Az ezredforduló után két évvel járunk és bizony elég furcsa kimondani, de már ez is 20 éve történt. Sok kiváló és ötletes lemez született ebben az esztendőben és ebben az időszakban történt meg az is, hogy új erőre kapott a death metal, mint műfaj. Mint arról már volt szó, a kilencvenes évek elejétől közepéig tartó DM forradalom lecsengése után sokkal inkább a black metal került előtérbe és lettek sorra népszerűbbek a másodgenerációs csapatai a műfajnak. (gondoljunk csak a szimfonikus metal bandák áradataira). Ennek a metal szcénán belüli divathullámnak a kifutási ideje is nagyjából (most nagyon sarkosan fogalmazok) olyan 5 évet ölelt fel intenzíven. 2000 után a túltelített színtér már rengeteg mindent kifuttatott magából, rengeteg stílus ötvöződött és egyre több ágra bomlottak a műfajok. Ezen sorozatban azokat a death metal lemezeket szedtem össze, amik amellett, hogy személyes kedvenceim, szerintem mai napig megállják a helyüket és a műfajt tekintve is jó hivatkozási alapok lehetnek és talán jól definiálják, hogy mire is értettem a műfaj újraéledését.
Cannibal Corpse – Gore Obsessed (2002.02.26)
Majdnem három év telt el a Bloodthirst lemez óta, de aztán csak megérkezett a várva várt folytatás, ami akkor már a 8(!) sorlemeze volt a kannibáloknak! Ha belegondolunk a Gallery és Bloodthrist lemez között 1 év telt el és mégis mennyire más lett a két album karaktere, izgalmas volt mi lesz a termése három év munkájának. Nos, ezúttal semmi éles váltás nem történt, nagyjából egyenes folytatása elődjének, bár kissé más hangzással: ennek valahogy sokkal kellemesebb, ízesebb mélysége van, mint a Bloodthirst-nek. Az nekem túl élesnek hatott néha. Főleg a dobok hangzása. Ami nekem külön tetszik, hogy Corpsegrinder hangja egész jól lemélyült, sokkal jobban is szeretem ezt a stílusát, mint amikor „ugatósabban” adja elő a vokál témákat. Ha jobban belegondolok, ezen a lemezen vitte le legmélyebbre az orgánumát. (Dormant Bodies Burstiiiiing). Ezúttal a felvételeknél Neil Kernon producerrel dolgoztak, aki a szintén nagyon jó munkát végzett, főleg ahhoz képest, hogy nem volt egy death metal szakértő akkoriban.
A dalok összetételét tekintve nagyon kirívó vagy elütő szerzeménnyel nem is nagyon találkozni (mint mondjuk a Gallery-n a horrorisztkus. instrumentális szörnyeteg, a From Skin to Liquid), emiatt egy kicsit monoton az egész lemezt végighallgatva, de ez nem egyenlő azzal, hogy unalmas is lenne. Jó dalokat írtak ismét, riff-gazdag, brutális, ötletes témák és egyik erőssége a jó dallamvilág. Néha kicsit szokatlan is egy-két helyen a „túldallamosság” (most persze magukhoz képest, ne egy Arch Enemy-hez hasonlítsuk, haha), például a Mutation of the Cadaver-ben. Ez nagy kedvencem is az anyagról. Sokszor azonban úgy vagyok vele hallgatás közben, hogy a lemez első fele végig rombol (Savage Butchery, Dormant Bodies Bursting, Compelled to Lacerate, mind nagy kedvenc) , nagyon jók és sodróak a dalok, aztán a második felénél kicsit elfárad a produkció. Ez pedig azért van, mert összességét tekintve nem túl változatos. Majd még kitérek rá úgy is többször, de innentől kezdve kicsit ez állandó problémám minden anyagukkal. Mármint a monotonitás és az, hogy nem tudnak kitörni a komfortzónájukból. (Ez már a Bloodthrist-nél elkezdődött). Pont ezért szeretem annyira a Gallery of Suicide-ot a George Fisher érából, mert az magukhoz képest egy kifejezetten kísérletezős és változatos anyagnak számít, evvel együtt megőrizték stílusukat és hitelességüket. Később már ennyire sem mertek túlmenni a saját határaikon. Talán az ezt követő The Wretched Spawn-on vannak még változatosabb megoldások. Egyszer már megjegyeztem, hogy „Ők a death metal Motörhead-je”, hiszen megbízhatóak, evvel együtt kétségtelenül következetesek is a hűséges rajongótáborhoz. Attól biztos nem kell tartanunk, hogy éles stílusváltásokat vetnének be és átcsapnak majd mondjuk dallamos, modern thrash metal-ba… Mindhalálig death metal! Ez a jelszavuk és ez így is van jól. De, mint említettem kétségtelen, hogy jót tenne olykor egy-két kísérletezősebb megoldás, amire jobban felkapná a hallgató a fejét. Én legalábbis így látom, de akár egy vitatémának sem lehetne rossz!
A lemez bizonyos verzióihoz hozzáraktak egy bónusz nótát is, ami nem más, mint egy Metallica feldolgozás, a No Remorse. Nem tartozik nagy kedvenceim közé alapból sem a dal, sem az átírt verzió, de ez megint csak ízlés kérdése. Csináltak ennél jobb feldolgozásokat is, pl. a külön kislemezen is megjelent Confessions és Sacrifice. Ha már Metallica, akkor valami lendületesebbet, mondjuk egy Whiplash-t vagy Battery-t jobban meghallgattam volna tőlük.
A cenzúrázatlan borító mai napig nagy kedvencem, nagyon tetszik a halvány-barnás színvilága a logóval együtt, valamint maga téma is állat! Bár ez most nem annyira elvont, mint a Bloodthirst-é, de Vince Locke előtt így is le a kalappal. A cenzúrázott viszont rém unalmas és fantáziátlan, de ez persze nem akadályozott meg abban, hogy ez is meglegyen többféle verzióban.
Nagyon jó lemeznek tartom a Gore Obsessed-et, manapság is szoktam hallgatni, nem tartozik a polcon porosodó lemezek közé. Mondhatni, hogy kiállta az idő próbáját! Pláne, hogy idén ez is 20 éves lett, pedig mintha tegnap jelent volna meg… Szalad az idő.
CANNIBAL
A sorozat következő részei:
Vader – Revelations
Cattle Decapitation – The Serve Man
Amon Amarth – Versus the World
Immolation – The Unholy Cult
Napalm Death – Order of the Leech
Decapitated – Nihility
Bloodbath – Ressurection Through Carnage
Internecine – The Book of Lambs
Nile – In their Darkened Shrines
