Ha létezik egyáltalán a rockzenének valamilyen felsőbb hatalma, akkor szinte biztosan jegyzőkönyvbe vette két évvel ezelőtti kívánságom, miszerint a Barba Negra Trackes buli után minél hamarabb szeretném önálló bulival is viszontlátni a The New Roses-t. Akkor lefogadtam, hogy egy saját buli még nem a közeljövőben várható a srácoktól, de hát az élet megint maradéktalanul betöltötte a rendező szerepét (hiszen tudjuk, ő a legnagyobb), így két előzenekarként elkönyvelt találkozás után újra Budapestet vették a célkeresztbe, immár fő bandaként, önálló turnéval.
A wiesbadeni hard rockerek nem ma kezdték a közös pengetést, ha 2007-es indulásukat nézzük, és ahogy teltek az évek, jócskán beértek mind zeneileg, mind színpadilag is, olyannyira, hogy 2015-ben a hon-azonos Accept, majd két évvel később a The Dead Daisies mellé csapódtak előzenekarként, előbbi, és utóbbi turnénak is volt magyar állomása. A két évvel ezelőtti kör lemezbemutató is volt, tekintettel az akkor megjelent „One more for the Road” lemezre, az idei önálló futam meg pláne indokolt lett, hiszen a lemezgyártás zajlik náluk is, és idén került be a rajongók gyűjteményébe a Nothing but Wild. „Lemezbemutató turnéra fel” – hangozhatott el a német srácok szájából a felkiáltás, így már előzetesen is ígéretes csütörtök esti program volt kilátásban, pláne két másik, egy hazai, és egy szlovén formációval megfejelve a történetet.
Dolgozó emberként talán helytálló, ha nem egyes szám első személyben írom le, mennyire hadilábon lehet állni olykor-olykor a hét közben szervezett bulikkal munkaidő után, és egyéb elfoglaltságok mellett, így a csütörtök délutáni teendők elvégzése megint egy rohanós kört eredményezett, hogy időben felkerüljön a csuklóra a szalag, ám még így sem sikerült abszolút kezdésre odaérnem, ami azt eredményezte, hogy a Whisky Roll-os srácok buliját ha nem is teljes egészében, de cirka háromnegyedében lecsúsztam, így szánom-bánom, de csak arra tudok hivatkozni, ami nekem még maradt a jóból. A hazai négyes előzetes, eseményben meghirdetett szavazás után avanzsálódott arra a szerepre, hogy megnyissa az estét, és le a kalappal, ezt a feladatot maximálisan is teljesítették is az akkor már erősen szállingózó közönség előtt. Zenéjüket leginkább a blues, és a grunge rock határvonalára lehet illeszteni, helyenként itt-ott némi hard rockkal megfűszerezve, és egész egyedi köntösben tálalva. Akárhogy is vettem, füleltem, a – számomra – rövidre sikerült programból az örömzenélés jött le, szívesen hallgattam volna még a bluesos ritmusok szórását, ám most ennyi adatott… Merem azt mondani, hogy éves szinten jelentős számú hazai bulin megfordulok, de a srácokkal egyelőre ez volt az első találkozás. Bízom a folytatásban, ráadásul ha lehetek kicsit telhetetlen, akkor mihamarabb!
Valamivel hosszabb időt vett igénybe az átszerelés, értsd, körülbelül fél óra hossza, de az utolsó percekben egy gyors zenekari beállás és hangpróba után a szlovén Stay Train kezdte meg munkaidejét a színpadon, és az első riffek hatására már a közönség létszáma is szépen gyarapodott. Nem esek kétségbe, ha az urak munkásságát kategorizálni kell, mind a lemezeken, de főleg most élőben vegytiszta blues rock jött le, ráadásul a jobbik fajtából, két gitárral, és basszussal operálva. A „húzószemély” egyértelműen a frontember a csapatban, koreográfiailag ő mutatta a legnagyobb aktivitást, néha már-már megmosolyogtató tekergő pozíciókat vett fel a mikrofonállvány körül, de a hangbéli adottságokkal mindezt olyan hitelessé varázsolta percek alatt a – valljuk be – nem túl nagy színpadon, hogy a közönség arcán csak jó adag elismerést láttam. Azt a részét passzolom, mennyire volt tudatos a műsor része, ami a temperamentumra vonatkozik, hiszen eleinte kissé szinte óvatosan tempóztak, az első két szám szinte bemelegítés gyanús volt, majd apránként körvonalazódtak ki az erősebb vonulatok. Példaként említeném csak, hogy a két gitáros középtájékon kalapemelgetős gitárpárbajt vívott egymással néhány perc erejéig, amolyan öröm-hakni gyanánt, egy keménykötésű le- és felvezetéssel. Gyanítom, hogy ez a fajta virtuózkodás a műsor része, és nem mi voltunk ennek az egyetlen szemtanúi, de dobjuk a sarokba a gonoszkodást, mert innen is megérdemelnek még egy virtuális tapsot.
Az egyébként látszott, hogy a szinte westernfigurának beillő énekes, és az előbbre haladott korú gitáros az alakulat rangidősei, a többi muzsikus saccra is csak harminc felé mozgott, nem csoda hát, hogy az első gondolatom az volt, simán egy családi zenekarnak is beillenének, ahogy apa és a fiúk zenélgetnek a ház mögött a garázsban, amolyan amerikai (jelen esetben szlovén módra). Senki ne értse félre, semmi rosszindulat nincs ezekben a sorokban, inkább öröm volt látni, a zene mennyire összeköti, és áthidalja a generációk közti különbséget. Idejükbe nyolc nóta fért bele, a vége felé már igazán lepolírozták a gátlásokat, a „John Henry” című szám már páratlan vidámsággal töltötte meg a termet, éppen úgy, mint a búcsúzú „Give it Away”. Persze voltak a műsorban, főleg középtájékon sokkal balladásabb, elhúzottabb, és komor nóták is, de a rövid műsoridőhöz képest jól válogatták össze a programot.
Koncert utáni rutinképpen a pult újabb meglátogatása némi folyékony hangulatért, pár ismerős arccal való rövidke szóváltás, és többre jóformán alig maradt idő, mert mint amikor főfogáshoz csengetnek, úgy borult sötétbe a színpad, jelezve, hogy a The New Roses invitál minket a színpad elé. Ahogy a hangulat fokozásáért felelős hard rock nóták elhallgattak a hangszórókból, már színpadra is lépett a wiesbadeni különítmény, és begyújtották a színpadot a Nothing But Wild lemezcímadó nótával. Nem, nem túlzok ha azt mondom, lemezminőséget produkálnak élőben is, remek sound lengte be az étert pillanatok alatt, nyitott könyv volt a fiúk arca is, hogy bizony, itt most technikailag minden rendben.
Hogy egy percig se ülepedjen a felfokozott kedélyállapot, gyorsan ráhúztak a történetre még egy Unknow Territory-t is, szintén az új korongról, majd egyre inkább a régebbi vizek felé hajóztunk az olyan dalokkal, mint a Dancin’ On a Razor Blade, vagy Runnin’ Out Of Hearts. Gyakran azon kaptam magam, hogy leginkább a csapat (szerintem) legfiatalabb tagját, a gitáros Norman Bites-t figyelem, és az ő feszes, ám kiegyensúlyozottan pörgős játékát. Itt dinamikailag ő bizonyult a húzómotornak, hiszen amíg az énekes/gitáros Timmy lecövekelt az állvány mögött, és basszer fronton kinézetre a leginkább Sex Pistols-ba illő Hardy stabilan pengetett, ifjú titán barátunk szinte porig rombolta temperamentumával a színpad bal oldalát.
Itt jegyzem meg, hogy a teljes közvetlenség a lehetőségekhez mérten, és a hely adottságai, vagy családias jellege miatt abszolút jelen volt a zenészek részéről, volt pózolás a fotós szekciónak, de még a mobiltelefonok kamerájába is gyakran ment a poénkodás, és hát mit mondjak… rajongószeretetből, és emberségből jeles vizsgát tettek.
Arra tippeltem a buli előtt, hogy a koncerten az új nóták fognak kiemelt figyelmet kapni, így nem tagadom, kicsit meglepődtem hogy talán összesen négy új tételnek ágyaztak meg a setlistában, bár oké, nyilván tisztában vagyok vele, hogy nagy életműből nehéz a válogatás, főleg, hogy gyakorlatilag nem is született ezidáig gyengének titulálható korongjuk, mindegyiken akad koncertgyanús nóta szép számmal.
A műsor közepén egész egyedi hangzásvilág született, ekkor Timmy egy szál akusztikus gitárral a nyakban állt színpadra, és eveztetett minket lassúzósabb vizekre, ám annak is a szemtanúi lehettünk, ahogy a csapat roadja két szám erejéig kisegítő gitáros szerepben a színpadra állt pengetni, szóval tényleg volt itt minden. Többször hangot adtak egyébként annak, mennyire örülnek a közönségnek, és annak, hogy itt játszhatnak, valamint nem felejtették el megköszönni a technikusoknak a munkát, és az előzenekaroknak a bemelegítést, amire nem is tudom mikor láttam példát utoljára, kvázi megint csak azt tudom mondani, hogy respect! A végén már kötelező jellegű pengető-, és dobverőosztogatás, majd egy korrekt búcsúzás, és egyszer csak voltak, majd eltűntek.
Az év egyik legjobb bulija volt minden tekintetben, kénytelenek lesznek alaposan felkötni a gitárt, akik überelni akarják őket klubbuli-szinten. Nagyon várom vissza őket, mi sem jelzi ezt jobban, minthogy tegnap óta folyamatosan újrapörgetem a korongjaikat. Tízpontos este!
Írta, fényképezte: TM
