Kevés olyan zenebarát létezik szerintem, aki ne lenne kíváncsi a nagybetűs Szentélyre, arra helyre, ahol az aktuális kedvenc imádott dalai születnek – nevezetesen a próbateremre. Ilyen helyre eljutni több módon is lehet – például ha az ember zenészként van jelen, akkor ezt tulajdonképpen a napi gyakorlat szerves részét jelenti, azonban külső hallgatóként nagy szerencse kell hozzá, hogy a rajongó betekinthessen a rejtegetett műhelytitkokba. Nem teljesen indokolatlan ez a helyzet: alkotó művészként senki nem szeretné, ha egy félig kész, hibás, hiányos, vagy egyszerűen csak átmenetileg összetákolt állapotban látnák-hallanák a külső szemlélők a készülőfélben lévő Nagy Művet. Ebben az állapotában az alkotás még sérülékeny, még dolgozni kell magára művön – jelen esetben ugye adott dalokról beszélünk –, és természetesen munkálkodni kell ezeknek a megvalósításán, azaz a zene kigyakorlásán. Életemben most voltam másodszor ennyire közel a zenekarok mindennapi munkájához: a legelső esemény még valamikor az őskorban volt, amikor a Replika zenekar Ima című albumának a keverése ment egy csillaghegyi stúdióban. Mivel konkrétan próbán még nem voltam, így semmilyen elvárásom nem volt azzal együtt, hogy valami minimális elképzelés azért körvonalazódott bennem arról, hogy hogyan is kellene egy ilyen eseménynek kinéznie. Persze az ember mindig elképzel valamit, és ehhez képest a valóság akár jelentős eltérést is mutathat.

A találkozó vasárnap tízkor egy újpesti pincehelység előtt, és ami meglepett, hogy pár perc különbséggel az összes tag befutott. Néztem az órámat, úgyhogy pontos az érték: 10:13-kor már maga a munka kezdődött, azaz az első dal próbája – de ne szaladjunk ennyire előre.  Az a fázis, amit én láttam, az alkotói folyamat legvége, számos esetben lezárulása – ám maga az alkotói folyamat is megkerülhetetlen bármilyen dal elhangzása-felvétele kapcsán, úgyhogy ejtsünk erről is egy pár szót. Az elhangzott anyagokat gyakorlatilag egyszemélyben Kocsis Zoli rakta össze; ezt nagyjából úgy kell elképzelni, hogy otthon följátszotta a  gitárokat, a basszusgitárt és a billentyűt, majd ezeket a sávokat egy digitális munkaállomás (DAW) segítségével feldolgozta, végül megírta hozzá a dobot EZ Drummer-rel. A zenekart jelenleg erősen köti a novemberi bemutatkozó koncert időpontja, úgyhogy egyenlőre nem nagyon variálnak a már meglévő anyagokon; tulajdonképpen mindenki egy az egyben betanulja a Zoli által írt kottát, aztán hadd szóljon. A jövőben – amikor már kevésbé lesz időbeli nyomás alatt a zenekar –, természetesen lesz lehetőség a közös alkotásra is, de jelenleg ez a fő munkamódszer. Számos esetben a kottával és a hangzással kapcsolatos dolgokat ki kell tisztázni, és ezt nem érdemes a közös próba során megtenni: ez jellemzően a zeneszerző Kocsis Zoli és egy másik zenekari tag közötti megbeszélés eredménye szokott lenni. Általában szerdai napokon rendel Zoli, és ha van valami sürgős megbeszélnivalója vagy letisztáznivalója valakinek, akkor kvázi időpontot kér a fogadóórára, és meg lehet beszélni az adott kérdést. A szövegek teljes egészében Kapuszta Tibitől származnak – ezen nincs különösebb egyeztetnivaló vagy pucolnivaló.

Tehát ott tartottunk, hogy a próbaterem kinyitása után 13 perccel már az első dal hangjai csendültek föl. Teljesen őszinte leszek: én a legelején nem is nagyon foglalkoztam a zenével; annyit azért hallottam, hogy a Megtört lélek-kel kezdenek a fiúk, de az időmet leginkább a fotózás kötötte le, és nagyjából az első szünet után fordítottam a figyelmemet magának a próbának a menetére. Teljesen logikus volt a az egész próba felépítése: kezdtek a legrégebben gyakorolt, már jól bejáratott dalokkal, és úgy haladtak a legújabbak felé. Én vagyok az, aki minden egyes koncertbeszámoló során leírja, hogy a lábdobon és az éneken kívül semmit nem hallott, és a gitárosokat kábé még látni sem lehetett, nemhogy hallani belőlük bármit is. Hát kérem szépen, itt ilyen jellegű problémám nem volt – természetesen nem stúdióban ültünk, hanem próbateremben, ahol például a dob nem volt bemikrofonozva, és természetesen helyről helyre változott, hogy kiből mi hogyan és mennyire szól. Jómagam a dobos Kocsis Csaba mögé-mellé ültem be, leginkábbis azért, mert így szemből telibe kaptam Zoli és Gergő gitárját, oldalról pedig a dob mögül Anti bőgőjét lehetett hallani ebben a konfigurációban. A gitárok domináltak a hangzásban, a dob alárendelt volt, akárcsak Tibi és Bálint éneke, valamit a szintetizátor hangja.

Elhangzottak itt nevek, úgyhogy talán tekintsük is át, hogy kik is ezek az urak, akikről szó van. Ha  jól számoltam, a leghosszabb zenei pályafutással Kocsis Zoli bír, ő 1996 óta nyűvi a hat-, utóbbi időben meg héthúros gitárt. Anti – Nagy Antal – régebben Zoli zenésztársa volt a Christian Epidemic-ben, és leginkább gitáron és basszusgitáron játszott a régi szép időkben. Kapuszta Tibit elsősorban a Wrath of Azazel énekeseként ismerhetjük; ez a hatalmas darab és csupaszív ember Lázár Bálinttal zenélt együtt hosszú-hosszú évek óta. Bálint a Wrath of Azazel-ben bőgőzött, a Ragály-ban viszont a vokálozás mellett a billentyű kezelése a feladata. A dobokat gondozó szakember, Kocsis Csaba számos zenekarból lehet ismerős, én az Arkas és a Komodo ritmusszekciójában láttam őt működni. Végül, de nem utolsósorban említeném Gulácsi Gergőt, aki azért nem mindennapi teljesítményt mondhat magáénak: Gergő legkevésbé sem a metal területéről érkezett, a kevésbé agresszív műfajok közelebb állnak a szívéhez, és ő elsődlegesen fúvós hangszerekkel dolgozik, nem gitárral. Amikor ezt elmesélte nekem, nem akartam elhinni, ugyanis az általa produkált gitárjáték teljesen hézagmentesen passzolt a zenekar játékába. Az eddigiek alapján fejszámolással kicsivel kevesebb mint 100 évnyi összes zenekari tapasztalat jön össze a hat tagra – talán ez is az oka annak, hogy nagyjából féltucat próba után a dalok jelentős része tulajdonképpen hibátlanul ment. A zenekari rutinon és a technikai tudáson kívül azért más adottságokra is szükség van; sokat segít, ha van kitartás. Két óra próba után már fájnak az ujjaid? Nem baj, játsszuk csak végig az összes dalt mégegyszer! Másnapos vagy, mert a pénteki fellépés után volt egy szombati is, melynek során azért elfogyott egy-két sör? Nem baj, toljuk csak meg egy kicsit, nézzük meg, hogyan szól gyorsabban! De mindez még mindig nem elég, ugyanis kell hozzá valaki, aki a szervezés, a kapcsolattartás és az adminisztráció nyűgét a nyakába veszi. Ez a szerep Tibire jutott; ő egyeztette le a következő próba időpontját, azt, hogy ki mikor megy Zolihoz fogadóórára, ő intézte a pólót és ő gyűjtötte be őket, és még sok-sok egyéb apró, nem látványos, viszont nélkülözhetetlen feladat megoldása is neki jutott.

A próbán ücsörögve óhatatlanul is fölmerült bennem a hogyan tovább kérdése. Lesz próba jövő héten is, utána is, utána is, de azért egy zenekar működése nem csak ennyiből áll. Nagyon lelkesen tekertek a fiúk, hogy november 5-ére minden szépen ki legyen pucolva és a bemutatni kívánt dalok megfelelően szóljanak – aztán lesz majd egy kisebb szünet, amikor mindenki levegőt vesz, rendezi sorait és söreit, és akkor lehet azon igazán elgondolkozni, hogy pontosan melyik dalok is kerüljenek föl egy jövőben megjelenő első albumra. Még zajlik a munka, hullanak a forgácsok, így még korai egy kézbe vehető albumról beszélni – én mindenesetre nagyon várom a november 5-ét, hogy az orrom előtt, a fülem hallatára formálódó-ébredező-éledező dalokat élőben hallhassam. Annyit azért szerintem megsúghatok: lesz nem egy, amelyik rendesen ütni fog!