Még el sem ültek a Wolfheart fellépésének utolsó akkordjai a Barba Negra Blue Stage sátrában, amikor újra errefelé vettem az irányt egy kellemesen szeles és hideg pénteki estén. Három fellépőt vártunk estére: a jól ismert Insomnium-ot, a számomra csak hanganyagról ismert In Mourning-ot, és a teljes mértékben ismeretlen Kvaen-t.

Hogy ne menjek teljesen felkészületlenül az első zenekar fellépésére, a megelőző napokban kicsit felszívtam magam, és azt hiszem, hogy ez nagyon helyesen tettem, mert így lehetőségem nyílt összehasonlítani a felvételek anyagát az élő fellépés zenéjével. A Kvaen egy egyfős svéd projekt – a második albumuk tavaly jelent meg –, és amit a felvételeken hallottam, az több volt mint biztató, és ezt a fellépés stílusa és lendülete csak alátámasztotta. A Kvaen zenéje annyiban egyedi, hogy tökéletesen tudta keverni a black metal, a death metal és a neoklasszikus metal elemeit. Ha koordinátarendszert kell válasszunk, akkor valahol a dallamos viking stílusú, folkos elemekkel időnként kidekorált death metal lesz a megfelelő kiindulópont némi black metal-os felhanggal. Ezt a zenét sikerült jelentős mennyiségű szólóval meg megfűszerezni – és azok a szólok nem akármilyenek, tulajdonképpen bármilyen neoklasszikus metal zenekar megnyalná még az előzenekar lábujját is tőlük. Egy szó mint száz, a Kvaen valami egészen elképesztő fellépést produkált: az emberek nagyjából a második dal környékén közel álltak ahhoz, hogy szétszedjék a Barba Negra-t; nagy ugrálás volt, nagy őrjöngés, nagy tapsolás. Az eddig megjelent két albumuk is meglehetősen erős mondanivalóval rendelkező, gyors és technikás zene, de az élő fellépés erre az egészre még rátett egy lapáttal (Sulphur Fire, The Great Below, In Silence, Damnations Jaw, The Funeral Pyre, Revenge by Fire). Jacob Björnfot – amikor éppen nem érdekelt vagy szólózott –, akkor folyamatosan biztatta a közönséget, és ennek meg is lett az eredménye: az amúgy is felspannolt hallgatóság teljes extázisban volt a fellépés során. Az, hogy valaki a második albuma után az Insomnium-mal turnézhat, talán már valamit elárul a zene minőségéről; erre csak ráerősít az, hogyha a kíséretet olyan ember biztosítja mint Fredrik Andersson, aki vagy 12 évig az Amon Amarth-ban püfölte a bőröket. Fantasztikus, pörgős, technikás show-t hallhattunk, és egy picit most azért túlozni fogok, de igazából ha nem tudom, hogy melyik fellépő melyik zenekar, azt hittem volna, hogy valamit összekevertek, és a fő fellépő nyitotta az estét… hát olyan volt a hangulat. A Kvaen után fellépni nem lehet egy nagy élmény – különösen úgy, hogy az In Mourning és valamennyire az Insomnium is meglehetősen más stílus.

Átszerelést követően az In Mourning lépett színpadra, akik a Kvaen-nél sokkal lassabb és nyugisabb zenét játszottak, a stílusok meglehetősen tág repertoárjából válogatva. Gondolom, tudták, hogy mit csinálnak, de én magam nem így raktam volna össze a setlist-et, ugyanis a Kvaen által tulajdonképpen 200%-ra felpörgetett közönséget az In Mourning első pár dala szépen megnyugtatta; kiosztották a meleg tejet-kakaót, kisimultak az idegek, hogy aztán újra legyen honnan felpörgetni a hallgatóságot. A hangzás – akárcsak a Kvaen esetén – tökéletes volt; a három gitár és a basszus teljes egyensúlyban szólt. Ami picit talán levon a hangzás értékéből, az a dob: az első egy-két szám alatt hangosan és tompán szóltak a lábdobok, de aztán ez a probléma is röptében megoldódott. A fellépés során a fiúk alapvetően a The Bleeding Veil albumról válogattak, de sajnos csak öt dalra volt lehetőségük, ami csupán felvillantotta a gazdag életmű egy-egy apró darabkáját (Thornwalker, The Broken Orbit, A Vow to Conquer the Ocean, Sovereign, Colossus). Vicces volt egyébként figyelni az In Mourning zenéjét a Kvaen muzsikájának tükrében: mind a két zenekar a különböző metal műfajokból rendesen épített be a saját hangzásába – fentebb említettük a neoklasszikusba hajló Kvaen-szólókat, és hasonló volt a helyzet az In Mourning dalaival is. A lassú, időnként doom-os és tiszta énekes részek tökéletesen házasíthatóak voltak a gyorsabb és pörgősebb részekkel, ám amíg a Kvaen esetén ez az elegy robbanásveszélyesnek bizonyult, addig az In Mourning esetén kevésbé váltott ki drasztikus hatást azzal együtt is, hogy jelentős ugrálás ment az egész fellépés alatt. Villámgyors átszerelés, és következett az Insomnium fellépése.

Eddigre ha nem is volt teltház, de már bajosan lehetett a közönség soraiban mozogni. Az Insomnium nem a klasszikus felállással érkezett: az alapító gitáros Dr Ville Friman munkaköre okán nem tudja vállalni a hosszabb európai turnékat, csak a rövid finneket, úgyhogy őt beugró gitáros helyettesítette: az amerikai Nick Cordle, aki amúgy az Arch Enemy-ből és az Omnium Gatherum-ból lehet még ismerős. Bár más a műfaj és a stílus, de tulajdonképpen egy Agregator-stílusú fellépést hallottunk, és a hasonlóságot tovább fokozta az a hajmeresztő felismerés, hogy szerintem a gitáros Markus Vanhala és az Agregator-ból ismert Tass valahol rokonok kell hogy legyenek (lásd fotók). A négyfős társaság – Jani Liimatainen is eltávon volt – tulajdonképpen bulizni és poénkodni ment fel a színpadra azért, hogy abban a másfél órában jól érezzék magukat, és hogy ez átragadhasson a közönségre is. Én nem tudom, hogy mennyi sör fogyott el – nem hiszem, hogy sok –, de kis túlzással tulajdonképpen minimum egy ember folyamatosan vigyorgott, ökörködött vagy ökörködik valamit a színpadon. Tette ezt leginkább is Markus, miközben a dalonkénti egy-két szólóját úgy játszotta, hogy közben igazából rá sem nézett a hangszer nyakára. A buliból természetesen nem maradt ki Nick barátunk sem, aki szintén hol teli pofával vigyorogva szólózott, hol valamit poénkodott a zenésztársakkal vagy a közönséggel. Hatalmas estét csináltak, de ehhez a makulátlan show-n kívül szerintem a közönség is kellett: körbenézve alsó hangon a hallgatóság fele Insomnium pólóban állt, és sokat segített, hogy a dalszövegeket is jópáran ismerték és együtt ordították-énekelték Niilo Sevänen-nel. Az Insomnium dalai gyorsak, kellemesek és pörgősek, egyaránt élvezhetőek konzervként és fellépésen is, így emiatt folyamatos volt az ugrálás és a mozgás a tömegben – és ha tévedésből lankadt volna a testmozgás iránti vágy, akkor sem kellett nagyon biztatni a hallgatóságot a színpadról. A dalok alapvetően az idén tavasszal megjelent Anno 1696 albumról voltak, persze megfelelően fűszerezve a korábbi anyagok dalaival (1696, Ephemeral, White Christ, Pale Morning Star, Only One Who Waits, Change of Heart, And Bells They Toll, Lilian, The Rapids, The Gale, Mortal Share, Song of the Dusk, The Primeval Dark, While We Sleep, Weighed Down With Sorrow). Bár majdnem 90 percük volt, ez az idő sajnos gyorsan elment: búcsúzóul még mindenki hülyéskedett egy utolsót a színpadon, és aztán véget ért a móka aznapra.

Fülig érő szájjal, ugyanakkor kicsit nehéz szívvel indultam haza. Jó volt élőben hallgatni az In Mourning-ot; még nem volt hozzájuk szerencsém, csak konzerv formájában. Az Insomnium újra bebizonyította, hogy nagyon komoly, nagyon pörgős, fantasztikus és hibátlan bulit tud adni, és teljesen őszinte leszek: számomra a Kvaen volt az est fellépője ebben a nagyon erős mezőnyben: amit Jacob-ék produkáltak, az valami egészen fantasztikus volt és a jövőben minden figyelmet megérdemeltek. A fentebbiek miatt vigyorogtam, mint a tejbetök, ugyanakkor nehéz szívvel mentem haza, mert ez a hét – a szerdai Wolfheart és a pénteki Insomnium – nehezen tűnik űberelhetőnek… nagyon el vagyunk mi itt kényeztetve, kérem…

Írta: Á