyekkel, súlyos gitársounddal – ami pedig nem mindig mondható el az előzenekarok hangosításával kapcsolatban. Lena Scissorhands (avagy Elena Cataraga) nagyon jó frontember, végig érződött rajta a rajongók iránti szeretet, még egy circle pitre is meginvitálta a lelkes közönséget. Az énekesnő többször olyan közel jött a tömeghez, amennyire csak tudott, és egyszer csak fogta az egyik, épp őt videózó rajongó telefonját, és sajátkezűleg folytatta a kamerázást.
A zenekarnak február 9-én jelent meg a hatodik nagylemeze Time címmel, így több szám is felkerült róla a setlistre: a Pandemonium, a Vivarium, a Dying Light, a Never To Return, valamint a Because I Let You.
A brit Dragonforce power/speed metal látványosság abszolút nem az én műfajom, így objektíven azt tudom róluk írni, hogy minden tiszteletem, amiért hangról hangra tökéletesen eljátszották a nem mindennapi tempójú számokat. Le a kalappal a dobos előtt, aki tűpontosan végigszögelte a koncertet. Továbbá hatalmas vokálorgiáknak és egymásnak adogatott, végtelen, tekerős gitárszólóknak is fültanúi lehettünk.
A zenekar egyedülálló díszlettel állt elő: a tagok olykor a színpad jobb és bal oldalán elhelyezett magas játékgép-emelvényeken tűntek fel. Az egész show alatt humoros vetítés zajlott a háttérben; a műsor vége felé két hatalmas, világító szemű sárkány jelent meg; többször óriási konfettibombát kaptunk a nyakunkba (még később otthon is indokolatlan helyeken bukkant fel pár darab). Az aranytorkú (és -hajú) frontember, Marc Hudson az egyik szám előtt egy hatalmas plüsscsirkét tartott fel a magasba, mondván, hogy a dal közben a partiarc madárnak végig kell szörföznie a tömegen, majd a szám végére visszaérkeznie a színpadra – ez sikeresen meg is történt.
A Dragonforce koncertjén sem maradt el a circle pit, a közönség végigugrálta és -kántálta a setlistet, melyben két cover dal is szerepelt (a My Heart Will Go On Céline Dion-tól, valamint a Wildest Dreams Taylor Swift-től).
Az Amaranthe-ról nem fogok tudni elfogulatlanul nyilatkozni, hiszen ők voltak az oka, hogy elmentem a bulira. A svéd popmetál zenekarnak a turné alatt (február 23-án) jelent meg a The Catalyst névre hallgató új nagylemeze, melyről csupán négy számot játszottak (Damnation Flame, Interference, The Catalyst és Re-Vision).
Ők is szépen felépített, új színpadi díszlettel érkeztek, ugyanakkor a három frontemberes bandánál eleve annyi a néznivaló, hogy tökéletesen elég a látvány vetítés és konfettik nélkül is (ez nem azt jelenti, hogy a Dragonforce-nál nincs mit/kit nézni, sőt). Fantasztikusan játszottak, az energikus, „uplifting” dalaik tökéletesen működnek a koncerteken. Hihetetlen mennyiségű energia és szeretet gyűlt össze a banda és a közönség között.
Elize Ryd élőben is bizonyította tehetségét és megmutatta egyedi, gyönyörűen csengő hangját, Nils Molin pedig megintcsak kíméletlenül, kristálytisztán leénekelte a csillagokat az égről. Az új growler, Mikael Sehlin is kiválóan teljesített és bemutatkozott hazánkban az Amaranthe tagjaként – a koncert vége felé, a That Song alatt egyszer csak eltűnt, majd a következő percben felugrott a nézők előtti kordonra, és onnan hergelte a közönséget. A szerencsés első sornak jutott bőven a pacsijaiból és öleléseiből is. A fő dalszerző és gitáros-zongorista, Olof Mörck az egyik legnépszerűbb balladájuk, az Amaranthine első felét egy szál zongorára hangszerelve adta elő Elize-szel, ami egészen hidegrázósra sikeredett.
Persze ment a „megvan az esélye, hogy ti vagytok a leghangosabb közönségünk a turnén, úgyhogy most halljuk, mit tudtok” propaganda, de én azt mondom, hogy szinte biztosan igaz a kijelentés, mert szerintem ez a közönség produkálta az egyik leghangosabb és leghosszabb üdvrivalgást, amit csak koncerten hallottam. Egy ponton még a „miaf@szvan”-ozás is előkerült, Nils persze nem értette, csak összevonta a szemöldökét és nevetett rajta.
Nekem ez az Amaranthe-koncert már most az év bulija volt, de még egyszer: elfogult fangirl vagyok…
Cikk és fotók: Kovács Barbi
