Mozgalmas volt az előző hét: Cannibal Corpse hétfőn, Slayer búcsúkoncert kedden, Amon Amarth és Trivium szerdán (bárcsak ilyen lenne minden hetünk), de a hét utolsó napjára is jutott csemege: az oregoni UADA érkezett újra Magyarországra a kanadai Panzerfaust társaságában. Az UADA-val tavaly futottam össze életemben először a müncheni Backstage színpadán, előtte nem is hallottam róluk – mindenesetre úgy voltam a dologgal, hogy hallgassuk meg őket, abből nagy baj nem lehet. Hát majdnem nagy baj lett, ugyanis kis híján lemaradtam róluk; költői egyszerűséggel a koncertterem annyira tele volt, hogy nem lehetett belépni. Fergeteges hangulatot csináltak, az emberek egymás hegyén-hátán álltak és hallgatták a zenéjüket, és ebből már azért lehetett sejteni, hogy sikerült egy újabb zenei csemegét találni.

Az este nyolcra meghirdetett kapunyitás környékén maximum egy tucatnyian keringtünk a Dürer Kertben, ami egy kicsit gyanús volt, és igazából ez a létszám nagyon-nagyon lassan növekedett a Panzerfaust fél kilences kezdéséig. Amikor megszólaltak az intro első hangjai, akkor hirtelen megduplázódott a létszám – valószínűleg a folyosón a merch előtt, vagy a kertben söröző-lézengő kollégák érkeztek meg pillanatok alatt. A színpadkép hihetetlenül egyszerű volt: a dob emelvényén – a dob helyén – egy pulpitus, ez előtt volt összeszerelve a dobcucc, gitár a rendezői baloldalon, basszusgitár a jobboldalon. Elsőre nem is volt teljesen egyértelmű, hogy hány embert látunk a színpadon, ugyanis a hátsó pulpituson álló énekes tulajdonképpen alig-alig látszott a feje fölött elvilágító lámpák fényétől takarva; és kezdetét vette a show. Én úgy voltam vele, hogy az eddigi gyakorlattal szakítva szépen türelmesen hátulról fogok fotózni – onnan a kamera simán befogja az egész színpadot –, és majd ha úgy adódik, akkor a legvégén előremegyek lőni egy pár közelít vagy portrét, de nem bírtam ki, a második szám után már az első sorban álltam. A gitáros, a basszusgitáros és a dobos nem corpsepaint-ben, hanem ‘corpsemud’-ban lépett föl: kezüket és arcukat sár fedte, és ebben a szerelésben, egy egyen-bőrmellénnyel kiegészítve játszottak.

A zenéjüket nehezen tudom leírni. Számos esetben meglehetősen monoton volt – nagyjából annyira, mint a Mgła –, és tökéletes atmoszféra tudott teremteni ezáltal. Maga a légkör talán leginkább a Wolves in the Throne Room-ra vagy a Wiegedood-re emlékeztetett, és számos esetben a zenei megoldásaik megszólalása, ötleteik egyedisége az Aluk Todolo-ra hajazott. Ugye azt gondolnánk, hogy a gitár alapvetően valamilyen dallamot fog játszani, és ehhez adja a basszusgitár a kíséretet – itt számos esetben ez fordítva történt, a basszusgitár adott valamilyen dallamot (akár kétkezes ‘szóló’ formájában), és a gitár biztosított ehhez egyfajta a kíséretet, például disszonáns akkordfelbontások formájában. A zene lendületére nem lehetett panasz: a közönséggel való bármilyen érdemi interakció nélkül egy hihetetlenül gyors, feszes, lehengerlő show-t adtak, tulajdonképpen egy negyvenöt perces csapásmérésnek lehet lehettünk tanúi. A hallgatóság az elején nem nagyon tudott mit kezdeni ezzel a produkcióval, szerintem nagyon sokan nem ismerték őket, és taps csak meglehetősen szórványosan volt hallható – ezzel ellentétben a végén akkora tapsvihart kaptak, mint csak kevesen. Az utolsó szám legvégén letérdelve, nyakukba tett gitárral pózoltak (nagyjából úgy, mintha a gitár nyaka lenne a keresztfa), és a közönségtől való elbúcsúzáskor, sőt levonulás közben is folyamatosan szólt a taps, olyannyira, hogy vissza kellett hogy jöjjenek mégegyszer elköszönni – a black metal műfajában, az underground-ban működő zenekartól ilyet én még nem láttam. Aztán végülis csak levonultak a fiúk, gyorsan leszedték a cuccokat, és elkezdték az UADA-t föltelepíteni.

Az amerikaiak általában meglehetősen egyedi és nagyon szimpatikus színpadképpel szoktak jelentkezni: ez magában foglalja a négy zenészt (akik fekete csuklyát viselnek úgy, hogy az arcukból semmi nem látszik), a megvilágítás pedig általában két-három padlóra helyezett reflektorból származik, a fénytechnika teljes mértékű eliminálásával. Sok olyan esetet ismerünk, amikor az egyéb színpadi eszközök – fénytechnika, füst, satöbbi – segítik a zene befogadását, és sajnos számos olyan példát is lehet mondani, amikor ezek csak helyettesítették a muzikális élményt. Az UADA esetében arról van szó, hogy minden olyan dolgot elhagytak a színpadról, ami a legcsekélyebb mértékben is befolyásolhatja a zene befogadását. Az intró megszólalása után a négy csuklyás felvonult a színpadra, és kezdetét vette egy olyan koncert, amire még sokáig fogunk emlékezni. A közönséggel semmilyen interakció nem volt, hiszen az este során minden csupán egyetlenegy dolognak volt alárendelve: a zenének, azaz az önkifejezésnek, az érzések és zenei gondolatok átadásának.

A négy tök egyforma feketébe öltözött csuklyás gép pedig saját magát, önnön személyiségét teljesen feladva, megállás nélkül, lélegzetvétel nélkül tolta a black metal-t. A zenekar stílusában és megjelenésében elsőre a Mgła-ra a emlékezteti a hallgatót, azonban némi odafigyeléssel gyorsan kiderülnek a különbségek is. Az UADA zenéje sokkal komplexebb, sokkal több dallamos zenei megoldással – több kiállással és szólóval operál, és bármennyire is hihetetlenül hangzik, de lassabb. Természetesen vannak iszonyatosan pörgős-duplázós részek, de a zene alapvető ritmusát megadó dob nagyon sokszor egyáltalán nem duplázik, sőt van dalok, amikor a dobos csak hébe-hóba lép rá a lábdobra, ezzel együtt a mindent elsöprő lendület és a színpadról áradó energia valami egészen fantasztikus és megismételhetetlen volt (The Purging Fire, Snakes & Vultures, Devoid of Light, Cult of a Dying Sun, Sphere (Imprisonment), Mirrors, Black Autumn, White Spring).

Számos módon lehet egy fellépés sikerét mérni, és itt ezt viszonylag egyszerűen sikerült: mind a Panzerfaust, mind az UADA koncertje után hosszú tömött sorban álltak az emberek a merch-nél, hogy megvásárolják az előadók CD-jét vagy trikóját, és később a folyosón próbálták összefogdosni a zenekarok tagjait egy-egy dedikálásra. Nagy küzdelem volt ez mindenkinek: nekünk is, hogy be tudjuk fogadni ezeket a gonosz energiákat, és a zenekaroknak is, akik a dögmelegben, a nagy vihar utáni párában főttek a saját izzadságukban a színpadon. Azt hiszem, hogy aznap este mindenki elégedetten tért nyugovóra, vagy száll be a turnébuszba, ugyanis ennek a másfélszáz embernek valami megismételhetetlen közös élményben volt része; mindenki valami olyat kapott, ami innentől egy közösséggé formál minket…

Írta: Á