A tavalyi barbás koncertje után a Beyond The Black vendégeként most saját headline turnéjával tért vissza hozzánk a spanyol Ankor. Előzenekarként két bandát hoztak magukkal, a Conquer Divide-ot és az A Dark Rebornt. Utóbbira sajnos nem értünk oda, mert vidékről jöttünk munkából, úgyhogy róluk csak egy rövid bemutatást írok. Ha Te ott voltál rajtuk, írd meg kommentben, hogy tetszett!
A Dark Reborn Spanyolországból származik, akárcsak az Ankor (legalábbis 3 tag), és a másik két zenekartól eltérően melodic death metalt játszanak. Zenéjükben atmoszferikus zongoradallamok keverednek sötét és nyers elemekkel, tiszta énekkel és kemény riffekkel. Dalaikra jellemzőek a dallamos, melankolikus refrének.
A Conquer Divide már elkezdte a koncertet, amikor bejutottunk a sátorba. Nem volt nagy tolongás sajnos, de így legalább jól lehetett helyezkedni. A zenekar eredetileg csak női zenészekből áll, most azonban a basszusgitár és a dobok mögött két férfit vélhettünk felfedezni – a közösségi oldalaikon egyelőre nem találtam erre magyarázatot. A színpadkép látványban elég gyenge volt, igazából az volt a legnagyobb probléma, hogy a legtöbb tag szimplán eljátszotta a szettet, de semmi pluszt nem adott hozzá, nem jöttek le az energiák a színpadról. A rendezői baloldali gitáros, Izzy Johnson volt a legnagyobb stenkben, ő volt az egyedüli, akin látszott, hogy élvezi a játékot, és egész testét-lelkét beleadja. Plusz egy gyönyörű lila Ibanez gitárral büszkélkedett. A másik gitáros hölgy, Kristen Sturgis úgy nézett ki, mint akinek nagyon oda kell figyelnie a játékra, mintha nem tudná elengedni magát, kicsit ilyen iskolás érzete volt. Ettől az előadásmódja kissé robotikus lett, pedig próbált mozogni, de főleg a gitár nyakára ragadt a tekintete az egész show alatt.
Kiarely Taylor frontembernek akármennyire is imádom a hangszínét, élőben sajnos nagyon erőtlen volt az éneke. Néhol olyan benyomást keltett, mintha beteg lenne, elmenne a hangja, mintha nem tudta volna irányítani a rekesztést, a hangszínt. Egyébként a tisztasággal nem volt gond, az előadása is aranyos volt, de hatalmas nyomokat nem hagyott bennem. A basszusgitáros, kinek Instagram-neve Spencer Maybe (nem találtam információt arról, hogy hivatalosan is így hívják-e) szintén vokálozott és hörgött, deeeee hát nem túl jól, maradjunk annyiban. Főleg, hogy nagyon hangosra volt állítva a mikrofonja, ez rontott a helyzeten. A dobok mögött Ryan Ritthaler ült, és nagyjából pont ennyit tudok róla elmondani. Az általános hangzás elég jó volt egyébként, bár a (pokolba hangolt, héthúros) gitárok kicsit zajosak voltak, a lemezhangzásuk ennél sokkal-sokkal ütősebb. Ajánlom, hogy hallgassátok meg a dalaikat digitálisan, akkor is, ha élőben nem jött át annyira. Vannak nagyon jó számaik, nagyon jó riffekkel és megkapó refrénekkel.
A főhős Ankor már sokkal felkészültebb, energiadúsabb műsorral szolgált. A színpadi díszletük sok rózsaszín virágból állt, ami jólesett a lelkemnek így a tavaszra várva, és ötletes is volt. Először a Görögországból származó dobos, Eleni Nota tűnt fel a színen, brutál cuki az a csaj. Alig látszik ki a dobok mögül (még akkor is, ha feláll a székről), de olyan erővel üti őket, mintha kétszer ekkora lenne. Aztán a gitáros-vokalista David Romeu és Fito Martinez, valamint a punk külsejű és energiájú basszusgitáros, Julio López is besétált a színpadra. Végül pedig az énekes-screamer Jessie Williams libbent be magabiztosan és olyan csinosan, hogy én is zavarba gyüttem. Gyönyörűen énekelt, és a hörgése jócskán felülmúlta a Conquer Divide basszerjáét. Jessie egyébként angol, mégpedig bristoli – az akcentusa alapján egyáltalán nem mondtam volna meg, hogy angol, főleg, hogy még spanyolul is énekelt, de aztán utánanéztem, hogy a bristoli akcentus nem feltétlenül egyezik a „sztereotipikus” britével, úgyhogy végül is belenyugodtam.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Írta: Kovács Barbi
Fotózta: Újj Kristóf /// K-Photos Hungary
