Kevés jobb dolog van annál, mint amikor az ember egy idegen városban jár, és két egymást követő este is olyan koncertélményekben lehet része, amelyek nemcsak zeneileg, hanem lelkileg is letaglózzák. Barcelonai tartózkodásunk során két egymást követő estén is olyan intenzív és őszinte zenei élményekben volt részünk, amiket még sokáig emlegetni fogunk. Az első nap a La Deskomunal sötét falai között mélyültünk el az experimentális rituálékban, a második este pedig a Sala Upload izzadt falai között vesztettük el a fejünket a hardcore tombolásban. Két világ, két véglet – de ugyanaz az erő: a zene mindent átható, elsöprő jelenléte.
Első este: Aluk Todolo, Spirit Possession, Dionysiaque, Jade – La Deskomunal
A La Deskomunal ideális helyszínnek bizonyult ehhez a négy zenekaros estéhez – egy közepes méretű, földalatti klub, ahol a sötét fények, az alacsony mennyezet és a közönség közelsége azonnal megteremtette a közvetlen kontaktot. A hely hangulata akarva-akaratlanul is a budapesti Dürer Kert kisterem feelingjét idézte – csak épp itt katalán levegő és egy mélyebb sötétség társult hozzá.
Az estét a helyi Jade nyitotta, akik súlyos, lassú tempójú doom/death metaljukban szinte szertartásként építették fel a feszültséget. A zenéjük baljós és komor volt, olyan atmoszférával, amitől már az első percekben egy furcsa állapotba kerültünk. Mint amikor a szentélyben elfog az áhítat. Kevés szó, megannyi hangulat – a gitárszólamok beszéltek helyettük.
A Dionysiaque egy francia formáció, amely a klasszikus black metal alapokat vegyíti improvizatív, avantgárd elemekkel és rituális hangulattal. A koncertjük inkább tűnt egy széthullott sámánszertartásnak, mint hagyományos fellépésnek – a tagok szinte transzban játszottak, miközben jazzes díszítések, atonális futamok és disszonáns rétegek rémisztő harmóniában olvadtak össze. A frontember végig aktívan mozgott, gesztusaival és jelenlétével vezette a rituálét, mintha egy furcsa, túlvilági színház közepén állnánk mindannyian.
Ezzel szemben a Spirit Possession egy kontrollálhatatlan, brutális energiabomba volt. Az amerikai duó zenéje a black metal és a thrash legvadabb hagyományaiból táplálkozik, de közben mégis kiszámíthatatlan marad – mintha a kilencvenes évek káosza találkozott volna egy démoni punk attitűddel.
Az este csúcspontja kétségtelenül a francia Aluk Todolo fellépése volt. A színpad közepére belógatott egyetlen villanykörte fénye egyszerre vonta magára a figyelmet és teremtett valami nyugtalanító atmoszférát, átvéve a frontember szerepét, ugyanis zenéjük kizárólag instrumentális, épp ettől oly különleges is. A zenéjükből áradó földalatti energia mindannyiunkat mélyen áthatott – hipnotikus dobmenetek, monoton, mégis folyamatosan építkező gitártémák vontak be egyfajta transzba. Ez nem koncert volt, hanem egy szeánsz. A csendjeik is hangosak voltak. Ott álltunk, és egyszerre éreztük, hogy valami fontos történik – nem velünk, hanem bennünk.
A koncert végén csendben néztünk össze – tudtuk, hogy ez az este hosszú árnyékot vet majd a lelkünkre. Aztán elindultunk hazafelé, de tudtuk, hogy a másnap sem lesz könnyű.
Másnap: King Of Pain, Sunami és Headbussa – Hardcore tombolás a Sala Uploadban
A Sala Upload teljesen aztán más élményt kínált. Már a beengedésnél érezhető volt, hogy itt másfajta energiák uralkodnak: izgatottan beszélgető arcok, hardcore-os pólók, masszív bakancsok, lüktetés. Míg előző este a mélységekbe ereszkedtünk, ez a nap a frontális támadásról szólt.
Az estét a helyi KING OF PAIN kezdte, de sajnos csak a legvégére értünk oda. Hatalmas bulit nyomtak, igazi átéléssel, de fókusz nem rajtuk volt.
A Headbussa olyan agresszióval indított, amit nehéz szavakba önteni. Kíméletlen beatdown hardcore, vascsőként csapott le minden riff. Már az első taktusoknál beindult a stagedive, a rohangálás – minden, ami egy igazi HC buli kelléktára. A közönség nem néző volt, hanem maga is részévé vált a könyörtelen zúzásnak.
Aztán jött a Sunami – már a nevük is önmagáért beszélt… A kaliforniai zenekar mára a modern hardcore egyik legnagyobb hatású nevévé nőtte ki magát, és nem véletlenül. A zenéjük brutális súlyú beatdown hardcore, punkos tempóval és thrash-hatású lendülettel, amit iróniával, dühvel és kollektív öngerjedéssel tálalnak. A színpadot teljes erőbedobással használták, energikus mozgással, ami tökéletesen passzolt zenéjük őrült intenzitásához.
A koncert első hangjaitól kezdve elszabadult a pokol. A közönség másodpercek alatt beindította a circle pitet, emberek vetették bele magukat a tömegbe, egymás után másztak fel a színpadra, hogy aztán a mikrofonba ordítva újra a sűrűjébe vessék magukat. Bárcsak itthon is tudnánk ilyen átéléssel bulizni hasonló koncerteken, ahol nem csak a zene, de a közösség összetartó ereje is egyetlen hullámhosszon van. A helyiség lüktetett, pulzált, a testek ütköztek, és mindenki egyetlen ütemre mozgott.
Fényképezni gyakorlatilag lehetetlen volt – túl sötét volt, túl gyors minden mozdulat, túl sok inger egy időben. De ez az este nem a képekről szólt. Ez a buli arról szólt, hogy jelen legyünk, és hagyjuk, hogy a zene magával vigyen minket. A Sunami nemcsak zenét játszott – ők könyörtelenül kihozták belőlünk az energiát.
Írta és fényképezte: K /// K-Photos Hungary
