Donald Tardy, az Obituary dobosa még a death metal előtti időkben, Florida napsugarait és a ’70-es évek rockzenéit magába szívva nőtt fel. Majd amikor felbukkantak a láthatáron olyan bandák, mint a Venom, a Slayer és a Celtic Frost, már nem volt visszaút – Donald testvérével, az énekes John-nal és a gitáros barátjukkal, Trevor Peres-szel megalapította az extreme metal színtér egyik kulcszenekarát, az Obituary-t. Az elmúlt három évtized alatt nem is igazán látszott semmi változni.

 

11. albumuk, a Dying Of Everything az Obituary-életműben valaha hallott leggyorsabb tempókat és legkeményebb riffeket tartalmazza, azonban ez egy olyan csapat alkotása (jelenleg Terry Butler basszusgitárossal és Ken Andrews gitárossal kiegészítve), akik jobban érdekeltek a megfejthetetlen groove-okban, mint a steril technikázásban.

 

A 2017-es azonos címet viselő, 10. LP magas léc volt az Obituary számára. Nehéz volt így elkészíteni a Dying Of Everything-et mint 11. albumot?

 

Mi most épp nagyon boldogok vagyunk. Nem engedjük, hogy nyomás nehezedjen ránk. Talán mert egyszerű srácok vagyunk. Érezhetnénk nyomást, ha a karrierünkre gondolunk és arra, hogy vajon hány ember várja az albumot, de igyekszünk egyszerűen véghez vinni a dalszerzési folyamatot: én és Trevor egy szobában vagyunk, felnyitunk egy hideg sört, és jön, ami jön. És ha aznap épp semmi nem jön? Nagy dolog. Holnap is lesz nap. Ameddig meg tudjuk őrizni ezt a pozitív, laza attitűdöt, addig jó dolgok fognak történni. Ezen az albumon pedig egyértelműen történtek.

 

Mennyi időt vett igénybe a lemez írása az elmúlt 6 évből?

 

Pár ötlet a [2018-as] Slayer-turnéból származik. Akkor, amikor hazajöttünk, úgy éreztük, a pandémia fogságba ejtett minket. Ez a luxus, hogy volt időnk górcső alá venni ezeket a dalokat, lehetővé tette, hogy a legjobbat hozzuk ki belőlük.

 

Pár trekken magasabb tempóban játszotok, mint valaha…

 

Azt hiszem, ez egy természetes folyamat része volt. 40 évnyi dobolás után a lábaim végre úgy döntöttek, felgyorsulnak kicsit. Persze biztos, hogy vannak, akik a 200 BPM-et látva annyit szólnak, hogy ‘én ezt egy lábbal el tudnám játszani!’. De, mivel olyan sok hónapunk volt az írásra, van benne változatosság. Nem az volt a cél, hogy minél gyorsabb vagy minél lassabb számokat írjunk – ez csak úgy történt. Van egy baromi gyors kezdés, sok középtempó, de itt van az eddigi talán egyik leglassabb, legdoomosabb dal, amit írtunk, a Be warned.

 

Milyen zenét hallgattatok, mielőtt felfedeztétek a heavy metalt?

 

Gyerekként John és én nagyon aktívak voltunk. Mindenféle sportot űztünk – egyszerre az összeset. Szegény anyukám furikázott a kombijában, baseballról vitt amerikai futballra, onnan focira, a kocsi hátuljában öltöztem át. De viszonylag korán lett életünk része a zene. Az apám zeneszerető volt, és van egy bátyánk, aki olyan bandákat szeretett, mint a Lynyrd Skynyrd, The Outlaws és a Molly Hatchet. Amikor dolgozni ment, meghagyta nekünk, hogy hozzá ne nyúljunk az albumaihoz. Amint kilépett az ajtón, már tettem is fel a lemezt. (nevet)

 

Amikor kiválasztottátok a hangszereiteket, egyből mélyvízbe ugrottatok?

 

Már rég tudtam, hogy dobos akarok lenni, mielőtt a death metal megjelent a színen. Mielőtt Tampába (Florida) költöztünk, Miamiban éltünk, és az egyik szomszédunknak volt egy gigantikus ’70-es évekbeli dobszettje. Mindig átmentem hozzá és néztem, ahogy gyakorol ezen a masszív szetten. Volt egy pergőm gyerekkoromban, de én csak hülyéskedtem vele. Valahogy megőrjített. Azt hiszem, az a zaj a családomat is megőrjítette!

 

Célul tűztétek ki, hogy feszegetni fogjátok az extreme metal határait, mint ahogy azt végül tettétek?

 

Nem feltétlenül. De amint észrevettük a Slayer és a Venom és a Celtic Frost zenekarokat, tudtuk, hogy abba az irányba fogunk mozdulni. És valójában nagyon szerencsések voltunk már kezdetektől fogva. Fogalmunk sem volt, mi fog történni, amikor stúdióba megyünk felvenni egy albumot. Aztán előrukkoltunk a Slowly We Rot lemezzel. Akkoriban még csak nem is gondoltunk következő albumra se, a 11-re meg főleg nem! Szimplán csak nagyon büszkék voltunk, hogy a kezünkben tarthatunk egy lemezt, ami a sajátunk. Ugyanakkor komolyan vettük a dolgokat. Abból építettünk színpadot, dobemelvényt és füstgépet, amit találtunk – vagy loptunk -, hogy a lehető legjobbat nyújthassuk. Mindig megtettünk mindent, hogy a lehető legjobb show-t csináljuk.

 

Mit gondolsz, miért lett Florida a death metal melegágya?

 

El sem tudod képzelni, hányszor kérdezték már ezt tőlünk, vagy hogy hányszor próbáltam már megválaszolni magamnak. Nem tudom! Talán puszta véletlen. Vagy szerencse. Az országnak egy gyönyörű részében keresgéltük az utunkat egy csapat másik nagyszerű zenésszel együtt. Hogy hogy a viharban volt egy azonos területen az Obituary, a Deicide, az Atheist, a Death és a Morbid Angel? Azt nem tudom. Mivel ennyi tehetséges zenész volt a szcénában, nagyon kellett hajtanod, ha elismert zenekarrá akartál válni.

 

Van benne valami földrajzilag specifikus dolog? Nem lenne túlzás azt állítani, hogy az Obituary úgy szól, mint egy aligátorokkal teli mocsár…

 

(Nevet) A napsütés, a pálmafák, a kék ég és az aligátorok a mindennapi életed részévé válnak. Mintha megkérdeznél egy arizonait, hogy a kaktuszok befolyásolják-e a dalírásukat. Persze az emberek szeretnek mocsárra, aligátorokra és kígyókra gondolni, miközben minket hallgatnak, de mi csak pár jó srác vagyunk pozitív attitűddel, akik szeretik, amit csinálnak.

 

Kialakult valami különleges közösség a többi bandával?

 

Annyi, hogy semmi gonoszkodás nem volt. Ha veszel egy olyan bandát, mint a Deicide: Steve [Asheim] és Glenn [Benton] már 30 éve a barátaink, és egyszer sem fordult elő, hogy megpróbáltuk volna lenyomni a bandájukat, vagy hogy azt reméltük volna, nem lesznek sikeresek. Teljesen az ellenkezője volt. Mindig büszkék voltunk a barátainkra és arra, hogy milyen jók abban, amit csinálnak. Tényleg kedves fiúk voltunk minden rosszakarás vagy gonosz szándék nélkül.

 

Minél keményebb a zene, annál kedvesebbek az emberek, akik játsszák…

 

Úgy tűnik. (nevet)

 

A korai éveitekben köztudott volt, hogy John szövegei nem voltak túl jól definiáltak. Mondhatjuk, hogy lényegesen javult a zenéteknek ezen szegmense az évek során?

 

A szövegek egyértelműen fejlődtek. Mint minden zenész, akármikor bevonulsz a stúdióba, reméled, hogy egy kicsivel jobbat fogsz nyújtani. John sem kivétel ez alól. Az első két albumon, akárcsak mi, többiek, ő is fiatal és tapasztalatlan volt. Megvolt a maga énekstílusa, de nem volt olyan jó szövegíró, mint ma. Az utolsó öt vagy hat albumon már teljes szövegkönyve van. Nem osztja meg a világgal, ami elég király, de mindent lehet érteni, amit mond. Ha az emberek akarnák, tanulmányozhatnák a dalokat és leírhatnák a szövegeket.

 

Utólag visszatekintve pozitív hozadáka volt az 1997-es szüneteteknek?

 

Utólag 20/20. Akkoriban nem tudtuk, hogy ez a szünet egy évig, két évig, hat évig vagy meddig fog tartani. De visszatekintve fantasztikus lehetőség volt, hogy kicsit hátraléphessünk és feltöltődjünk, kivonjuk magunkat a zeneiparból és a szcénából az akkori életkorunkban. Épp elég ideig voltunk ettől távol ahhoz, hogy újra megéhezzünk, mire visszatértünk a színpadra. Furcsa visszatekinteni, hogy milyen régen volt ez. A „második karrierünk” régebb óta tart, mint a legtöbb banda teljes fennállásának ideje.

 

Hogy tudtad összeegyeztetni az idődet Andrew W.K-val az Obituary-szüneted alatt?

 

Ez a tökéletes ellentéte volt annak, mint amihez hozzá voltam szokva. Nagyjából egy éve voltunk otthon, de még mindig gyakoroltam minden egyes nap a dobokon, mert ez volt minden, amihez értettem. Szóval amikor Andrew felkeresett, tetszett, hogy ez másfajta zene volt. Nem akartam belekezdeni mégegy death metal bandába, de ez egy jó új kihívás volt. Fülmonitort viseltem és metronómra játszottam színpadon, ami nagyon különbözött az Obituary ‘szabadág mindenek előtt’ felfogásával. De az a szintű káosz is megvolt, amit Andrew show-in tapasztal az ember – gyakran több ember volt a színpadon, mint előtte. És nekem meg tartanom kellett a tempót a fülemben szóló kolomppal. Az, hogy meg kellett tanulnom nyugton maradni, és a kolompra játszani, nagyon jó lecke volt abban a négy-öt évben.

 

Az, hogy pár banda, mint a Gatecreeper, az Undeath és a 200 Stab Wounds behozták az old-school death metal hangzást az új generációba, büszkeséggel tölt el, vagy inkább figyelmeztet, hogy fel kéne vennetek a lépést az új hullámmal?

 

Nagyjából mindkettő. Nincs hízelgőbb annál, mint hogy egy új bandageneráció a nyomdokaidba lép. De ugyanakkor eszedbe juttatja, milyen idős vagy! Hogyha ilyen hosszú ideje tartó karriered van, látod, miként változik a zeneipar. A kazettától a CD-nek hívott új technológiáig, és még tovább. Azt hinnéd, hogy a hozzánk vagy a Deicide-hoz hasonló bandák blastbeatjei extrémek voltak, de aztán megismered az igazán technikás bandákat, mint a Psycroptic, és te nem érted, mi történik. Most, amikor látom, hogy húszéves srácok alapítanak új bandákat old-school death metal hangzással, az lenyűgöző. Bizonyos értelemben nyilvánvaló volt, hogy nem gyorsulhattak tovább a dolgok és nem lettek technikásabbak. De király, hogy részesei vagyunk annak, ahogy körbeérnek a dolgok, vissza az alapokhoz.

 

2023-ban mi jellemzi az Obituaryt a zenét félretéve?

 

Szimplán normális emberek vagyunk. A bátyám, Terry és Trevor kemény sportrajongók, várják, hogy elkezdődjön az NFL. Én is sportfan vagyok, de én, amikor otthon vagyok, sok időmet töltöm kóbor macskák megmentésével. A világnak egy gyönyörű részén élünk, szóval mi mást tennél, mint hogy élvezed a szabadtér adta lehetőségeket? Amikor nem turnézunk, akkor is általában egymással lógunk. Ez bizonyítja, hogy összetartozunk, még a metalon kívül is, ilyenkor betömörülünk John házába meccset nézni, sörözni és obszcén vicceket mondani. Ezek vagyunk mi.

 

Hogy kapcsolódik a Metal Meowlisha cat charity a metalbeli tevékenységedhez?

 

Ez az én személyes ügyem, de ha van lehetőség felhívni rá a figyelmet, szeretem tudatni az embereket, milyen egyszerű ez: Floridában, mivel itt nincs kemény tél, a macskák egész évben szaporodnak, és a gazda nélküliségük nagy problémává válhat. Szóval sokat elfogok, hogy elvigyem ivartalaníttatni, majd visszaengedem. A felnőtteket ivartalaníttatom, majd visszateszem oda, ahol találtam, hogy folytassák az életüket. A kiscicákat pedig örökbeadjuk. Szeretném emlékeztetni az embereket, hogy a következő állatuk olyan legyen, amit örökbefogadnak. Az otthon nem otthon egy macska vagy kutya rosszalkodása nélkül!

 

Vannak még mérföldkövek, amiket el akartok érni?

 

Boldogok vagyunk, egészségesek vagyunk, és imádjuk, amit csinálunk. Jelenleg csak az új albummal fogunk dolgozni. Nagyon fontos ez nekünk, mert már régóta nem kaptak új zenét az Obituary-rajongók, és nem is lehetnénk izgatottabbak az eredménytől. Szóval minden egyes zugát beturnézzuk a bolygónak, hogy elérjünk minden éhes Obituary-fant, hogy kaphassanak belőle egy darabot. Természetesen olvasunk social mediát és látjuk, hogy azt kérdezgetik a rajongóink, hogy miért nem koncertezünk sehol headlinerként, de erre még van idő. Persze, összeállíthattunk volna egyből egy saját death metal turnét, de előbb szerettünk volna pár új rajongónak is bemutatkozni, hogy megízlelhessék a floridai death metalt. Mi egyike vagyunk azon bandáknak, akiket nem izgat, hogy elsőként vagy utolsóként lépnek színpadra. Borzasztó boldogok vagyunk, hogy vihetünk magunkkal pár kisebb bandát, akiknek löketre van szükségük. Csapatjátékosok vagyunk!

 

Forrás: Kerrang!