Immolation – Acts of God
Nuclear Blast 2021
10/9

Az Immolation mára klasszikusnak számító első nagylemeze, a Dawn of Possession megjelenése óta már több, mint 31 év telt el és mai napig teljes vállszélességgel emelik magasra a death metal zászlaját, időről időre bebizonyítva, hogy nem csak rutinműveletet jelent számukra a lemezkiadás, hanem odafigyelnek a minőségi alapanyagok letételére!

Az Act of God a 11. nagylemeze a veteránoknak és aki követte a zenekar pályafutását, talán egyetért velem abban, hogy eddig még egyszer sem okoztak csalódást és mindig színvonalas teljesítményt nyújtottak. Bár mindig megtartották jellegzetes, ezer közül felismerhető ‘Immolation-ös’ stílusjegyüket, sosem ragadtak le egy szintnél és mindig megtudtak valamilyen formában újulni, anélkül, hogy kommerszek maradtak volna. Minden egyes soron következő nagylemeznél igyekeztek arra törekedni, hogy ne fussanak bele a gyenge önismétlések csapdájában, hanem tudjanak viszonylag változatosak maradni a saját kereteiken belül és emellett megtudják őrizni önmaguk hitelességét. A teljesítményüket egészen a 2002-es örök kedvencem, az Unholy Cult-ig érzem töretlennek, utána kicsit megragadtak számomra egy kissé „középszerű” (csúnya szó, tudom), de mégis a nagy átlagon felüli tartományban. Jónak tartottam az azóta megjelent minden anyagukat, de az a kitörő lelkesedés már nem volt meg, mind előtte. 2022-ben viszont valami visszatért…

A szóban forgó nagylemeznél bebizonyították, hogy ennyi év után is van még potenciál bennük és bármilyen divatra, trendre fittyet hányva, továbbra is a saját útjukat járva egy újabb remekművel tudtak előrukkolni!

Egy lassú felvezető intro után a címadó tétellel azonnal arcbamászó és vad blastbeatekkel sorjázó tempók törnek elő a hangfalakból. Első hallásra teljesen tipikus, semmi nagy meglepetés, viszont, ahogy halad előre dal sodrása, rögtön feltűnnek a gyilkos tempók mögött megbúvó tipikus Robert Vigna-féle jól kivehető, jellegzetes gitártémák, hangulatos riffelések. Ő ugye a zenekar egyik fő motorja és az ezt megelőző Atonement lemeznél debütált Alex Boucks-al hallhatóan jól összeszoktak és jól kiegészítik és segítik egymás játékát. Ízes harmóniák és jól kivitelezett szólókkal színesítik a produkciót és persze vannak őrületig menő káoszba fulladó gyors szólózások is, mindegyiket ízlésesen oda helyezve, ahol azt a dalszerkezet környezete megkívánja. Ross Dolan, a banda bokáig érő hajú alapítótagja/frontembere pedig még mindig az ő jellegzetes barbár és gonosz orgánumával hörgi el az olykor antikeresztény és társadalomkritikus szövegeit. Steve Shalaty dobolása pedig szintén lenyűgöző teljesítmény. Technikás és precíz játéka tökéletes alapot ad, érzéssel kivitelezett váltásokkal, hol a lassúbb doomosabb kétlábgépes, alattomos ütemekkel, hol pedig gyors blastbeatekkel kínálja meg a bőröket és a cintányér veretését is színesen építi bele a játékába.

Az Age of No Light (ehhez klip is készült) című második dalban egy nagyon jól eltalált, lassabb és fülbemászó riffel indítanak, amire szépen lassan ráépül a dal. Első hallásra megnyerő, még nagyon idő sem kell neki, hogy beépüljenek az ember memóriájába. (Én 4-5 hallgatás után még dúdolgattam, amin még magam is meglepődtem.) Nem tudok rá jobb jelzőt: hangulatos death metal. Robert Vigna vánszorgósabb, doomos pengetései után a gyors részek még mielőtt teljes disszonanciába fulladnának, mindig ad egy tartást játékának és pont azon a határon marad, ahol egy teljesen jól kivehető, atmoszférikus rifftengerré varázsolja pengetéseit. Ez mindig is jellemző volt rá, ezúttal sincs másképp, ő az Immolation lelke, egy zseni a figura. A hangzást illetően megőrizték az élvezhető nyersességet, nem törekedtek ezúttal sem a kristálytiszta megszólalásra, igazából ki is nyírnák velük a dalokat, így teljes az összkép!

A zenekar előzetes elmondása szerint – ha jól emlékszem – úgy harangozta be az új albumot, hogy minden eddiginél sötétebb és kísértetiesebb lesz. Nos, ez koránt sem csak egy hangzatos, kedvcsináló szöveg volt, hanem valóban az egyik legsötétebb és legkomorabb hangulatú anyagot tették le eddig az asztalra. Semmi kétség afelől, hogy nagyon ráéreztek zeneileg erre az irányra és nem tudom, hogy esetlegesen a covid válságnak vagy egyéb más oknak volt köze a borús témák megszületésének ihletésére, mindenesetre van egy komolyan vehető mélysége a daloknak.

Elsőre nagyon ijesztőnek hatott a majd egy teljes órányi, 52 perces játékidő (ilyen hosszú lemezt még sosem írtak), aztán rájöttem miért adtak ennyi teret neki, ha elsőre nem is jött át igazán. Első pár hallgatás után kissé fáradt a figyelmem a „B oldal” után, de aztán szépen lassan hozzáedzőttem és lassacskán megvilágosodtam. Ezt a lemezt nem is feltétlenül strukturáltan, dalokra bontva kell értelmezni, hanem úgy mint egy órányi hullámzó zenei áramlást. Többszöri hallgatás után rajzolódott ki az anyag összképének varázsa. Jó megfigyelni, hogy a dalok milyen jó tempóváltásokban vannak jelen és hogy mennyire jól adja ki a végén az Egészet. Van egy magával ragadó dinamikája és bizony erre nem a 4-6-os túlzsúfolt, zakatoló villamosán, fülesben hallgatva jön rá nagy eséllyel az ember, hanem amikor tényleg rászánod az időt az otthoni, nyugodtabb környezetben. (Már akinek van ilyen)

Én olyan lemeznek érzem az Acts of God-ot, aminek időt kell adni és nem csak azért, hogy a közepes minőségű vagy gyengébb verzéket „jóra” hallgassuk, hanem, hogy megtapasztaljuk az egész produktum összképének a teljes élményét. Számomra mindenképp az év egyik legnagyobb alkotása, biztos vagyok benne, hogy sűrűn vissza fog még térni a lejátszóba.

Az angyalokkal hadakozós festői borítót pedig nem más készítette, mint a manapság metal berkekben egyre népszerűbb művész Eliran Kantor, aki többek között olyan csapatoknak is dolgozott már, mint a Hate Eternal, Testament, Sodom, Bloodbath, Archspire, stb. Bevallom én nem vagyok annyira oda ezekért az alkotásokért, akármennyire is kifejezőek és művésziek, de most itt passzol a zene hangulatvilágához. Ebben sincs hiba.

Ha tetszett a lemez akkor a Metal.hu webshopjából is be tudjátok szerezni

[products ids=”36985,36988″ columns=”3″ ]

Hail Immolation! Most sem okoztatok csalódást!
Cannibal