Mostani beszámolunk az átlagostól némileg eltérő lesz, mivel a beszámoló oka sem hétköznapi: a nemzetközi metal egyik ékkövét, a Sepultura-t volt szerencsénk búcsúztatni. E sorok írója – az egyszeri rajongó – hajlamos lenne legörbült szájjal és remegő ujjal billentyűzetet ragadni, azonban ez teljesen helytelen megközelítés lenne; hogy miért is, az nemsokára ki fog derülni.
A búcsúkoncertek-búcsúturnék beszámolói általában nem nélkülözik azt a drámai elemet, melynek során a beszámoló írója hosszasan lírázik az őt ért veszteségről – javaslom, gyorsan essünk is át ezen. 1992, középiskola második – ekkor került a kezembe az az album, amelyik véleményem szerint így 30 év távlatából és sokezer meghallgatott anyag után is a legkoherensebb metal album a műfaj történetében (második helyezett: At the Hearth of Winter). Mivel ezelőtt a metal lendületét és dinamizmusát az Iron Maiden albumai biztosították számomra, így csupán hülyén pislogni tudtam, amikor először végighallgattam az Arise-t, és életem során talán ez volt az első olyan reveláció, amikor azt mondtam egy hangzóanyagra, hogy ilyen márpedig nem létezhet. Le se nagyon tudtam szakadni róla – meg a zenekarról sem –, és ennek további jelentős táptalajt adott az 1993-ban megjelent Chaos A.D. album. E kettőnek a hatására azonnal el kellett kezdtem el gitározni – így ez a szomszédok és a családtagok számára is maradandó eseménynek minősült –, majd jött a Schizophrenia, az Arise és a teljes Chaos A.D. kottájának megtanulása. Tűkön ülve vártam a Roots-ot: ezzel az albummal másolt formában találkoztam, és közel voltam ahhoz, hogy visszasétálok a sokszorosító szaküzletbe, mondván, hogy valami fatális hiba okán elcserélték a kazettát. Már majdnem visszaértem, amikor a címadó dal refrénjéig jutottunk, és ekkor derült ki, hogy bizony ez a kedvenc zenekarom legújabb albuma. Innentől nem tudtam velük mit kezdeni – természetesen voltak kellemes dalaik és jó albumaik, de a zenekar számomra halvány árnyéka lett saját magának. A továbbiak is okoztak meglepetéseket: Max kilépése után voltak időnként egészen abszurd jelenetek, például amikor egy adott fesztiválon két egymás utáni napon két különböző zenekar játszotta alanyi jogon az Arise-t, de ezzel együtt is mindig megdobbant a szívem a Sepultura név hallatán.
Andreas-ban régóta érett a befejezés szándéka, erre a Covid és felesége két évvel ezelőtti halála csak rátett egy jó nagy lapáttal. A búcsúkoncert előtt volt lehetőségünk elbeszélgetni vele – elképesztő volt az a pozitív energia és optimizmus, ami Andreas-ból sugárzott… és talán ennek tükrében érthető lesz a bevezető is. Istenigazából többfajta módon szoktak zenekarok véget érni: van, amelyik csendesen elenyészik, van, ahol a tagok halála vagy hirtelen kilépése jelenti a végét, meg persze vannak olyanok is, ahol igény már régóta lenne a befejezésre, de a döntés még nem született meg. Természetesen lehet ezt még cifrázni, de az a folyamat, amin Andreas a felesége rákbetegsége, haldoklása és halála során átment, a szó legszorosabb értelmében – és most egy nagyon buta kifejezés következik – a javára vált. Az az elmúlás, amelyikkel – javarészt keresztény kulturális okokból – semmit nem tudunk kezdeni, attól még jelen van az életünkben, csak egyre inkább a paravánok mögé kerül ez az esemény. Alig látunk embert megszületni – én például a kisfiamon kívül senkit –, és az, hogy a halál mint természetes folyamat mindenkinek az életében kötelezően jelen lesz, arról valahogy nem túl sok szót ejtünk, pedig talán nagyobb volumenű a dolog, mintha tévében látható lábgomba elleni krém vagy fingatópor reklámozása. Szóval visszakanyarodva: Andreas azt értette meg, hogy az elmúlás minden egyes dolognak kötelező és szerves része, és innen már könnyű volt összekötni a pontokat. Egy szó mint száz: a Sepultura nem gyászolni jött, hanem ünnepelni – a halál kultuszának és a halál kezelésének inkább a mexikói ünneplős módját, mintsem az európai gyászolós vagy leginkább is félrenézős útját választva.
Gyakorlatilag teljes beszámolónkat a búcsúztatott zenekarnak szenteljük, azonban mégsem tartanánk illendőnek, ha szó nélkül mennénk el az est további fellépői mellett. A még meglehetősen foghíjas közönség előtt az amerikai metalcore csapat, a Jesus Piece nyitott. A kétalbumos társasághoz öt évvel ezelőtt lehetett legutoljára szerencsénk Magyarországon, 2019-ben lépnek föl a Covid előtt. Számomra váratlanul sokan fogadták őket, nagy-nagy örömujjongással vagy pedig ugrálással énekelték velük a számokat – és már talán ez a tény is mutatja, hogy ezen a turnén még a bemelegítő zenekar is mennyire komolynak tekintendő. Rövid, kilenc számos fellépésük alapvetően a tavaly megjelent …So Unknown albumra volt felhúzva – ezt tette ki a műsoridő kétharmadát –, és meglehetősen gyorsan átadták a helyüket az Obituary-nek.
Azért ízlelgessük csak: az Obituary volt a második előzenekar ezen az estén. Floridai barátaink lassan úgy járnak Magyarországra, mint haza – legutoljára éppen tavaly üdvözölhettük őket ugyanezen a színpadon –, és ez volt a kilencedik budapesti koncertjük lassan-lassan 40 éves fennállásuk alatt. Tisztán szóltak a gitárok – meg merem kockáztatni, hogy az est legjobb hangzását ők produkálták –, és abban a szűk egy órában, ami rájuk jutott, próbáltak egy viszonylag jó merítés bemutatni az életműből… már amennyire ezt ennyi időben és ennyi albummal a hátuk mögött meg lehetett tenni.
Kíváncsiságból minden egyes fellépés előtt megnézem, hogy mennyire dominánsan vannak jelen az adott zenekar pólói, és az estét minden hezitálás nélkül a Jinjer vitte: a hallgatóság – a pólóstatisztika okán – inkább jött Jinjer-fellépésre mintsem Sepultura-búcsúkoncertre. Ez a mondat egyébként meglehetősen jól mutatja a zenekar ázsióját különösen annak tükrében, hogy az elmúlt 10 évben nagyjából tízszer vendégeskedtek nálunk – volt olyan év, amikor háromszor is –, tehát nehezen lehetne azt mondani, hogy a hallgatóság szélsőségesen ki lett volna éheztetve az ukránok fellépésére. Azzal együtt, hogy próbáltak az életműből minél teljesebb válogatást bemutatni, egyben időutazásban is lehetett részünk: a tételek majdnem fele a pár hónap múlva megjelenő Duél albumról volt… és amikor az utolsó szám hangjai is elhaltak, és Tati is elbúcsúzott közönségétől, izgatott várakozás vette kezdetét.
Hogy milyen albumok lehetnek a Sepultura működésének alapvetéseit, azzal azért a zenekar tagsága is tisztában volt: a hosszú, jó pár percnyi intrókat követően azonnal belecsaptunk a lecsóba, és a Chaos A.D. legnagyobb dalai kezdtek kell pörögni – gondolom, nem kell említeni, hogy a reakció sem maradt el: a harmadik sor környékén az egész embermassza egy ütemre ugrálta végig ezeket a számokat. A továbbiakban – legalábbis a fellépés első felében – egy meglehetősen vegyes válogatás követ között a zenekar korábbi munkáiból, de igazából ugrálás vagy pedig jelentősebb ováció a korábbi anyagokat kísérte (Refuse/Resist, Territory, Slave New World, Phantom Self, Attitude, Means to an End, Kairos, Corrupted, Guardians of Earth, Choke, False, Escape to the Void, Kaiowas, Orgasmatron, Dead Embryonic Cells, Agony of Defeat, Troops of Doom, Inner Self, Arise, Ratamahatta, Roots Bloody Roots). Nagyjából a buli egyharmadánál tűnt föl, hogy a hang messze van az ideálistól – a Sepultura zenéje alapvetően két gitárra íródott, és a két hangszer hangjának dinamikája az, ami megadja a zene lendületét. Ráadásul csomó esetben a két gitár mást is játszik – nem is beszélve a szólókról, ahol kíséret nélkül a világ legizgalmasabb szólója is csak furán lóg a levegőben. Talán az egyébként a Max utáni Sepultura egyik nagy rákfenéje, hogy egy gitárral – különösen a szólók esetén – nagyon nehéz combos és átütő hangzást összehozni. Nagyjából a műsor felénél következett a Kaiowas, ezzel a lehetőség szinte tálcán kínálkozott egy kis jammelésre, így az est összes korábbi fellépője a színpadra járulhatott dobkíséretet adni Andreas akusztikus gitárjátékához. Senki nem volt rest, még Paulo is dobütőt ragadott, és vígan püfölte a háttérben a tamokat. Ezután a lélegzetvételnyi szünet után természetesen folytatódott az életmű áttekintése a Sepultura alapvető slágereit egy-egy könnyedebb, kevésbé jelentőségteljes dallal vegyítve (az meg, hogy feldolgozás miért kellett aznap estére, maga a rejtély).
Az Escape to the Void táján tűnt föl a fellépés egyik jellegzetessége: a sebesség. A Schizophrenia önmagában sem egy túl lassú album, a nevezett dal szintén meglehetősen pörgős, de még ezt is – akárcsak az Arise tételeit – jelentősen felgyorsítva hallhattuk, számos esetben annyira, hogy jópár riff-nyi / percnyi késéssel sikerült csak tájékozódni az album-dal-dalrészlet koordinátarendszerben. Lassan már megközelítettük a kétórányi fellépés időt, de sem a színpadon, sem a közönség soraiban nem nagyon látszott a fáradtság jele, amikor elérkezett a ráadás pillanata: természetesen lehetett sejteni előre, hogy mi az a pár dal, amiből a ráadás összejöhet, és teljesen egyértelmű volt, hogy a Ratamahatta és a Roots Bloody Roots ezen kevés jelölt között egészen biztosan megtalálható… aztán elhangzottak a Roots utolsó hangjai, fényárban úszott a színpad, majd a zenekar elbúcsúzott a közönségétől – immáron vélhetően mindörökre.
Az interjú után nem búcsúztam el Andreas-tól, csak kezet fogtunk; ő mondta, egészen biztosan találkozunk még, de hogy milyen formában, azt a kérdést az este során nyitva hagyta. Hosszasan lamentáltam azon, hogy mi is a jobb: megőrizni így a Sepultura-t az összes a bevezetőben említett emlékkel és élménnyel együtt, vagy pedig reménykedni egy esetleges újra összeállásban; mind a kettőre ismerünk számos példát, és mind a kettőnek megvan a maga létjogosultsága is – azonban azt gondolom, hogy az idő fogja meghozni itt a végső döntést.
A São Paulo-i legutolsó koncertekre a Cavalera-testvérek is hivatalosak, és hogy erre a felkérésre mit válaszoltak, az nem derült ki egyértelműen, de elképesztő lenne, ha a közös zenei munkásságot még egyszer és utoljára a régi Sepultura mutatná be – én azt gondolom, hogy ha az érintetteknek a zene és közönség az elsődleges, akkor ez a helyes lépés. Ha valami, hát ez méltó befejezése lenne ennek a 40 éves pályafutásnak.
Fényképek: K Photos Hungary
Írta: Á
