DAKHMA – Blessings Of Amurdad
Eisenwald, Svájc 2021
Black/death metal
10/8
A Svájcban működő Dakhma nem kisebb koncepciót tett magáévá, mint az ősi perzsa zoroasztrianizmus témakörét, a szövegi tartalom az aveszta nyelvű gatha himnuszokra épül, amelyek Zarathustra költeményei. Nem könnyű ilyen régi tradicionális szövegekbe, hittételekbe belemélyedni, kell egy mély intuíció, hogy megértse őket az ember, egy esetleges zenei keretbe való belehelyezésük pedig újabb probléma. A Dakhma duója ezt a black metal eszközeivel látta megvalósíthatónak, s tény, hogy ez az irányzat – modern mivolta ellenére – rendelkezik olyan távlatokkal, mélységekkel – a metalon belül voltaképpen egyedüliként a doom egyes irányvonalai mellett -, ami lehetővé teszi, hogy az ihletett zenész megjelenítsen komolyabb valóságokat. A Dakhma vélhetően erre törekszik.
A Blessings Of Amurdad a svájciak második albuma; érdekessége, hogy a zene egyszerre vad és féktelen, feltárva a választott műfaj horizontális kiterjedéseit e vonatkozásban, másrészt lehetőséget biztosít arra, hogy a zenekar a komor keretek közé beillessze az adott kultúr- és hagyományrégió tradicionális dallamvilágát. Ezt eddig a legalaposabban vitán felül a black metal térképezte fel a metalon belül. A Dakhma egyrészt beilleszt néhány akusztikus részt a metal-sodrások közé, másrészt – és itt figyelhető meg igazán az integráció – Kerberos hangszeres a gitárjával olyan témákat ad elő, melyek dallamai az adott nép ősi zenei vonulatához kapcsolódnak.
Mivel a black metal nagyban épít a hangulatokra, arra, hogy a zene egy komplett világot építsen fel, vagyis nem elégszik meg azzal mint a legtöbb extrémnek nevezett metal irányzat és formáció, hogy fűrészeljenek a gitáron, továbbá azzal a felszínes céllal, hogy metalosan fessenek és mutatkozzanak, legalábbis a műfaj legjobb képviselői ennél többet akarnak, így leginkább a black metalból kerülnek ki azok az előadók, amelyek képesek túlnőni a maguk keretein, beleértve magát a black metalt is, és en bloc a szubkulturális ketreceket. A Dakhma zenéje is kapcsolódik ehhez a felfogáshoz. Nem úgy hallgatjuk a Blessings Of Amurdad albumát, hogy egy újabb „extrém” lemezt hallunk, hanem, ideális esetben, felvillant valamit a zenekar abból, amit megjeleníteni szándékozik.
A Dakhma, értelemszerűen, nem a verze-refrén-verze-refrén metódust követi – a téma monumentalitása hasonlóan epikus távlatokat és ebből következő zenestrukturálási módszert követelt meg, így a lemez hosszan kibomló tételei időt és erőfeszítést követelnek a hallgatótól. A felszínességnek sehol nincs értelme, de egy ilyen album esetében végképp nincs létjogosultsága. Többször meg kell hallgatni a lemezt ahhoz, hogy a szerkezete átlátható legyen, ahogyan az egyes részek is értelmet nyerjenek, s ugyan a zenében benne van a „súly”, nem a nehézkedési erő felől lehet megtalálni a lényegét. A duó jól tartja az arányt a népzenei/ambient/rituális részek és a metal-korpusz között.
Aki kedveli az olyan zenekarok eposzi megközelítését, mint a The Ruins Of Beverast, az új utakat kereső black/death formációkat á la Bölzer, a keleti ízekkel áthatott labirintusszerű súlyosságokat, mint a Grave Miasma, a Dakhma zenéjében rejtett kincseket hozhat a felszínre.
M. P.
