Folk metal, viking metal… emésztgettem ezeket a fogalmakat, miközben jegyet vásároltam a Månegarm és az Einherjer fellépésére. Nagyon szeretjük a vikingeket, a létezésük teljesen műfaj-kompatibilis, eddig tiszta is a kép, de utána próbáltam végiggondolni, hogy pontosan mit is jelentene mindez a magyar kultúrára adaptálva. Ugye a skandinávok bizonyos szempontból helyzeti előnyben vannak: adott a mai napig velük élő, velük közvetlen kapcsolatban élő, meglehetősen mozgalmas történelmük, és a szintén velük napi kapcsolatban élő népzenéjük. Nem kell valami extra dologra gondolni – ezt a népzenei hatást például olyan, alapvetően black metal-nak nevezett zenekarok esetén is remekül meg lehet találni, mint a Vreid, vagy pedig annak az elődje, a Windir.

A folk és a viking metal közötti különbség viszonylag egyértelmű: az egyikben alapvetően a népzenei és kulturális hagyományok kidomborítása a cél, a másik esetben pedig a skandináv kultúrába szervesen beépülő vikingekre van kihegyezve az egész sztori. A folk és a viking metal duplán mostohagyerek: a metalosok számára nem elég kemény a folkos elemek miatt – bár az egy zenekarra jutó szőrmennyiség enyhíti ezt a problémát –, a népzene irányából jövök számára pedig túl agresszív és túl gyors lehet. Ezek a hátrányok másfelől előnyt is jelenthetnek, hiszen a műfajt nem ismerők egy könnyed, dallamos, szerethető zenén keresztül láthatják-hallhatják meg, hogy pontosan mit is jelent a metal – és az átlagos metalhallgatóra is (jóesetben) ragadhat valami népzenei kultúra. A folk és a viking metal tökéletesen ötvözi a két fajta műfaj előnyeit, meglehetősen sok ilyen zenekart ismerünk a nemzetközi mezőnyben, ugyanakkor a magyar palettán kevés hasonló formáció ismeretes.

Ennek – a fentebbiek mellett – még egy nagyon egyszerű oka lehet, amit helyből szemléltetnék is. Képzeljük el azt a magyar zenekart, ahol a kacagányos, karddal is fokossal felszerelkezett dalia éppen tekerőlanton vagy kobzon meséli el nekünk az egriek győzelmét és részletezi az állatiasan vad oszmánok fölött aratott sikereket. A viking metal is hasonlót tud, de a saját kultúránkra lefordítva mégis hátborzongatóan anakronisztikus ez a kép – de miért is? Ebben a kényelmetlen érzésben minden bizonnyal szerepet kap a középiskolai énekoktatás (ó, rettenet), amelyik a népzenét (és a népzenei kifejezőeszközöket) tökéletesen megutáltatja mindenkivel (igen, a mutáló Józsika nem szeretne tök hamisan Kis kece lányom-at énekelni immáron tizenötödjére az osztály előtt az ének kettesért), és véleményem szerint föl lehet fedezni a középiskolai kötelező olvasmányok finoman szólva is vegyes hatását.

Hétfő estére három zenekart vártunk, a legelső vendég a Szászországból származó Dawn of Disease, akik alapvetően dallamos death metal-ban utaztak. 2003-ban indultak, de igazából 2009-től napjainkig tolják a műfaj szekerét – idén adták ki az ötödik albumokat Procession of Ghosts címmel. Este fél nyolckor a németek felsétáltak a színpadra, a húrok közé csaptak, és kellemes dallamos death metal-lal szórakoztatták a jó bő félháznyi (akkor még) közönséget. Az elején a hallgatóságnak valahogy nem sikerült felvennie a fordulatszámot azzal együtt, hogy a németek nagyon jól játszottak és hihetetlenül lelkesek és voltak. Az énekes (Tomasz Wisniewski) többször is próbálta a színpad elé csalogatni a hallgatóságot – például azon poénkodva, hogy ”remélem, hogy nem mi vagyunk büdösek, és ezért nem jöttök közelebb, na jó, lehet, hogy a fellépőruhánk szaglik, de akkor is” –, de valahogy ez sem gyakorolt hatást a jelenlévőkre. Fél óra jutott rájuk, és nagynehezen, az utolsó dal előtt történő noszogatás hatására – amikor Tomasz már keményen ráparancsolt a közönségre, hogy “akkor márpedig mindenki idejöjjön előre”, végre előrevonultak a rajongók, sőt, még némi mozgás is támadt. Igaz, hogy nem folk vagy a viking metal, de a németországi távoli germán rokon nagyon kellemes zenével szórakoztatta a közönséget, mindenképpen figyelmet érdemelnek!

A második csapat a norvég Haugesund-ből származó Einherjer, akik nem mai fiúk: amikor e sorok írója befejezte általános iskolai tanulmányait, nos, ők akkor alakultak meg. A nyolcadik stúdióalbumuk tavaly jött ki, ez a több helyen is jó kritikát kapott Norrøne Spor. Én legutoljára a cseheknél a Brutal Assault-on láttam őket, ahol nem voltam lenyűgözve a produkciótól: még akár jó is lehetett volna, ha nemcsak látni, hanem hallani is valamit a fellépésből. Ehhez képest most nagyjából az volt a konklúzió, hogy ha ez az este az Einherjer fellépése után végetér, akkor már mindenki boldogan mehetett is volna haza: a haugesundi kvartett (két gitár – basszus + ének – dob felállás) nagyok ment. Nagyon jól felvette a fordulatszámot a közönség, voltak olyanok is, akik a norvég dalszövegeket az énekessel (Grimar, Frode Glesnes) együtt üvöltötték – azt azért tegyük hozzá, hogy ez nem egy egyszerű menet, norvégül alapjáraton viszonylag kevesen beszélnek ebben az országban, és azért az angolra meg a németre annyira nem hasonlít az a nyelv, hogy kézenfekvő legyen az ének mondanivalója. Igazából nem is a zene sebessége volt az, ami nagyon pörgősé tette a fellépést, hanem a tá-titi-tá-titi avagy titi-tá-titi-tá, illetve háromnegyedben a tá-triola-tá-triola, valamint a triola-tá-triola-tá ritmusképletek, megfűszerezve a dob (Gerhard Storesund) ellenpontozásával és Ole Sønstabø mester szólózásaival. Ole mester felkerült a “ki vág folyamatosan hülyénél hülyébb fejeket fellépés közben” gyűjteményem “futottak még” rovatába (ahol a norvégok meglehetősen túlreprezentáltak), de mindenesetre tény: fantasztikusan tud gitározni a fiú, és a szólói nagyon jól illettek az egész zenei koncepcióba. A hátsó sorban állítólag tisztán szóltak, elől kevésbé – ugye akivel szemben áll az ember, annak a ládáját sokkal erősebben hallja –, de az Einherjer így is egy fantasztikus koncertet produkált (Spirit of a 1000 Years, Dreamstorm, Kill the Flame, Nidstong, Mine Våpen Mine Ord, Nord og ner, Spre Vingene, Dragons of the North, Ironbound, Far far).

A főzenekar, a Månegarm csak két évvel fiatalabb az Einherjer-nél, és az idén adták ki kilencedik albumukat (Fornaldarsagor), amelyre négy évet kellett, hogy várjunk. Világéletemben szerettem azokat a zenekarokat, ahol nem road-ok, hanem maguk a zenekar tagjai jönnek szerelni – különösen akkor, ha ők a headliner-ek. Nem volt ez másképp a Månegarm esetében sem, a teljes személyzet ott szerelt és kábelezett a fellépés előtt. Nem volt teljesen tiszta, hogy pontosan hányan is lépnek föl, de aztán a padlóeffektek számából lehetett látni, hogy itt bizony három gitár – basszus – dob lesz a felállás, mindez hegedűvel fűszerezve (Martin Björklund kezelésében, aki teljesen lazán váltogatta a hangszereket fellépés közben, miközben próbált nem átesni gitáron-padlóeffekten). Valami egészen frenetikus volt, amikor megszólaltak, az előző két fellépő amúgy nagyon jó produkciója gyenge, sivár, cérnaszerű hangzásnak tűnt a Månegarm hangjához képest. A három gitár hangjának olyan súlya, olyan térfogata volt, ami össze sem hasonlítható az előző fellépőkkel – és erre jött rá Erik Grawsiö fantasztikus énekhangja, és a három gitáros kisegítő vokálozása.

Örömzene volt ez a javából, Erik valami hihetetlenül élvezte ezt a fellépést, és a többiek is végig vigyorogtak – persze minden okuk meg is volt rá, pici, de nagyon lelkes közönség fogadta őket. Egyébként olyannyira lelkes volt a közönség, hogy egy fiatal, szakállas kolléga egy tálcán hat sört tett a színpad szélére – ebből egyet magának tartott meg, a maradékot pedig a zenészeknek hozta fellépés közben. Hihetetlenül kedves gesztus volt, mindannyian megérdemelték ezt a fogadtatást. Én igazából egy albumbemutató koncertre készültem, de ezzel együtt is három dalt hallhattunk az új anyagról, amit a közönség hihetetlenül lelkesen fogadott. Pörögtek a dalok, egyik a másik után, az Einherjer-nél talán feszesebb tempóban, de a stúdióanyagoknál biztosan gyorsabban – aztán egyszercsak eljött a vége, két pörgős, végigugrált dal után gyorsan levonultak a zenészek. A ritmus ugyanaz volt, csak a szöveg más: a társaság egyik fele a “Må-ne-garm – Må-ne-garm”-ot üvöltötte, a másik fele a “One moresong-one more song”-ot, de nem is ez volt a lényeg: Erik és társai visszajöttek, és még a tempóváltogatós, közönséget iszonyatosan pörgető Hemfärdet is játszottak nekünk. A villanyoltás után csak a hangszereket tették le a backstage-ben, majd azonnal visszajöttek fotózkodni-dedikálni-pacsizni (Slaget vid Bråvalla, Tagen av Daga, Vedergällningens Tid, Hervors arv, Blodörn, Sveablotet, Fimbultrollet, Fiolglissnet, Kraft, Odin own ze all, Hemfärd).

Én alapvetően a black metal felől érkeztem ebbe a műfajba, soha nem volt a folk vagy a viking metal a szívem csücske, de dallamossága és lendületessége miatt nagy örömmel hallgatom a műfaj képviselőit. Az az őszinteség , az a nyíltság, ahogy a Månegarm játszott, és az a közvetlenség, amit a fellépés végén láttam, nem beszélve arról, hogy végre élő népzenés taggal léptek fel, hallottunk és láttunk hegedűt, sőt, olykor az ilyen zenekaroknak félig-meddig védjegyévé vált „négy férfi csordavokált énekel”-jelenséget, és még sok más apróság kezdi megerősíteni bennem a gyanút, hogy már megint az év koncertjét láttam a 041-es teremben.

Írta: Á