A svéd Runemagick annak ellenére hogy a ’90-es évek elején, az extrém metal hőskorában alakult és igen terjedelmes diszkográfiával rendelkező, egyedi hangzásvilágú banda, messze nem sorolható az ismert nevek közé. Ennek egyik oka lehetett, hogy az aktuális trendektől elhatárolódva, mindig a saját útjukat járva kíséreltek meg zeneileg kiteljesedni. Göteborgi banda lévén az onnan indult melodic death metal hullámtól elhatárolódva, de a tradicionális svéd death metal követelményeire is fittyet hányva debütáltak 1998-ban egy, a megszokottnál dallamosabb és modernebb hangzású old school death metal albummal – a ’90-es évek végén, amikor az old school death ideje már rég lecsengett. Zenéjükben lépésről lépésre fokozatosan lassabb, doom hatású témák kaptak nagyobb szerepet, mire a negyedik albumukkal már death/doom bandaként tértek vissza, és azóta is töretlenül ezen a nyomvonalon haladnak.

A Beyond the Cenotaph of Mankind már a banda 13. albuma. Zenéjük a death/doom-ban megszokott két fő irányvonal (a stílus romantikusabb, melankólikus megszólalása, ami egyben a legnépszerűbb is; illetve a minden esztétikumot nélkülöző, lepusztult, töményebb aspektusa) egyikébe sem igazán illik, inkább egy lehetséges alternatív opciót hivatott kínálni. A banda gitárosa, frontembere és egyben főembere, Nicklas Rudolfsson az évtizedek alatt egy olyan egyedi, némileg keleties beütésű dallamvilág és karakteres hangzás alapjait fektette le, ami száz hasonló stílusú banda közül is könnyen megkülönböztethető, és jelenléte egyéb side-projektjeiben (pl Heavydeath, The Funeral Orchestra) is azonnal felismerhető. Ez azonban sosem volt elég, hogy a Runemagick-t, vagy bármelyik egyéb projektet hallgatóbarát státusszal láthassa el. Időben hosszan elnyújtott, tömény, zajos és monotonitásba torkolló alaptémáikkal mindig alaposan próbára tették a nagyérdeműt, és az alapkoncepció elborultsága és leginkább okkult jellege sem igazán segítette a közönség számára a Runemagick zenéjével való könnyű azonosulást.

A banda vitathatatlan produktivitásához azonban néha hullámzó teljesítmény is párosult, és időnként egy-egy albumuk a megszokott, vagy elvárható hangzáson és témákon túl emlékezetes momentumoktól mentes maradt. Így a nehezen emészthetőségen kívül más jellegzetesség nem igazán maradhatott hátra a hallgatóban, például a legutóbbi, 2019-es Into Desolate Dreams címet viselő lemez esetén. Szerencsére azonban a Beyond the Cenotaph of Mankind nem az alkalmi ellaposodásokhoz sorolható, és a megszokott stíluselemeken túl kiváló témákat és zenei megoldásokat tartogat az erőteljesen lehúzó erejű, demoralizáló atmoszférát és hangulatot jól tűrő, vagy azokat egyenesen preferáló hallgató számára. Azon túl, hogy egy hamisítatlan illetve hamisíthatatlan Runemagick produkcióról van szó, a lemez szinte összegző jellegűen hat, mintha a banda death/doom korszakának legjobb mozzanatait gyűjtené össze azokat összegyúrva és újra átdolgozva. A death/doom súlyosabb aspektusának rajongói számára potenciális kedvenc.

Írta: Oroszi István