A hazai extreme metal színtér az utóbbi időben (és nem csak az őszi / téli szezonról beszélek) rengeteg erős anyaggal gazdagodott és színesedett, köszönhetően az olyan fiatal formációknak, mint például a Wires, a BORU, a Darkmess, vagy az All Machines Will Fail. A régebb óta létező és zenélő csapataink közül a Sear Bliss is idén jelentette meg legutóbbi albumát, viszont a nagy visszatérés és egyben sokak által várt fontos momentum, a Watch My Dying új lemeze, az Egyenes kerülő volt. A szeptember végén megjelent lemezről meg úgy minden, a zenekart érintő dologról beszélgettünk a WMD tagjaival, kötelen interjúnkban. Szó esett dalírási folyamatokról, a honi szakma és a zenészélet szépségeiről, alámerültünk, majd a felszínre hoztuk. Kérdéseinkre Veres Gábor (énekes), Potkovácz Márk (dobos) és Eszenyi Imre (basszeros) válaszolt.

 

A Watch My Dying jelenleg magas oktánszámon pörög, koncert hegyek, videoklipek, új lemez a kanyarban. Hogy érzitek magatokat?

 

Potkovácz Márk: Ambivalensen, tudod mire kijön egy lemez, rengeteg mindenen keresztül mész. A hallgatók nehezen képzelik el, milyen évekig ugyanazokkal a dalokkal kelni és feküdni, majd, amikor kijön meg kell tanulnod beszélni róla, kontentet gyártani. Régen a zene önmagáért beszélt, most el kell tudnod mondani, miért hallgassák meg a zenédet. Úgy érzem a zenészek ma nem kicsit vannak túlterhelve, olyasmivel, ami alapvetően nem a mi dolgunk. Sajnos rettenetes zaj van odakinn és az emberi elme túl van terhelve információval, mindenki a morzsányi figyelemért tolakszik, de az ingerküszöbünk annyira kitolódott már, hogy sok zenész cirkuszi bohóccá változott. Fáradt vagyok és egyben megkönnyebbült. Vannak pillanatok, amikor nagyon örülök a lemeznek, van, amikor nehéz elengedni, mit kellett volna még máshogy csinálni rajta. Van, amikor arra gondolok mekkorát fog egyes dal szakítani élőben, de lehet, hogy a hátam közepére nem kívánom majd a télen hajnali 4-kor hazaérést egy 20 fős klubbuliról. Szeretnék már új dalokon is dolgozni és remélni, hogy legközelebb kicsit stresszmentesebb lesz.

 

25 éve nyomjátok rendületlenül, kisebb – nagyobb megszakításokkal, ráadásul komoly tagcserék is tarkították a zenekar életútját. Jellemzően dobosokat és gitárosokat szerettek „elfogyasztani”. Hogyan alakult ki a jelenlegi felállás? Mennyire nehéz a megfelelő posztra új embereket találni?

 

Veres Gábor: Nem volt ez annyira rendületlen azért, hahaha! Tagcseréből valóban volt jó néhány és ezek mindig rengeteg kényszerpihenőt jelentettek. Nem játszunk annyira bonyolult zenét, mint ahogy az átlag zenehallgató gondolja, de attól sokkal bonyolultabb, mint amilyennek zenészfüllel tűnik első benyomásra. Elég hosszú időt vett igénybe mindig, amíg egy teljes koncertprogramot megtanult valamelyik új tag.

 

Szerencsések voltunk, nagyon jó zenészekkel játszhattunk együtt, akiktől mindig tanultunk valamit. Volt, akinek másfelé vitt az útja, vagy befejezte az aktív zenélést. Olyanok is voltak, akiknél úgy éreztük, nem tudja tartani a lépést, és elköszöntünk tőlük. Ezek mindig fájdalmas döntések, de nagyon határozott elképzeléseink voltak a zenekar terveiről. Nem volt előttünk sok példa arra, hogy ilyen zenével meddig lehet eljutni ebben az országban, nem voltunk tisztában a saját korlátainkkal. Sokszor elég agresszívan törtettünk, nem voltunk belátóak és az arcunk is nagyobb volt a kelleténél. Azóta persze felnőttünk. Érettebb fejjel az ember az azóta évtizedes barátságokat már fontosabbnak tartja, mint a zenekart akár.

 

A mostani társaság négy éve van együtt, legutóbb Márk csatlakozott. Műfaji jellegzetesség, hogy ez a fajta zene magas szinten felkészült és képzett dobost igényel. Szintén műfaji jellegzetesség, hogy nem forognak nagy pénzek a magunkfajta bandáknál, a kiemelkedő dobosokat pedig simán elviszi egy jobban, vagy legalábbis akárhogy fizető nagyobb produkció. Aki ki tud fogni egy ilyesfajta szent őrültet, mint Márk, hogy a zene szeretete miatt marad, az összeteheti a kezét.

 

Márk: Nem a zenekar fogyasztja el a tagokat általában, hanem a szakma meg az élet. Emberfeletti erőfeszítések és áldozatok kellenek ahhoz, hogy ebben az országban underground zenész legyél. Nem csoda, hogy van, aki feladja, vagy ha az amúgy is túlterhelt zenekari pszichoszféra kivet egyes tagokat magából kompatibilitási okokból. Egy zenekarban a hangszeres tudás édeskevés. Az, hogy milyen ember vagy és hogyan tudsz együttműködni másokkal, ezerszer fontosabb. Egy 25 éve fennálló zenekar magánéleti és zenekari szinten is annyi mindenen keresztül ment már, hogy sok minden cipel magával, amit esetleg nem dolgozott fel soha és közben folyamatosan úgy kell tennie, mintha minden rendben lenne, mert kívülről ezt várják el. Nekem pedig kifejezetten kihívás volt belekerülni gyerekkorom kedvenc zenekarába. Majd elkezdesz megismerni mindenkit és rájössz, hogy ők is emberből vannak és nem tökéletesek, ahogy senki sem az. Előtte 8 évet egyetlen zenekarban töltöttem és megszoktam, ahogy ott működtünk. Évek teltek el, mire összecsiszolódtunk, sok határt átléptünk, újrahúztunk és egy őszintébb, konstruktívabb kommunikáció mentén elkezdtük gyógyítani magunkat és egymást, hogy életben maradhasson a zenekar. Ez a folyamat jelenleg is tart, de úgy érzem a nehezén már túl vagyunk!

 

 

Amellett, hogy létrejött egy működőképes lineup, fontos a kémia is. Nálatok, hogy zajlik a dalírás folyamata? A húros szekció lejön halom riffel a próbaterembe és a témázgatások során összeáll a groove majd a dobokkal együtt megvan a struktúra is? Hogy kell ezt elképzelni?

 

Gábor: Az a fajta tradicionális rock dalírás legfeljebb az első két EP idején volt jellemző. Az első album megírásánál már egy olyan dalírási metódust használtunk, ami akkor egyedülálló volt, ma meg mindenki így halad. A dalok demói otthon készültek, gépi dobalapra feljátszott riffekből, programozott szintikből és hangmintákból álltak össze. A dobgép meg a zajok a Fruity Loops kettes vagy hármas verziójával lettek összerakva, a gitár egy 10 wattos Regent kombó elé lerakott mikrofonnal lett felvéve. Ne felejtsük el, hogy ez 2003 volt, nagyon kevesen demóztak így itthon, nem voltak igazán elterjedt erősítőszimulátorok, az első Guitar Rig is csak 2004-ben jelent meg.

 

Ez tette lehetővé azt a fajta átgondolt dalszerzést, ahol a teljes hangszerelést előre ki lehetett találni. Átküldtük egymásnak az ötleteket, otthon betanulta mindenki, a próbateremben pedig csak ellenőrizni kellett, hogy nagy hangerőn is működőképesek-e. Az ötleteit persze bárki hozzátehette a dalokhoz, illetve a próbatermi fázisban is előfordultak változtatások.

 

A mai napig ez a dalírós módszer, ennél a lemeznél is így dolgoztunk. A hagyományos „garázsban összenézzük a témákat”- típusú módszert már nagyon kevesen csinálják, hirtelen a Fish! az egyetlen az ismerőseink közül, akiket tudom, hogy így működnek.

 

Vokálok / énekdallamok terén, hogy dolgozol? Konkrét szövegeid vannak előre megírva / koncepcionálisan, amit a zene vázára ráhúzol a próbákon vagy a már meglévő muzsikára reflektálsz? Mi alapján választod ki azt a számot, amire azt mondod: ez lesz a Gyúlékony csíra ez meg akkor a Háttal álmodó, ez a Hattyúdal, ez pedig Az utolsó hívás?

 

Gábor: A tördelt ütemek meg a váltakozó hangsúlyok miatt nem működik nálunk az előre írás. A riffek matematikai gondolkodást igényelnek, a szövegírás meg fogalmi alapú. A menetrend az, hogy megkapom a kész dalt, hallgatom jó sokat, amíg nagyjából megmarad a szerkezete. Fejben összeáll egy körülbelüli ív, hogy hol vannak az úgymond zenei csúcspontok. Kijegyzetelem, miből mennyi van, hány ismétlés, hol vannak a kiállások. Ezek után kimegyek cigizni a kutyával és odateszek egy szar vifon levest, ülök felette vagy két órát, aztán lefekszem aludni azzal, hogy rohadjon meg, kiszállok, ilyen hülye zenére úgyse lehet írni semmi értelmeset. A kitűzött felvétel előtti estén a stressz olyan szintet ér el, hogy keserves fájdalmak közt éjjel egytől négyig kijön valami iromány, mint egy vesekő. Hatkor felkelek, elolvasom, fogalmam sincs ki írta, megigazgatom a szótagszámot és megyek felvenni. A felvétel papírról olvasva történik, ami nehéz, ha rondán írok. Énekdallamok, ha vannak, helyi improvizációk, felvételnél viszonylag gyors vagyok cserébe.

 

Az említett Háttal álmodó volt az egyik legkeményebb kör. Az szó szerint a Nyugati Pályaudvar és Csepel közt a villamoson meg héven íródott, felvétel előtt egy órával. A Cinkos olyan huszonöt perc alatt lett meg a váci vonaton. Ezt a módszert senkinek se ajánlom, aki hosszú és nyugodt életet szeretne.

 

Ezzel az albummal igyekeztem másképp dolgozni. Hellyel-közzel előre megvoltak a témaötletek, és ugyanilyen hulla állapotban megírtam egy nyers prózai alapot elejétől a végéig. Utána viszont kőkemény matekozás jött a szótagszámokkal meg rímekkel, hogy minél természetesebb és érthetőbb legyen a végeredmény. Majdnem sikerült is. Mindenképp szerettem volna, ha különböznek a dalszövegek a régiektől, és ez a tudatosabb írás volt az egyik eszköz hozzá.

 

 

Mi vezérel, amikor írsz? Mi inspirál?

 

Gábor: Nehezen fejezem ki magam, állítólag furán beszélek, pluszban olyan élethelyzetek érdekelnek, amiket nem lehet egy mondatban összefoglalni. Ha sikerül találni egy metaforát, amivel illusztrálni lehet őket, az  segítség, hogy a valós életben a helyére tudjam tenni ezeket a szituációkat. Igyekszem a legegyszerűbben fogalmazni, nem bonyolítok direkt semmit. Sajnos az észjárásom ilyen defektes, nem hiszem, hogy tudnék másfajtát írni. A szövegek nem azért ilyenek, mert keresztrejtvényt akarok csinálni belőlük, hanem mert ha másképp írom, akkor nem ezt jelentik. Azt hiszem, a dalszövegek leginkább kísérletek ennek a kurva bonyolult életnek a megfoghatóvá tételére.

Az évek során nemcsak a zenétek lett változatosabb és színesebb, hanem a vokalizálásod is. Elég széles e skála. Mondhatni igazodott a különböző muzikális építőelemekhez, amiből a WMD váza van. Jársz énektanárhoz vagy ez ösztönösen jön belőled?

 

Gábor: Sajnos teljesen képzetlen vagyok. Gitárosként kezdtem zenélni, nem volt énekes, én voltam, akinek ment a kettő együtt, így maradt. A hangképzésemet leginkább az alakította ki, hogy rendes cucc híján túl kellett ordítani a zenekart, át kellett szólnia az éneknek a gitárokon. A WMD-ben rengeteget kellett finomítani ezen, főleg a felvételeknél. Így kicsit lejjebb lett véve az énekhangerő meg az extremitás a szövegérthetőség javára. Az évek alatt inkább természetesen változott a hangom, nem volt benne kiszámítottság. Elég korlátozott a hangkészletem, ez régebben nagyon zavart, de most már semennyire. Ha nem egy négyoktávos zongora áll rendelkezésre, hanem egy kéthúros basszusgitár, azzal is ki lehet fejezni a gondolataidat, csak ne zongorázni próbálj rajta, mert nem arra való. Ettől függetlenül mindenkinek azt javaslom, hogy ha énekelni szeretne, menjen tanárhoz. Nem a kilencvenes évek vannak már, szó szerint bármilyen stílusban lehet találni professzionális oktatót, aki segít éveket megtakarítani a fejlődésben.

 

Az új lemez, az Egyenes kerülő nemrég jelent meg. Miben más ez az album, mint a többi?

 

Gábor: Szándékosan igyekeztünk elkerülni a régebbi paneleinket formailag és tartalmilag is. A hangzást mindenképpen korszerűsíteni szerettük volna, mert van egyfajta megszólalása a mostani korszellemnek. Nem szerettük volna megnehezíteni a tartalom befogadását azzal, hogy ragaszkodunk a huszonéves komfortzónánkhoz. Az album keverésére Bőcze Zsoltot kértük meg, aki segített felfedezni, hogy mennyire áll meg a mondanivalónk a 2020-as években.

 

Mennyire volt komplikált a szülés? Végül ki vágta el a köldökzsinórt?

 

Gábor: Nem volt semennyire sem gyors a dalírás, mert ezzel a fajta hangzással nem szólalt meg rendesen néhány zenei ötlet, mások viszont sokkal jobban érvényesülni tudtak. Az első egy-két dal keverése után levontuk a tanulságokat és a működőképes megoldások felé mentünk el. Ha dilemma merült fel valamivel kapcsolatban, Sándorra hagytuk a döntést (Bori Sándor – gitáros / billentyűs / zeneíró – a szerk.), mert dalszerzőként neki volt a leghatározottabb elképzelése az összképről.

 

 

Dalszövegekben mindig is erős volt a WMD. Miről szólnak az új számok?

 

Gábor: A régi albumok témáit 2024-ben nem volt értelme tovább vinni. Addig beszéltünk a fals alternatív realitásról, amíg a világ teljesen rá nem fordult, azóta teljes hatalmi- és iparágak épültek erre. Az album kábé arról szól, hogy a rengeteg illúzió elvesztése önmagában nem kiábrándultság, hanem tisztánlátás. Ez pedig áldás, még akkor is, ha nem tetszik, amit ilyenkor felfedezel. Sőt, főleg akkor. Az Egyenes kerülő albumcím arra utal, hogy befejezed a mások kanyargós útjain járást, a sajátodra lépsz és levágod a felesleges köröket.

 

A No Total Films csapatával dolgoztok együtt az utóbbi időben, videoklipek terén. Amit idáig láttam tőlük, az mind nagyon igényes munka. Elégedettek vagytok velük? Milyen érzés velük dolgozni?

 

Eszenyi Imre: Igen, teljesen elégedettek vagyunk, sőt! Igaziból azért szeretünk volna velük dolgozni, mert megnéztük a munkájukat, és azt láttuk, hogy pont erre a frissességre van szükségünk. Utómunkánál egy picit lassítottunk a klip intenzitásán, de csak hogy mi is követni tudjuk, mi történik, hahaha! A Napköszörű-nél precízen meg lett írva a forgatókönyv, megtervezve a snittek, többször felvéve egy-egy jelenet. Igazi filmes csapatmunka volt, és úgy éreztük, hogy a generációs különbség ellenére, vagy talán pont ezt kihasználva tudunk érdekes dolgot építeni együtt. A Fedetlen lépés forgatása már egy sokkal spontánabb dolog volt, de az előzmények miatt bátrabban bíztuk rájuk a klip sorsát. Egyszerűen csak szóban felvázoltuk, hogy mit szeretnénk, Márkék pedig már látták is maguk előtt az egész filmet.

 

Márk: Valach Márkékkal nagyon egy húron pendülünk, minden alkalommal amikor összejövünk, éjszakákba menő diskurzust folytatunk az elborult filmes élményeinkről. Én is kacsintgatok a filmezés felé mostanában, lehet, hogy lesz a jövőben egy szorosabb, kreatív együttműködésünk. Egyébként nagyon megbízható, hatékony és gyorsan dolgozó csapat, buzog bennük a fiatalos kreativitás és ez nagyon jót tesz minden metal zenekarnak, akik velük dolgoznak. 

 

 

Következő kérdésem ismét Gáborhoz szól – ha összehasonlítjuk a Húsmágnes / Rendszerhiba / Klausztrofónia környékén élő és alkotó énedet a jelenkori Egyenes kerülő-s Gáborral, akkor miben különböznétek?

 

Gábor: Régen sokkal jobb arc voltam, hahaha! A Rendszerhiba felvételénél huszonhárom voltam, most meg negyvennyolc. Több ideig voltam WMD tag életemben, mint amennyit nem. Utólag kemény belegondolni, hogy olyan fiatalon volt már gyerekem, három műszakban dolgoztam, közben tanultam és évi 40-50 koncertet nyomtunk le mellette. Ilyen nyomás alatt nem mondanám, hogy teljesen százas voltam agyilag. Ez azóta sokat javult, de még lehet vele hová fejlődni.

 

Megbántatok valaha valamit is? Zenélés terén. Arra gondolok, hogy vannak-e olyan pillanatok / események a fejetekben, amit lehet másképp csináltatok volna?

 

Gábor: Túl komolyan vettem az egészet. Szarul fizető melókat csináltam, amik mellett biztosan el tudtam menni a koncertekre. Cipőre se volt pénzem nagyjából, keveset voltam a nagyszüleimmel, mert mindig előrébb lett véve a turné, meg a fesztiválozás. Nem mondom, hogy nem volt eredménye, de ezeket az éveket már nem adja vissza senki. A másik, hogy biztosan szar arc voltam sok helyzetben, mert nem fogadtam el, ha ennél valaki kevesebbet tesz bele. Rohadt sokáig elhittem, hogy ez az egész zenekarozás a világ legfontosabb dolga, adták is alám a lovat elegen. Ha valamelyik gyerekem belevágna, akkor azt mondanám, hogy ne tegyen fel mindent egy lapra, soha ne gürizzen más helyett, és próbáljon meg fejben a jelenben élni, nem a jövőben.

 

Márk: Ha tanácsot adhatnék a régi önmagamnak, akkor azt üzenném: „Bármi is történik, szeresd magad minden körülmények között!” Az önbántás sajnos annyira mélyen van a magyar öntudatban, hogy generációkat bénított meg és tart egy mártír narratívában, ami iránt valami morbid önelégültséget élünk meg. Versenyt csinálunk abból, hogy kinek szarabb, ki szenved többet, pedig szeretni önmagad sokkal nagyobb kihívás és büszkélkedésre is több okot ad. A megbánás pedig szintén egy olyan dolog, amivel napi szinten együtt kell élni és ez rendben van. Rendben van, ha éppen abba akarod hagyni a zenélést és kilátástalannak tűnik minden. A legnagyobb baj azzal, van, hogy nem hagyjuk igazán megélni, ami éppen van és ahogy bennünk van. Nem kommunikálunk őszintén sem egymással, sem magunkkal. Pedig minden érzelem, ha megélődik, akkor kifut viszonylag hamar, de a legtöbb ember be van akadva, mint egy régi lemez.

 

 

Végre egyre több kiemelkedő bandánk van, akik viszik hírünket a határon túlra is. Ott van a The Devil’s Trade, a Lazarvs, a Platon Karataev, újabban a The Answer Lies In The Black Void, a Thy Catafalque, amikben ti is érintettek vagytok. Hogy látjátok a magyar zeneipar jövőjét? Van remény?

 

Márk: A legnagyobb nehézség itt továbbra is abban rejlik, hogy nevelődnek-e ki hazánkban olyan managerek, akik nemzetközi szinten is értik a szakmát és képesek felnőni egy akkora feladathoz, mint nemzetközileg képviselni egy magyar zenekart. A fent említett zenekarok közül kettő mögött is Jakab Zoltán és Márton Zsanett áll, akik nélkül a zene önmagában édes kevés lett volna, hogy külföldre jusson. Sajnos a Lazarvs jellegű zenekarokból sok van külföldön, hiába szeretjük itthon, nincs igazán unique selling point-ja. Ellenben egy Thy Catafalque-kal, de látod ott is azóta indult be jobban, amióta hozzáértő, a zenekart őszintén ismerő és szerető háttéremberek vannak, akik rendelkeznek a megfelelő külföldi kapcsolati hálóval és szakmai tudással. Egy zenekar sikere, 85%-ban a megfelelő marketing és promóció, kapcsolati háló manapság, nem pedig a zene önmagában. A TALITBV mögött is eleve egy holland zenész áll több évtizedes nemzetközi tapasztalattal. Sajnos állami szinten a magyar metal zene továbbra is kiaknázatlan lehetőségek tárháza marad és jelenleg csak a biztosra megy, hogy az itthoni  igényeket kielégítse. Ellenben mondjuk az angol zeneiparral, ahol a Beatles óta tudatos, stratégiai szintű döntést hoztak arról, hogy Anglia találja meg a legújabb hangzásokat, stílusokat és azokat nemzetközi szintre emelje. Felismerték, hogy a zene az egyik leghatékonyabb export és kultúraterjesztő termék, hiszen a zene nyelve univerzális és képes áthidalni társadalmi, kulturális és bármilyen határokat. A magyar zenei kultúra sajnos onnan indul, hogy valami szóljon, amíg én iszom, aztán max. meghívom egy sörre a művész urat, ha eljátszotta azt a dalt, a tudod melyiket.

 

Nem gondolkoztatok még egy kisebb EU körútban egy olyan zenekarral, akivel szívesen elmennétek? Mennyit ad ez manapság egy bandának?

 

Márk: Először is fel kell tenni a kérdést, hogy egy EU körútnak mi lenne a célja és mit szeretnénk elérni vele? Az, hogy egyes magyar zenekarok néha elmennek egy külföldi turnéra, sokszor annyira elég, hogy elmondhassák itthon, hogy voltak külföldön. Ennek van valamennyi promó értéke itthon, mert a magyar ember szereti azt hallani, hogy magyar zene külföldre jutott és ettől azt hiszi értékesebb. De hosszú, stratégiai szinten egy-két ilyen turné nem tesz semmit a zenekarért külföldön, csak anyagilag romba dönti. A német, aki szombaton 19 órakor véletlenül látott egy magyar előzenekart, akik tök jól tolták, meg olyan volt, mint XY híres banda, az két hét múlva nem emlékszik már a zenekar nevére sem, mert ő is túl van terhelve millió másikkal. Ahhoz, hogy egy magyar zenekar külföldön is valódi rajongóbázist építsen, az kell, hogy az adott országban helyi terjesztése és marketing, promóciója legyen az adott zenének, ami meg kb. nem létezik, hacsak nincs külföldi kiadód és annak helyi érdekeltsége. Másrészt az is kell, hogy a zenekar egyedi legyen és felismerhető,  és ezt kommunikálni is tudni kell minden fronton (vizuális, marketing stb.).

 

Kevés magyar zenekar, zenehallgató, szakmabeli gondolkozik holisztikusan és hosszútávú stratégiában. Még mindig a szerencsét próbáló mesefigurákban hiszünk és várjuk a csodát, hogy majd valamelyik legkisebb parasztfiúnk, aki a semmiből jött, legyőzi a sárkányt. Holott a valóság az, hogy ezek a dolgok „háttérembereken” múlnak, akiknek nem a háttérben lenne a helye. Egy sikeres zenekarhoz szakképzett managerek, hangtechnikus, fényes, marketinges, promós, grafikus, merches tehát egy rakás ember szakképzettsége szükséges. A legtöbb zenekarnak ez nem adatik meg pénz és szakképzettség híján. Ahhoz, hogy egy zenekar pedig mindezt külföldre skálázza, végképp nincsenek eszközei ennek az országnak, de azért akadnak kivételek egyre inkább és ebből lehet egy kis reményt meríteni.

 

Mik a terveitek, miután kijött az új album? 

 

Gábor: Októbertől koncertezünk vidéki városokban az Ørdøg ,  és a Don Gatto társaságában. November 1-jén az A38 Hajon lesz egy különleges koncertünk, ahol az idén 20 éves Klausztrofónia lemezünket fogjuk eljátszani az elejétől a végéig. Ez eddig csak egyszer történt meg és valószínűleg nem lesz több ilyen, tehát nem érdemes lemaradni róla. Szintén a jubileum kapcsán a Metal.hu egy limitált számú vinyl kiadást is készít a Klausztrofóniából, ami még ebben az évben megjelenik.

 

 

 

Köszönjük a készséges válaszokat! Aki pedig kedvet kapott, hogy élőben elcsípje a srácokat az őszi / téli időszakban, az alábbi dátumokon biztos, hogy találkozhat majd velük:

 

Október 4., péntek – Tatabánya, Roxxy
Október 11., péntek – Hódmezővásárhely, Hódstock Fesztivál
Október 19., szombat – Kecskemét, Ápoló
November 1., péntek – Budapest, A38
November 15., péntek – Dunaújváros, Kaptár

November 22., péntek – Győr, Bridge
November 23., szombat – Székesfehérvár, Nyolcas
December 7., szombat – Szombathely, Végállomás

 

WATCH MY DYING: Facebook /// Instagram /// Spotify

 

Fényképek: Hilák Antónia /// Niaphotomania és Vida Daniel /// Vidani Photo

 

Írta: MZ