Instrumentális, legfőképp progresszív albumokról talán a leghálátlanabb feladat ismertetőt írni, hiszen a tetszik – nem tetszik tengelyen kívül nehéz bármit is betűbe foglalni. Mégis fontosnak érzem, hogy szót ejtsünk róla és szélesebb körben is bemutassuk az ilyen kincseket.
Korábban már volt iromány az oldalon Widek-ről, David Maxim Micic-ről és Plini-ről is, akik hasonló formában fejezik ki a zenei világukat. Azon írásaimban is legfőképp személyes, szubjektív benyomásaimat osztottam meg az olvasókkal, és valószínűleg ez most sem lesz másképp. Nehéz is lenne másképp tenni, hiszen ez a vonulata a metál zenének hatványozottan a hangulatra és az érdeklődésre épít. Na, de lássuk miről is beszélek…
Szóval van ez az Andromida nevezetű előadó, amit még 2016-ban fedeztem valamelyik elitsznob Facebook csoportban, amikor „space-djent” után kutattam. Akkoriban nagyon mentek az egyszemélyes projectek, és a Ramon Gutierrez által kreált Andromida is ezt a vonalat képviseli. Valahogy mindig lenyűgöz az a tehetség és kreativitás, ami ezeket a zenészeket jellemzi. Már önmagában is felfoghatatlan skill a számomra, hogy valaki egymaga találja ki, írja meg, és játssza fel az albumon szereplő összes hangszer témáját. Még meg is érteném valahogy, ha egész életükben ezen az albumon dolgoznának, csiszolgatnák és tökéletesítenék, mint valami mesteri életművet. De nem… Akárcsak egy több tagból álló zenekar, ezek a srácok is két-háromévente teljes terjedelmű albumot hoznak ki, sőt nem ritka az évenkénti megjelenés sem. Azt már mondanom sem kell, hogy egy-egy ilyen album gyakran sokkal több kreativitást, változatosságot, kísérletezést és technikát rejt magában, mint amennyit néhány mainstream nagyzenekar negyven éves karrierje. Nem célom a végtelenségig magasztalni és fényezni ezeket az előadókat, de azt szerintem mindenféle túlzás nélkül kijelenthetjük, hogy ezek az egyszemélyes zenekarok, és jelen esetben Ramon Gutierrez Andromidája egy olyan zenei szintet képviselnek, amik a maguk módján kiemelkednek a szcénából.
Április első napján jelent meg a Wrath of the Vanguard címre hallgató Andromida album, ami tökéletes kicsúcsosodása annak az útnak, amit Ramon járt be az elmúlt 8 évben. A ’17-ben megjelent első album, a The Void, még az űr témájú progressive – modern – djent hangzásvilágot képviselte. A soron következő lemezek pedig megőrizvén ezt az alapfelvetést, kezdtek el egyre „gémeresebbek” lenni. Ez oda futott ki, hogy a 2021-ben megjelent Hellscape album inspirációja egyértelműen a DOOM (Eternal) videojáték. Aki játszott a játékkal vagy hallgatta a soundtrack-jét, annak nem mondok újdonságoz azzal, ha egy igazi adrenalinbombát vág hozzánk az Andromida lemeze.
Ezt az utat követve, és a koncepciót megtartva készülhetett el idén a Wrath of the Vanguard is. Azzal az új nézettel kiegészülve, hogy most már nem egy kimondott játékra refelktálva íródtak a dalok, hanem Ramon saját elképzeléseit zenésítette meg. A fent említett alapvetéseket olyan kreativitással egészítette ki, amilyet nem nagyon hallottam az utóbbi időben. A feszes, dübörgő prog alapokra gyakran dubstep és d’n’b témákat pakolva maxolja ki a gémer faktort. Tipikusan olyan dalok készülnek ebből a mixből, amiket szívesen hall egy metálos a Twitches HALO stream alatt. Bár nekem valamiért mégis az Apex Legends vagy a Titanfall játékmenete és világa ugrott be.
A modern köntös alatt persze ezúttal is lapul némi nosztalgia. Az atmoszféra hangok, és a dalok gerincét adó riffek egyértelműen a kétezres évek scifi dömpingjére reflektálnak. Megannyi TV sorozat és film pillanatait fedezhetjük fel a hangok között. Babylon 5 és Farscape rajongók különösen hegyezzék a fülüket. De ha nem vagy az a sorozatos forma, akkor elég, ha bepattantsz a haverokkal egy Quake 3 Arena vagy UT 2004 körre ezzel a lemezzel a háttérben.
Akárcsak az egész diszkográfiára, erre az albumra is jellemző, hogy a gitár témák és a szólók tökéletesen passzolnak a dallamvezetésbe, nem lógnak ki, mégis végtelenül technikásak és dallamosak. Ének nélkül is tökéletesen kereknek érezhetjük a dalokat, egyáltalán nem hiányzik belőle sem a tiszta ének, sem a hörgés-morgás. Arra pedig külön szeretném felhívni a figyelmet, hogy ez az album olyan zseniálisan van keverve, hogy hangtechnikusok elleni bűncselekmény lenne nem megfelelő szerkezeten hallgatni. Valami elképesztően jól össze lett rakva, ahogyan ki lehet hallani minden kis hangot, mégis ablakrengetően dübörög.
Kétségem sem fér hozzá, hogy a Wrath of the Vanguard az év egyik legjobbja eddig és kihagyhatatlan mindazok számára, akik szeretik a sci-fi – gamer világot, és emellett nem áll távol tőlük a technikás progressive – djent – modern metal hármasa.
VD.
