Vikingek, vikingek!!! – Månegarm, Einherjer és Dawn of Disease a Dürer-kertben

2019. 11. 5. - 11:41

Folk metal, viking metal… emésztgettem ezeket a fogalmakat, miközben jegyet vásároltam a Månegarm és az Einherjer fellépésére. Nagyon szeretjük a vikingeket, a létezésük teljesen műfaj-kompatibilis, eddig tiszta is a kép, de utána próbáltam végiggondolni, hogy pontosan mit is jelentene mindez a magyar kultúrára adaptálva. Ugye a skandinávok bizonyos szempontból helyzeti előnyben vannak: adott a mai napig velük élő, velük közvetlen kapcsolatban élő, meglehetősen mozgalmas történelmük, és a szintén velük napi kapcsolatban élő népzenéjük. Nem kell valami extra dologra gondolni – ezt a népzenei hatást például olyan, alapvetően black metal-nak nevezett zenekarok esetén is remekül meg lehet találni, mint a Vreid, vagy pedig annak az elődje, a Windir.

A folk és a viking metal közötti különbség viszonylag egyértelmű: az egyikben alapvetően a népzenei és kulturális hagyományok kidomborítása a cél, a másik esetben pedig a skandináv kultúrába szervesen beépülő vikingekre van kihegyezve az egész sztori. A folk és a viking metal duplán mostohagyerek: a metalosok számára nem elég kemény a folkos elemek miatt – bár az egy zenekarra jutó szőrmennyiség enyhíti ezt a problémát –, a népzene irányából jövök számára pedig túl agresszív és túl gyors lehet. Ezek a hátrányok másfelől előnyt is jelenthetnek, hiszen a műfajt nem ismerők egy könnyed, dallamos, szerethető zenén keresztül láthatják-hallhatják meg, hogy pontosan mit is jelent a metal – és az átlagos metalhallgatóra is (jóesetben) ragadhat valami népzenei kultúra. A folk és a viking metal tökéletesen ötvözi a két fajta műfaj előnyeit, meglehetősen sok ilyen zenekart ismerünk a nemzetközi mezőnyben, ugyanakkor a magyar palettán kevés hasonló formáció ismeretes.

Ennek – a fentebbiek mellett – még egy nagyon egyszerű oka lehet, amit helyből szemléltetnék is. Képzeljük el azt a magyar zenekart, ahol a kacagányos, karddal is fokossal felszerelkezett dalia éppen tekerőlanton vagy kobzon meséli el nekünk az egriek győzelmét és részletezi az állatiasan vad oszmánok fölött aratott sikereket. A viking metal is hasonlót tud, de a saját kultúránkra lefordítva mégis hátborzongatóan anakronisztikus ez a kép – de miért is? Ebben a kényelmetlen érzésben minden bizonnyal szerepet kap a középiskolai énekoktatás (ó, rettenet), amelyik a népzenét (és a népzenei kifejezőeszközöket) tökéletesen megutáltatja mindenkivel (igen, a mutáló Józsika nem szeretne tök hamisan Kis kece lányom-at énekelni immáron tizenötödjére az osztály előtt az ének kettesért), és véleményem szerint föl lehet fedezni a középiskolai kötelező olvasmányok finoman szólva is vegyes hatását.

Hétfő estére három zenekart vártunk, a legelső vendég a Szászországból származó Dawn of Disease, akik alapvetően dallamos death metal-ban utaztak. 2003-ban indultak, de igazából 2009-től napjainkig tolják a műfaj szekerét – idén adták ki az ötödik albumokat Procession of Ghosts címmel. Este fél nyolckor a németek felsétáltak a színpadra, a húrok közé csaptak, és kellemes dallamos death metal-lal szórakoztatták a jó bő félháznyi (akkor még) közönséget. Az elején a hallgatóságnak valahogy nem sikerült felvennie a fordulatszámot azzal együtt, hogy a németek nagyon jól játszottak és hihetetlenül lelkesek és voltak. Az énekes (Tomasz Wisniewski) többször is próbálta a színpad elé csalogatni a hallgatóságot – például azon poénkodva, hogy ”remélem, hogy nem mi vagyunk büdösek, és ezért nem jöttök közelebb, na jó, lehet, hogy a fellépőruhánk szaglik, de akkor is” –, de valahogy ez sem gyakorolt hatást a jelenlévőkre. Fél óra jutott rájuk, és nagynehezen, az utolsó dal előtt történő noszogatás hatására – amikor Tomasz már keményen ráparancsolt a közönségre, hogy “akkor márpedig mindenki idejöjjön előre”, végre előrevonultak a rajongók, sőt, még némi mozgás is támadt. Igaz, hogy nem folk vagy a viking metal, de a németországi távoli germán rokon nagyon kellemes zenével szórakoztatta a közönséget, mindenképpen figyelmet érdemelnek!

A második csapat a norvég Haugesund-ből származó Einherjer, akik nem mai fiúk: amikor e sorok írója befejezte általános iskolai tanulmányait, nos, ők akkor alakultak meg. A nyolcadik stúdióalbumuk tavaly jött ki, ez a több helyen is jó kritikát kapott Norrøne Spor. Én legutoljára a cseheknél a Brutal Assault-on láttam őket, ahol nem voltam lenyűgözve a produkciótól: még akár jó is lehetett volna, ha nemcsak látni, hanem hallani is valamit a fellépésből. Ehhez képest most nagyjából az volt a konklúzió, hogy ha ez az este az Einherjer fellépése után végetér, akkor már mindenki boldogan mehetett is volna haza: a haugesundi kvartett (két gitár – basszus + ének – dob felállás) nagyok ment. Nagyon jól felvette a fordulatszámot a közönség, voltak olyanok is, akik a norvég dalszövegeket az énekessel (Grimar, Frode Glesnes) együtt üvöltötték – azt azért tegyük hozzá, hogy ez nem egy egyszerű menet, norvégül alapjáraton viszonylag kevesen beszélnek ebben az országban, és azért az angolra meg a németre annyira nem hasonlít az a nyelv, hogy kézenfekvő legyen az ének mondanivalója. Igazából nem is a zene sebessége volt az, ami nagyon pörgősé tette a fellépést, hanem a tá-titi-tá-titi avagy titi-tá-titi-tá, illetve háromnegyedben a tá-triola-tá-triola, valamint a triola-tá-triola-tá ritmusképletek, megfűszerezve a dob (Gerhard Storesund) ellenpontozásával és Ole Sønstabø mester szólózásaival. Ole mester felkerült a “ki vág folyamatosan hülyénél hülyébb fejeket fellépés közben” gyűjteményem “futottak még” rovatába (ahol a norvégok meglehetősen túlreprezentáltak), de mindenesetre tény: fantasztikusan tud gitározni a fiú, és a szólói nagyon jól illettek az egész zenei koncepcióba. A hátsó sorban állítólag tisztán szóltak, elől kevésbé – ugye akivel szemben áll az ember, annak a ládáját sokkal erősebben hallja –, de az Einherjer így is egy fantasztikus koncertet produkált (Spirit of a 1000 Years, Dreamstorm, Kill the Flame, Nidstong, Mine Våpen Mine Ord, Nord og ner, Spre Vingene, Dragons of the North, Ironbound, Far far).

A főzenekar, a Månegarm csak két évvel fiatalabb az Einherjer-nél, és az idén adták ki kilencedik albumukat (Fornaldarsagor), amelyre négy évet kellett, hogy várjunk. Világéletemben szerettem azokat a zenekarokat, ahol nem road-ok, hanem maguk a zenekar tagjai jönnek szerelni – különösen akkor, ha ők a headliner-ek. Nem volt ez másképp a Månegarm esetében sem, a teljes személyzet ott szerelt és kábelezett a fellépés előtt. Nem volt teljesen tiszta, hogy pontosan hányan is lépnek föl, de aztán a padlóeffektek számából lehetett látni, hogy itt bizony három gitár – basszus – dob lesz a felállás, mindez hegedűvel fűszerezve (Martin Björklund kezelésében, aki teljesen lazán váltogatta a hangszereket fellépés közben, miközben próbált nem átesni gitáron-padlóeffekten). Valami egészen frenetikus volt, amikor megszólaltak, az előző két fellépő amúgy nagyon jó produkciója gyenge, sivár, cérnaszerű hangzásnak tűnt a Månegarm hangjához képest. A három gitár hangjának olyan súlya, olyan térfogata volt, ami össze sem hasonlítható az előző fellépőkkel – és erre jött rá Erik Grawsiö fantasztikus énekhangja, és a három gitáros kisegítő vokálozása.

Örömzene volt ez a javából, Erik valami hihetetlenül élvezte ezt a fellépést, és a többiek is végig vigyorogtak – persze minden okuk meg is volt rá, pici, de nagyon lelkes közönség fogadta őket. Egyébként olyannyira lelkes volt a közönség, hogy egy fiatal, szakállas kolléga egy tálcán hat sört tett a színpad szélére – ebből egyet magának tartott meg, a maradékot pedig a zenészeknek hozta fellépés közben. Hihetetlenül kedves gesztus volt, mindannyian megérdemelték ezt a fogadtatást. Én igazából egy albumbemutató koncertre készültem, de ezzel együtt is három dalt hallhattunk az új anyagról, amit a közönség hihetetlenül lelkesen fogadott. Pörögtek a dalok, egyik a másik után, az Einherjer-nél talán feszesebb tempóban, de a stúdióanyagoknál biztosan gyorsabban – aztán egyszercsak eljött a vége, két pörgős, végigugrált dal után gyorsan levonultak a zenészek. A ritmus ugyanaz volt, csak a szöveg más: a társaság egyik fele a “Må-ne-garm – Må-ne-garm”-ot üvöltötte, a másik fele a “One moresong-one more song”-ot, de nem is ez volt a lényeg: Erik és társai visszajöttek, és még a tempóváltogatós, közönséget iszonyatosan pörgető Hemfärdet is játszottak nekünk. A villanyoltás után csak a hangszereket tették le a backstage-ben, majd azonnal visszajöttek fotózkodni-dedikálni-pacsizni (Slaget vid Bråvalla, Tagen av Daga, Vedergällningens Tid, Hervors arv, Blodörn, Sveablotet, Fimbultrollet, Fiolglissnet, Kraft, Odin own ze all, Hemfärd).

Én alapvetően a black metal felől érkeztem ebbe a műfajba, soha nem volt a folk vagy a viking metal a szívem csücske, de dallamossága és lendületessége miatt nagy örömmel hallgatom a műfaj képviselőit. Az az őszinteség , az a nyíltság, ahogy a Månegarm játszott, és az a közvetlenség, amit a fellépés végén láttam, nem beszélve arról, hogy végre élő népzenés taggal léptek fel, hallottunk és láttunk hegedűt, sőt, olykor az ilyen zenekaroknak félig-meddig védjegyévé vált „négy férfi csordavokált énekel”-jelenséget, és még sok más apróság kezdi megerősíteni bennem a gyanút, hogy már megint az év koncertjét láttam a 041-es teremben.

Írta: Á

LEGFRISSEBB CIKKEK

NIRVANA feldolgozással és vonósokkal érkezik az új UADA lemez

NIRVANA feldolgozással és vonósokkal érkezik az új UADA lemez

Jake Superchi az UADA zenekar tagja így nyilatkozott az áprilisban megjelenő új lemezről: „Az Interwoven ötlete – egy akusztikus utazás, amely diszkográfiánk minden fejezetéből egy-egy dalt követ nyomon – először az UADA megalapításának napján, 2014. október 1-jén...

LEGÚJABB TERMÉKEK A WEBSHOPUNKBAN