Amikor hétfő reggel felkeltem és bementem dolgozni, valahogy irtó nehezen raktam össze azt, hogy fiatalkori egyik kedvenc death metal zenekaromat fogom az este folyamán látni. Túl szürreálisnak ítéltem meg az egészet. A Suffocation 1988-ban alakult New Yorkban, amikor én a csattogóslepkét tologattam a betonon, aztán olyan ’97 körül a kezem ügyébe került az Effigy of the Forgotten kazi, majd később a többi anyaguk is, a számomra máig überelhetetlen Despise the Sun kislemezzel bezárólag. Aztán földbeállt a történet, volt egy reunion / comeback meg Souls to Deny, majd a Suffocation címre keresztelt albumuk után, lassan – szépen fiókba tettem őket, egyszerűen nem hozták már azt a feelinget amit régen. Frank Mullen (énekes) időközben kilépett, Doug Cerrito (gitáros) sem vállalta tovább, állandó tagcserén ment keresztül a csapat. Csak Terrance Hobbs (gitáros) és a 20 éve velük pengető Derek Boyer (basszer) maradt, akik máig őrzik a Suffocation lángját, így a legnagyobb kérdés az volt bennem, hogy mennyire sikerül a bandának önmagának maradnia. A legutóbbi lemezük, a Hymns from the Apocrypha EU turnéjához sikerült a szervezőknek egy olyan brutális tech-death / slam-death lineup csomagot pattintaniuk, amire régen volt példa. Szerencsére a running orderben alig akadt csúszás, így minden előadót, kb. a kiírt időpontban, szinte percre pontosan tekinthettünk meg.
A hazai As Karma Brings istentelen zúzdájára értem be a Dürer Kert nagytermébe. Idáig csak a névvel találkoztam, de kellemes csalódás ért: súlyos death metal / deathcore keverékeként tudnám körülírni zenéjüket, minőségben pedig simán hozták egy külföldi banda nívóját. Ügyesen, rutinosan bemozogták a színpadot, a sound rendben volt, igaz a gitárok / riffek nekem kissé összefolytak. Énekesük, Tari Bálint az Eagle Has Landed nevű formációban szintén nyomja, itt frankón megküldte a mélyeket, hörgött / károgott, éppen amit a dal struktúrája megkívánt. Mindent egybevetve: kiváló nyitányt kaptunk, én pedig árgus szemekkel fogom figyelni őket, ugyanis ígéretes kis csapat.
Az Orgenectomy néven futó új-zélandi slam-ágyút a Unique Leader Records oldaláról ismerem, ugyanis eleve akadnak kedvenceim ennél a kiadónál. Sosem ragadott annyira magával ez a fajta technikásabb slam-death brutalizálás, de ettől függetlenül szívesen hallgatok ilyet. Az Organectomy az izgalmasabb verziók közül való, igaz nem ők fogják megreformálni magát a műfajt. Annak ellenére, hogy nem vágtam behatóbban a diszkográfiájukat (3 nagylemez van idáig) kiválóan éreztem magam a setjük alatt. Rettentően egyben volt a cucc: a szisztematikusan beiktatott szünetek, villám-grindok és a breakdownok beadták a flasht. Énekesük, Alex Paul pszichotikus idegrángásai és ahogy az ujjaival elmutogatta a dalokat, egy őrült fazon benyomását keltették, melyhez kb. 6 láb mélyről feltörő hörgés társult. A Terror Form meg a Concrete akkorát ütött, mint egy buszkerék, de játszottak új számot is: a Tracheal Hanging igazi bólogatós trekk, a groove csodásan ült benne. Amúgy inkább az Analepsy / Devourment vonal az, amin ők nyomulnak, több szigor jellemző a srácokra, a death metal javára. Most csak négyen sulykoltak, a ritmusgitár samplerről ment, de így is olyan domináns, sűrű energia jött le a deszkákról, mely végig széles mosolyra húzta a számat.
A caveman death metalként aposztrofálható, amerikai Sanguisugabogg (továbbiakban csak Bogg) 2022 telén járt először Magyarországon, méghozzá a Full Of Hell társaságában, az Instant Fogas komplexumban. Mondanom sem kell, óriásit mentek, majdhogynem a könnyem is kicsordult a perfomanszuk alatt. Kezdeti irántuk érzett erős szkepticizmusomat, apránként / módszeresen zúzták szét: a Tortured Whole debüt, majd a legutóbbi lemez, a Homicidal Ecstasy tett róla, hogy finom porrá legyen őrölve bennem minden kétely. Nagyon megkedveltem őket. Devin Swank (énekes) és csapata a teljes műsoridő középpontjában foglalt helyet, pontosabban rombolt / dózerolt / elpusztított, mindent, amit csak lehet. Talán öregszem vagy egyszerűen imádok szőrszálat hasogatni, de pár dolog szemet / fület szúrt: hangerőben mintha visszább lett volna véve az egész. No para. Viszont a dobosuk, Cody Davidson a gyors részeknél nem volt annyira a helyzet magaslatán. Lemezen dinamikusabb / feszesebb játékra képes, sőt az Instantos fellépés után ez most árnyaltabbnak hatott. Kissé hátul is szólt az egész cájgja a többiekhez képest, a nagylábdob leginkább. A másik dolog sokkal jobban zavart: a bassdrop FX egy számon belüli gyakori használata. Kb. 20 bézdrop per nóta. Oké, én értem, hogy micsoda (hatásvadász) mozi ez, de indokolatlan helyeken, például témák közepén, vagy a váltásoknál már kicsit túlzásnak éreztem. Olyan volt mintha valaki összevissza kapcsolgatta volna egy footswitch-csel (Drew Arnold gitáros?) vagy a dob setup része lett volna egy ilyen effektlap, amire random rávert emberünk… Csak úgy úszkáltunk ezekben a tompító hangrobbanásokban. Az ismételten kettő gitárossal kiálló Bogg-ból még Ced Davis gityósra tippeltem, kizárásos alapon… Mindegy is. Ezt a pár negatívumot leszámítva, még mindig zseniálisan tukker a Bogg, de ugyanakkor végtelenül szerethető. Devin ráadásul az egyik legbarbárabb orgánummal megáldott frontember, kiállása is olyan, hogy simán átgyalogol egy falon belassított tempóban. Előttük az élet, remélem sokat hallunk még felőlük!
Az Enterprise Earth formációjáról meg voltam győződve hogy nem illenek ide. Aztán persze rájöttem, hogy kellenek ők is a képletbe, így teljes a kör. A lényeg, hogy az estének volt egy nagyon jól kivehető, egyre erőteljesebb, kontúrosabb éle, ahogy kezd egyre kibontakozni a kép. Nehéz ezt leírni, de érzi az ember, ott belül, hogy ott valami kurvára jön, és bumm, igaz, nyers valójában meg fog mutatkozni. Nem lesz könyörület. Az Enterprise Earth munkásságát egyáltalán nem vágom, az előzetes listeningek alapján, arra jöttem rá, hogy nem annyira az én zeném ez. Azt látom, hogy eléggé sokan kedvelik őket és sikeresek a deathcore territóriumokon. Látom / kihallom az építőelemeket, hallatszódik a magas technikai tudás, van kohézió, adott a remek írói véna, komplex számszerkezetek, rendkívül változatosak a vokálok, ez így egybe működik is, csak valahogy nálam nem tudott ez annyira betalálni. Sőt, még atmoszférateremtésben is sikeresek: valami megfoghatatlant manifesztáltak oda aznap. Ez a fura aura oldotta az előző bandák által generált súlyos légkört. Az elmaradhatatlan bassdrop náluk viszont oda volt belőve ahova kell, ehhez ilyen mikro-szüneteket is adagoltak, volt olyan rész a zenéjükben, hogy konkrétan azt éreztem, hogy vákuumot hoztak létre a nézőtéren egy pillanatra aztán újra beindult a mozgás. Gitárosuk, Gabe Mangold játékát ki kell emelnem, brillírozott a csávó rendesen. A széteffektezett dallamos vokálok mellett olyat pengetett meg szólózott, hogy csak lestem. Sajnos a Bogg-gal elindult negatív hullám őket sem kerülte el: borzasztóan aránytalanul szóltak a srácok, a dobok kissé alá lettek temetve a hangképbe ráadásul frontemberük, Travis Worland éneke annyira zavaróan előtérbe került, hogy pár helyen 50-50 arányban szólt a zenéjükkel. A produkciójuk ettől függetlenül kompakt volt.
Veni, vidi, vici – vagyis a Suffocation jött, látott és győzött. Makulátlan előadást láthattunk tőlük. Azon kívül, hogy énekesük, Ricky Meyers egyszer véletlenül kihúzta a vezetéknélküli mikrofonja csatlakozóját, nem volt bennük hiba. Kezdjük az alapoknál: dobosuk, Eric Morotti konkrétan egy precíziós cséplőgép. Nálam mindig is a Dave Culross volt az etalon, amit a Despise the Sun EP-n művelt a csávó az egy újabb szint. Dave játéka rengeteget hozzáadott a Suffocation stílusához (aminek Mike Smith szintén szerves része) ezért logikus lépés volt, hogy egy olyan ember kerüljön a dobok mögé, akivel magas szinten lehet aprítani. Eric játékáról csak szuperlatívuszokban tudok beszélni: abszolút SickDrummer tudás, feszes és dinamikus előadásmód, kétlábgép gyilok és egy olyan pergő sound, (pontosan odahúzva a mixbe) amiről minden death metal dobos csak álmodni szokott. Arányaiban is tökéletesen, szinte lemezminőségben szólt az egész. Derek Boyer basszer ikonikus alakja a Suffocation gépezetének: sarkára letámaszott / lefűrészelt fejű basszusgitárja csak úgy döngött, gyönyörű kiállásokat produkált. Őt nagyon nehezen lehetett kivenni a színpadon, mivel végig rogyasztva tolta, ez nála amolyan signature move, egy védjegy. Terrance Hobbs a másik ikon a csapatban: ő nélkül talán a Suffocation ma nem lenne az, ami. Végtelenül lazán gitározott, még csak meg sem izzadt a csóka. Nem tudom, hogy csinálja ennyi évesen (53) de minden elismerésem az övé, le a kalappal előtte, hogy ennyire intenzív és összetett zenét nyom 2024-ben is. A szólók szinte egy az egyben albumminőségben füstöltek ki az ujjai alól, amihez elementáris erővel bíró riffek adták a legdurvább pofonokat. A lassabb gyiloktémák iszonyatos súllyal pusztítottak, de ez úgy volt teljes, hogy a másik oldalon egy rendkívül tehetséges, fiatal gitáros állt: Charlie Errigo. Nem tudom honnan akasztották le a srácot, de úgy pengetett ő is, mintha nem lenne holnap. Precízen és magabiztosan hozta a Suffocation legnagyobb himnuszait, becsületesen darálta a programot. Pár szólót is elengedett, ügyes gyerek, izzadt is rendesen! A végére hagytam a masinéria legfontosabb elemét: Ricky Meyers énekest. Ő az ékes példája annak, hogy, az extrém zenei underground egyik legmeghatározóbb death metal csapatának kruciális arculatcseréje után (dobos + énekes) is hiteles tudott maradni a zenekar. Sőt, vele együtt egy sokkal sötétebb tónus került bele a Suffocation világába. Mindig is úgy gondoltam, hogy nagyon kevés ember lesz képes arra, hogy Frank-et pótolja (a Dying Fetus gitáros / énekes John Gallagher volt kb. az egyetlen) de ez a csávó, ez megcsinálta. Beszédhangja is hasonló fekvésben mozgott, amikor két szám közt nyomta a felkomfokat, vagy épp a dalok közben hergelte a tömeget, szóval, azt kell, hogy mondjam ő a lehető legjobb választás volt erre a posztra. Frank védjegye volt ez az iszonyatosan mélyről jövő kőszikla keménységű death growl: Ricky lazán hozta ezeket a részeket is, sőt volt olyan, hogy oly annyira alattomos módon hörgött mintha egyenesen a purgatóriumból énekelt volna. Több fénypont is volt az este folyamán: Pierced From Within, Effigy of the Forgotten, vagy a záró Infecting the Crypts de számomra a kislemezes dalok adták a legnagyobb katarzist. A Funeral Inception és a Catatonia mindent vitt, viszont a Devin-nel megerősített Liege Of Inveracity dalnál totális annihilációban volt részem. Ennyire könyörtelen death metal destrukciót nagyon – nagyon rég láttam. Megsemmisítő erejű volt.
Emlékezetes hétfő estét tudhatunk magunk mögött, de ami a leglényegesebb: a Suffocation méltó maradt az örökségéhez és a nevéhez.
A fotókat a Bands Through The Lens-nek köszönhetjük.
Írta: Molnár Zoltán
