Mondhatni, hogy gyerekkoromig nyúlik vissza a kapcsoaltom az As I Lay Dying zenekarral. Emlékszem, még az általános suli könyvtárába (falun máshol nem nagyon volt még internet) jártunk GTA Vice City videókat nézni, és az egyik ilyen videó alatt szólalt meg a The Beginning. Azonnal szerelmes lettem, de ez sokáig plátói volt. 2011-ben viszont adódott a lehetőség, hogy végre láthassam azt a zenekart, ami számomra a metalcore alfája és omegája. 11’ novemberében az Amon Amarth előzenekaraként érkezett a megboldogult WigWam (akkor már Club 202) színpadára. Mai napig felejthetetlen élményt nyújtott az a buli, és valahol be is teljesedett a rajongásom. Nem sok idő telt el utána, és elkezdtek gyűlni a fellegek a zenekar fölött,de leginkább Tim Lambesis körül, aminek a történetét mára már mindenki pontosan ismeri, és tart a mai napig. Külön nem szeretném boncolgatni ezt a témát, mindenki döntse el magában, hogy mennyire lehet különválasztani a zenét a zenésztől, és mi az ami erkölcsileg belefér egy koncertbe.

Maradjunk annyiban, nagyon húztam a szám szélét, amikor bejelentették, hogy idén is visszatér hozzánk az AILD. Kínlódás ide vagy oda, azért az éppen 20 éves Shadows are Security album nagyon alap mű, csak meg kéne nézni, mi baj lehet…hát nagyjából minden… Hétfő kora este, baromi hideg őszi szél és piros betűs ünnep utáni első munkanap. Nem kimondottan az a tipikus koncertre menős időpont, de még a hangulat sem volt meg túlságosan. Kapunyitás után pár perccel ért be a HÉV a szabadkikötőhöz, de rajtam kívül senki nem szállt le. Az álmoskönyv szerint sem túl jó ómen, ha nyitás perceiben még csak nem is lézengenek az emberek a klub környékén. A helyszínre érve, azért egy 30-40 ember tanácstalanul beszélgetett a Blue Stage udvarán, ugyanis a klubba még nem lehetett bemenni, tartott még a beállás. Szó se róla, előfordul ilyen, de hideg szélben pont nem hiányzott az álldogálás. Miután kinyíltak az ajtók és bemehettek az emberek, azt kellett látnom, hogy kellemetlenül kevés vendég gyűlt össze a nyitányra, a Hypermass koncertjére. A norvég zenekar eddig elkerülte a figyelmemet, nem ismertem a munkásságukat, pedig 2012 óta aktív zenekarról beszélünk. Igazából tipikus “előzenekar-zenét” játszanak, nem kell nagy megfejtést keresni. Ahogy kedves barátom és kollégám meg is jegyezte, ez teljesen olyan volt, mint a norvég Lamb of God. Ezzel szerintem tökéletesen körbe is írtuk a banda stílusát. Szó se róla, tök jó témákat toltak, dinamikus és szórakoztató volt. Lelkük rajta, tényleg próbálkoztak mindent bele adni, az énekes-frontember több alkalommal próbálta höjjögtetni a népet, kicsit megzavargászta őket, hogy legalább lökjék meg a mellettük állókat, vagy valami. Nem sok sikerrel.  Ennek ellenére becsületesen lenyomták a bulit és tényleg megpróbálkoztak mindennel. Azt azért külön kiemelném, hogy látványra meglepően rendben volt a banda. Nem volt semmi színpad elem, egész egyszerűen nagyon ügyenes lett befényelve a tér. Nem is csoda, hisz a technikus srác, akit magukkal hoztak, úgy bulizott a fény pult mögött, mintha nem lenne holnap. Fülest fel, Monster kibont, aztán hadd szóljon, úgy ugrabugrált a gombokat nyomkorászva, mint valami sztár DJ. Alapvetően egy tök pozitív élmény volt a koncert, csak hát még a hangulat nem nagyon jött meg. Ellenben a nézőkkel, mert a koncert végére azért szépen lassan csak elkezdtek érkezni az emberek a Blue Stage-be.

A szünetbe sikerült összefutni több ismerőssel és helyi erővel is. Megtárgyaltuk, hogy mi is folyik éppen, miért a Blue Stage ad otthont ennek a bulinak. Főleg annak fényében meglepő, hogy korábbi állomásokon nagyságrendekkel nagyobb helyeket töltött meg a produkció. Bár azt inkább ne feszegessük, hogy hol és milyen körülmények között, de na…Illetve fel lett hívva a figyelmem, hogy a következő zenekar, a Deathmask mennyire jó, és eszembe ne jusson kihagyni. Ez az én szegénységi bizonyítványom, de nem nagyon ismertem a bandát. Hallottam már róluk, meg itt-ott belefutottam már pár dalukba, de semmi maradandó. Na de ilyenkor a legjobb érzés a megvilágosodás, mert úgy tűnik, új kedvenc zenekarom lett. Nem voltam erre a felkészülve, de a mexikói brigád olyan koncertet tolt le, hogy az arcomat leraktam. Alapból nagy rajongója vagyok az őrült zenének, és rendre keresem is a minél bunkóbb zenét. Hát most megkaptam. Ennél nagyobb állatságot idén még nem láttam. A suttyó blackened deathcore-t sikerült olyan formában tálalni, ami csont nélkül átjött mindenkinek a teremben. Semmi szarozás, semmi pózerkedés, csak bele a közepébe és mehet a bunyó. Nagyon sokat hozzátett a hangulathoz, hogy az egész zenész brigád végtelenül barátságos és közvetlen volt a koncert alatt. Nagyon hálásak voltam, hogy nálunk játszhatnak, nem győztek hálálkodni a közönségnek. A hangulatot sikerült megfejelni két tisztelgéssel is, előkerült egy Brujeria feldolgozás is, és ha már Dél- Amerika, akkor természetesen a Sepultura örökértékű slágere, a Bloody Roots is kapott egy végtelenül disznó feldolgozást. A kötelező tesizés sem maradhatott el, boka szintig ment a hajlongás a döngölő témákra, egész korrekt pit alakult ki, miközben az énekes, Marcos az egész koncertet pókember pózban, végig guggolva tolta végig az autentikus megjelenés nevében. Slusszpoén, hogy a hazai Agregátor trikójában lépett színpadra. Tudni Illik, a zenekar már előző nap Budapesten tartózkodott egy helyi rajongójukkal karöltve, és hova máshova tértek be hidratálni, mint a méltán híres Blast Beat Barba. Ezen szent lélekvesztő falain belül pedig azonnal megtörtént a barátságkötés és a “mezcsere”. Egyszóval a Deathmask számomra az év meglepetése és egyik legjobb koncertélménye volt.

A mexikói darálóból felocsúdva és As I Lay Dying-ra várva, éppen arról beszélgettünk, hogy már az is egy sikeres koncertnek lesz elkönyvelhető, ha nincs balhézás vagy közjáték. Igazából azt leszámítva, hogy egy kövér negyed órás késésben volt az egész program, nem volt semmi gond, sőt, az előzenekarok nagyon eredményesen hozták azt, amire valók, és felspanolták a közönséget, ami azért elég rendesen felduzzadt ekkorra. Érdemes megjegyezni, hogy az este ezen pillanatáig nem lehetett panasz az oly sokat szapult hangosításra. Tökéletes nem volt, de több, mint korrekt módon szólt mind a két zenekar. Akárcsak az AILD intrója. Nagyon vagányul bedörrentette a Blue Stage színpadát, előre jelezvén, hogy ez most tényleg frankó lehet. Kimondottan jól is nézett ki az egész a kiegészítő fényekkel és az előnyös színválasztásokkal. Majd szépen sorba felvonultak a (szedett-vedett) zenészek, megkapták a nekik járó tapsot, amit valóban meg is érdemelnek, mert nem kis feladat még egyszer, újra összerakni konkrétan a semmiből ezt a legendás zenekart. Végül Tim is színpadra lépett, megkapta ő is a kötelező ovációt, de azért némileg visszafogottabban. Mindenki bevetésre készen, intro vége, indulhat a Blinded. Hát nem. Teljes csönd. Csak a dob kalapálását lehetett hallani, meg némi zajt, ami isten tudja melyik hangszerből jött. Gyorsan fék került, arra a bizonyos vonatra, és villámgyorsan el is tűnt mindenki a színpadról. Azért az látszott, hogy nemvárt gond adódott, mert a technikusok fel-alá kezdtek el rohangálni, és elég nagy volt a tanácstalanság. Fogalmazzunk úgy, hogy nem jött túl jókor a zenekarnak ez a kis baki, de hát van ilyen, előfordul. Viszonylag gyorsan, pár perc alatt orvosolni sikerült a problémát, és újra neki lehetett futni a produkciónak. Jó, az azért elég erős kijelentés, hogy meg lett oldva a probléma. Fogalmazzunk úgy, szólt a cucc. A probléma egyáltalán nem lett megoldva, mert hallani semmit nem lehetett. De olyan szinten elszaródott valami, hogy eskü, fogalmam nem volt róla, melyik szám megy, onnan jöttem rá egy idő után, hogy többé-kevésbé ismerem a dalszövegeket. Dobon és Lambesis úron kívül lényegében semmi nem volt kivehető abból a zajból, amit gitárnak neveztek… Ezen a ponton azért fontos kijelenteni, hogy ezúttal nem a sokatktritizált hely hangcucca a ludas. Itt valami komolyabb technikai gebasz lehetett, mert a koncert teljes ideje alatt rohangáltak a technikusok mindenfelé, hátha menteni tudják a menthetőt. Az első sorokban a hardcore fanok mondjuk élvezték a bulit, de többször végignézve a hátrébb álló közönségen, leginkább csak a tanácstalanság és a meglepődés volt a jellemző, nem értették, hogy mi történik. Több embernél láttam felcsapva a Setlist.fm-et, hogy mi a búbánatos szól éppen. Nem is érdemes tárgyalni, hogy mi volt a setlist, zörgött a színpad bő egy órát. Az sem segített a helyzeten, hogy a frissen verbuvált zenészek nagyon létidegennek hatottak. Konkrétan az volt az ember érzése, hogy egy As I Lay Dying tribute zenekar koncertjén van, ahova Tim Lambesis beugrott menőzni egy kicsit. Mindezt félretéve, nekem még egy dolog hiányzott az estéből. Ha emlékeim nem csalnak, annó, amikor Heaven Shall Burn társaságában lépett fel nálunk az AILD, amikor a Shaped by Fire albumot futtatták, akkor Tim mondott egy kis monológot két szám között. Ugyebár akkor jött ki a böriből, és úgy érezte, hogy tartozik ennyivel a rajongóknak (vagy manager utasítás, mindegy), hogy legalább bocsánatot kérjen. Na ez most elmaradt. Mármint nem a szar hangzás miatt kell bocsánatot kérni, hanem amiatt, amit az elmúlt években leművelt. Apróság, de fájó pont. A csúszás miatt a vége felé már szállingóztak el az emberek, nem várták ki a befejezést. Sokat nem vesztettek, mert hiába volt a záró szekció olyan dalokból, mint a Nothing Left, The Sound of Truth és a My Own Grave, kivehetetlen kása volt az egész. Áh, mindegy is…

Rettentően sajnálom, hogy így alakult ez a koncert, mert én eskü meg akartam adni a lehetőséget, hogy az AILD legalább nevében maradjon meg ikonnak. Így, ebben a formába, ebben a helyzetben számomra vége. Ez a hétfői malőr igazából csak hab volt a tortán. Annyira nyögvenyelős ez az új felállás, annyira kellemetlen Tim magánéleti problémája, annyira szánalmas az orosz turné, hogy ezt én elengedtem, és a sörömbe kortyolva nyugtáztam, hogy az As I Lay Dying, amit imádtam, nincs többé.

De legalább Viva la México! 

Írta: VD

Fényképezte: K Photos Hungary