Képzeljünk magunk elé egy kihalt belvárosi utcát. Olyan Október felé járhat az idő, az eső sokat esik, hideg van, és a lélek készül a télre. Lassan minden beburkolózik a fagyos magányba és elcsendesül. Erre vár már egy ideje a világ. Azon a bizonyos utcán alig járnak, hiába van a belvárosban. Csak a fagyos lámpák fényén át szivárog némi fény a járdára, hogy a lélek lássa, merre lépked éppen nagy magányában. Az éjszaka soha nem ér véget, azt sugallja minden. Az idő lassan telik, a lélek pedig csakis önön maga létezik egyedüli mivoltában. Carpe Noctem! – azaz élj az éjszakának. Súgja halkan, fájdalmasan és mégis kellemesen.
Valahogy így lehetne leírni az album borítóját első látásra. Számomra kellemes érzés a Solipsism – Our Night Never Ends coverét nézegetni, személy szerint ez a kedvenc hangulatom a depresszív black metal világában. Ez a fajta post-black atmoszféra a black metalon belül az egyik legújabb irányzatnak mondható. Persze mindig is voltak olyan blacker zenekarok, amiket nem lehetett a nyers darálás és a brutális őserő kategóriájába sorolni. De valahogy 15 évvel ezelőtt nyilvánvalóvá vált, hogy kell egy új irányzat, amiben több az atmoszféra, több a lemondás és belefáradás érzete, a mélység olyan imádata, ami a maradék életkedvet is kihajtja az emberről, egyszóval a szaturnuszi szférák zenéje kellett, hogy testet öltsön egy irányzattal a black metalon belül. Az igény mindig is meg volt rá, napjainkra pedig rengeteg zenekart tudunk az atmospheric/post/depressive irányok alá sorolni. Most ennek a szakasza érett meg. Többen kedvelik a filozófiát és a fojtogató gyötrő érzéseket egy zenében, mint valaha.
A szlovákiai Solipsism zenekar albuma Our Night Never Ends címmel Április 20-án jelent meg idén, 2022-ben a Sun and Moon Records gondozásában. A zenekar az egyik legújabb titkos fegyvere a kiadónak, két éve debütáltak egy EP-vel (Trhliny v (ne)skutočnosti-2020) a mostani kiadványuk az első teljes album. Sajnos ilyen névvel már Ausztráliában és Puerto Ricóban is létezik egy-egy zenekar. A Puerto Ricó-iról nem lehet sokat megtudni, az ausztrál pedig 2 évvel később kezdte pályafutását, mint a szlovák banda az Encyklopedia Metallum szerint. A szlovákiai Solipsism már 2018 óta létezik hivatalosan.
Maga a szolipszizmus -ami a zenekar nevét illeti- a filozófiában a lételmélethez kötődik szorosan hozzá. („solus” (egyedül), „ipse” (magam)). Azt jelenti, hogy tulajdonképpen csak én magam vagyok, rajtam kívül senki és semmi nincs. A világ csak az egyén tudatában létezik. Nem létezik az elmétől független valóság. Ez a zene pedig ezen alapulva a negativitást, egzisztencializmust, az élet nagy kérdéseit és a melankóliát hordozza magában. Az űrré válás az album felvezetője, mint a legelső szám. A baljós érzetbe egyre több energia áramlik és így kavarodik fel a zene egy tragédia bevezetőjévé. Lassan felépül egy tiszta szólamú zongora futam a black metal mögé. Majd megindul a depresszív nyögések hada.
Még a bevezető tényleg csak egy hangulatot épít fel és készít el nekünk, Zostup tragédiája hatalmas energiabombaként robban, változatos énekhangokkal, zongora elemekkel, és jól kihallható basszussal. Az egész albumra jellemző ez a külön dedikáció más hangszeri elemeknek. Hangsúlyos a zongora és a basszus az összes számban.
A lélek tovább sétál merengve az ő magányos útján. Lassan kiér a város vonatok pályaudvarára. Továbbra sincs sehol senki. Egyedül van. Tovább akarna-e utazni? Szabadulna-e a lét terhétől talán?
Ne kövessük, mert elveszett, csak az éjszakának él. A dolgok befejezésére gondolva.
Írta Majestas Tremenda
