ANGUISH
Doomkvädet
Sun & Moon Records
Svédország
2021
Doom metal
10/8

Az epikus doom metal színtér eléggé leterhelt lett az utóbbi években, de akad egy-két csapat, amely túl tud lendülni a műfaj bevett formuláin. Ezek közé tartozik a negyedik albumához érkezett svéd Anguish. Through The Archdemon’s Head címmel bivalyerős bemutatkozást produkált 2012-ben az Uppsala-i négyes, s bár a két következő lemez sem volt rossz, máig a debüt a legcombosabb teljesítmény a kvartettől.

A 2014-es Mountain szerényebben muzsikált a nem sokkal a Dawn Of Doom demó és az olasz Black Oath társaságában megjelentetett 2011-es split után kiadott Through The Archdemon’s Head debüthöz képest, de a 2018-as Magna est vis Siugnah erősebb anyaggal mutatkozott, a Doomkvädet pedig folytatja tovább az utat.
A 2007-ben alakult Anguish-nek elvileg van köze a Candlemass-féle vonalhoz, s valójában nem csak elvileg, mivel a gitárjáték magán viseli a monumentális doom metal ismérveit, ám ez a négyes kezdettől fogva jóval súlyosabban játszik az átlagos epikus doomstereknél. Ezt elég világosan jelzi a Doomkvädet című új album. Egyrészt izmos, vérbő a gitárjáték, amely nem bátortalankodik, hogy olykor eltáncoljon a megszokottabb doomos területektől, másrészt J. Dee hangja messze áll a szárnyalóan dallamos doom-énekesektől. A frontember üvölt, bömböl, hangja nagyon érdes, sőt durva, nem finomkodik, ám hoz néhány halálmelódiát. A zenekar egyébként a „necro doom” címkét aggatta magára. Van benne igazság.
Mint fentebb említettem, a kvartett olykor felbátorodik, és mer a doom-nagykönyvtől messzebbre is menni, a Consumed By The Necro Doom tételében Björn Andersson dobos egészen gyors tempókat enged meg magának, magával húzva az egész kompozíciót. Nyilván nem óriási dolgokról van szó, ám a zene változatosabbá lesz; egy-egy ilyen részlet akár attól is megmentheti a zenét, hogy nagyon belesüppedjen a tipikusan doomos ütemek apátiájába. David Eriksson és Linus Oljemark masszív gitárjátéka eleve garantálja a doom-borongósságot.
Érdemes kiemelni, hogy a zenekar kimondottan egyedi, felismerhető hangot üt meg a doom metal sok ágra szakadt vonalán; e sajátos hangzás legalább annyit köszönhet az említett két gitáros játékának, mint J. Dee ordító éneklésének, tüdőtágító témáinak, valamint az összhatásnak, a produkció súlyának.
A Doomkvädet nem simogatja a füleket túl sok fogós résszel, az Anguish nem kimondottan erről szól. A svédek a doom metalt annak súlya felől közelítik, ugyanakkor fel akarnak skiccelni egy vészjósló képet, ami úgyszintén a műfaj fenyegető auráját borítja ránk. A tízperces epilógus, az Our Funeral síri tónusokat fest fel, elégikus énekdallamok zengenek, akusztikus gitár, harmóniák kúsznak be, s talán az Anguish eddigi legkomorabb pillanataihoz van szerencsénk.
Nem könnyű lemez, de érdemes belevágni, a derekánál ragadja meg a doom metalt.