Egy koncertbeszámoló általában több különböző síkon épül fel, és ezekből is a legtriviálisabb az események időrendben történő áttekintése – hát kezdjük ezzel.

 

Erre az estére összesen két fellépőt vártunk: értelemszerűen a születésnapos Sear Bliss-t, és – mivel lehetett tudni, hogy meglehetősen hosszú setlist-tel fognak érkezni – így csak egy vendég zenekarnak marad hely aznap estére: a születésnapos választása a román Dordeduh-ra esett. Az előzetes elképzelés az volt, hogy a román banda kétséget kizáróan emelni fogja az est fényét, és ezt a várakozást csak megerősíteni lehet. Imádom a Dordeduh-ot, mind a zenészeket, mind a zenét. A kapcsolatunk nem túl szoros, viszont régi: nem egyszer láttam őket még Negură Bunget-ként fellépni Budapesten, és már akkor is elemi erővel hatott rám az a teljesen egyedi légkör, amit megteremtették. A nagy válás után a légkör egyedisége megmaradt, jellege talán egy picit változott, de továbbra is teljesen lebilincselő volt, amit hallhatunk. Most csökkentett létszámmal érkezett a Dordeduh, azaz két gitár – basszus – dob felállásban léptek föl – nem úgy, mint a Thy Catafalque előzenekaraként a 2021-es Mezolit-koncerten. Kristálytisztán szóltak, és ez az ő zenéjüknél eszméletlenül fontos: itt a harmóniákkal és a zene dinamikájával-hangerejével való játék kulcsfontosságú a zenei élmény szempontjából; ha valami nem szól rendesen, akkor az egész fellépés tulajdonképpen csapnivaló lesz. És igen, imádom azt is, ahogy ez a négy figura zenél. Edmond Karban mint egy hatalmas oroszlán penget-énekel és ordít, a jobbján a nyakigláb Flavius basszusgitáros játszik teljesen átszellemülten, balra pedig a kopasz szakállas Christian Popescu, aki villogó tekintettel hol a gitár nyakát nézi, hol pedig a mellette lévő cimbalmot. A dalaik alapvetően lassúak és viszonylag hosszúak – mivel pedig setlist nem állt rendelkezésre, így többen próbáltuk kitalálni, hogy pontosan mi is hangzott el és összesen hány tétel, de nem tiszta, hogy öt vagy hat dalt játszottak (a kollektív megfejtés a Timpul întâilor, Desferecat, Descânt, De neam vergur, În vieliștea uitării, Jind de tronuri lett). Ami tény, hogy alapvetően a Har album tételei dominálták ezt a fellépést – ha a kedves olvasó véletlenül nem tette volna meg az eddigiekben, úgy feltétlenül javaslom minél alaposabban meghallgatni ezt az anyagot. Ami a fellépés külön szépségét adta, az két, határokon és kultúrákon átívelő gesztus. Az egyik gesztus, hogy Edmond – igaz, hogy tört magyarsággal, de – egészen hosszan magyarul beszélt a közönséghez, és a másik gesztus, hogy minden egyes ilyen felkonferálást a közönség zúgó tapssal jutalmazott.

 

 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

 

Ha az est ezen a ponton véget ér, már akkor mindenki boldogan ment volna haza, de nem ez történt. A szülinapos – teljesen kézenfekvő módon – időrendi sorrendben ment végig az életművön minden egyes albumról pár dalt leporolva-felidézve (Blood on the Milky Way, Seven Springs, As the Bliss Is Burning, The Upper World, Twilight, The Haunting, Soulless, Arx idolatriae, A Deathly Illusion, Birth of Eternity, Eternal Battlefields, There’s No Shadow Without Light, A Lost Cause, Far Above the Trees, A Mirror in the Forest, Two Worlds Collide, Hangdrumos, 1100 Years Ago). A múltidézés most is teljesen egyedi volt, hiszen volt olyan tétel, amelyik talán másodjára hangzott el élőben, és mivel a Sear Bliss ezzel az egész eseménnyel párhuzamosan éppen stúdiózik, így adta magát, hogy a zenei munkásság áttekintése egy picit kinyúljon a jövőbe is, emiatt az utolsó előtti tétel is már az új anyagról szólt. Teljesen őszinte leszek: nem tudnám megmondani, hogy melyik albumon ki milyen hangszeren játszott anno, de igazából úgy tűnt, hogy mindenki eljött, aki csak akart és tudott – de természetesen nem azért, hogy a közönség soraiban ácsorogjon. Az egész múltidézős koncepció nagyjából arra volt felhúzva, hogy minden dalt az a konfiguráció adott elő, amelyik tevőlegesen közreműködött az adott album vagy dal megszületésében, és pontosan ez a létszám volt az, ami miatt például a beállással is megcsúsztak a fiúk. Felejthetetlen jelenet volt Neubrandt István beállása, aki fölsétált a színpadra, bedugta a gitárt, majd a következő párbeszéd játszódott le nagyjából 30 másodpercben:

 

– Torzítva szól?
– (bólogatás a keverőből)
– Tisztán szól?
– (bólogatás a keverőből)
– Úgy nagyjából hasonló ez a két hangerő?
– (lassabb bólogatás a keverőből)
– Jöhet a következő… Maaaaaaaaaaax!

 

A fellépés során Bandó minden számot szinte kivétel nélkül alaposan felkonferált, különösen, amikor a backing track-ről szóló szinti nem akart elindulni; és bármennyire is ragaszkodott hozzá, hogy ő nem a szavak embere, szerintem egy tökéletes keresztmetszetet adott a zenekar működéséről és munkásságáról. Az utolsó tétel alatt – gondolom, már mindenki számára előre borítékolható volt, hogy az 1100 Years Ago lesz – az összes jelenlévő zenész egyszerre játszott, azaz minimum ketten énekeltek, négy gitár szólt, és a korábban a zenekart erősítő dobosok is beálltak énekelni. Tűzijáték, célfotó, zenészsimogató, aztán mindenki mehet a dolgára.

 

 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

 

Miután a beszámoló kötelező része le lett tudva, jöjjön a kezdetek kezdetén emlegetett síkokból az a másik, a személyesebb, emocionálisabb – azaz miért is íródik egy ilyen beszámoló? Számomra ez egy valós időben lejátszódó időutazás volt, és mivel az egész este során egyetlen egy sört ittam, nagyon boldog vagyok, hogy minden apró részletre emlékezhetek. Én a The Haunting-gal kezdtem a Sear Bliss-es pályafutásomat, és – középiskola végén, amikor az ember eléggé fogékony – egészen egyszerűen megrázott az, hogy ennyire egyedi hangzás egyáltalán létezhet. Ekkortájt már javarészt extrém metal-t hallgattam – vastagon túlvoltunk a Morbid Angel ABCD albumain –, de a mai napig féltve őrzött és hullámosra hallgatott The Haunting kazetta valami egészen elementáris hatást váltott ki belőlem. A történet folytatását a jelenlévőkkel kellett összelegózni: Bandó kapott egy plakátot az ötéves születésnapi buliról, ami a Fekete Lyukban volt a Testimony-val mint előzenekarral – na erre emlékeztem, ott voltam. Sikerült felidézni egy másik bulit is, ugyanitt, amikor a Tormentor volt a főzenekar, Attila usankában és egy harcsával (a vállán vagy a fején, erről megoszlottak a vélemények) lépett fel – ez egy fantasztikus, a fellépők számára eléggé kalandos este volt. Erről a koncertről egy életre szóló emlék kivakarhatatlanul beleégett a memóriámból: ez annak a nyakigláb gitárosnak a látványa, aki a színpad szélén teljesen átszellemült arccal játszott a nagyjából térdig leeresztett gitáron anélkül, hogy szólózás közben akárcsak rá is nézett volna a hangszerre – mint most sikerült tisztázni, ez Max volt (Scheer Viktor), akivel kapcsolatban én minimum öt évig sziklaszilárdan meg voltam győződve, hogy ő biztosan holland, mert hát biztosan… mindenesetre ezek nem mai események voltak. Azzal együtt, hogy többé-kevésbé folyamatosan hallgattam a Sear Bliss zenéjét, voltak itt is mélypontok. Nekem például a Forsaken Symphony és a The Arcane Odyssey között kicsit háttérbe szorultak, a The Arcane Odyssey-nél viszont valahogy annyira sikerült elkapni a fonalat, hogy az az album is letehetetlennek bizonyult – emlékszem a helyiek nagy örömére, amikor a munka során folyamatosan ez ordított a terepjáróban, hol máshol, mint az ománi sivatagban. Aztán persze lehetne ragozni a ’tetszik’ meg a ’kevésbé tetszik’ albumok hosszú sorát, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy ezt a rendszert harminc éven keresztül valahogy mi működtetni kellett. Ma a zenekar „csak” beül a kocsiba és eljön fellépni, de hogy ezt meg lehessen tenni, az mindenki részéről a folyamatos áldozatvállalást, a folyamatos pengeélen táncolást és a folyamatos időnyomás alatti működést jelenti.

 

 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

 

És ezzel el is érkeztünk egy újabb síkhoz. Nézzük csak a legutóbbi példát, pár hetes: az album felvételével párhuzamosan két koncertet adtak a Thy Catafalque-kal együtt, úgy, hogy Bukarestből tizenhét órán keresztül tartott a hazaút, és úgy, hogy Vozi hétvégi pihenés címen négy koncertet tolt le két nap alatt nem is akármilyen intenzitással. Ez csak egy nagyon apró momentum abból az erőfeszítésből, ami ahhoz kellett, hogy harmincadik születésnap lehessen – és ez nem egyedi és kiragadott pillanat, ez az alaphang. Amikor minden egyes esetben a saját komfortzónádon lépsz túl, a saját alvásodból faragsz, a saját költségvetésedből húzol, és mindig még egy kicsivel megtolod az egészet – ezt kell ahhoz, hogy egy olyan zenekar álljon össze és működjön stabilan, amelyik számos nemzetközi fesztivál megbecsült vendég és fellépője volt és lesz. Egy Dark Easter Metal Meeting meghívást – ahol a Sear Bliss az Uada-val lépett föl azonos sávban és azonos színpadon – nem osztogatnak minden sarkon, ahhoz komoly eredmények kellenek, és ezeket az eredményeket mindenki munka és család mellett mutatja fel a fentebb említett módon, saját maga szisztematikus kizsigerelésével… és persze lehet mondani, hogy ez nem kötelező.

 

 

És hogy végre beforduljak a célegyenesbe: ez a rendszer – az általunk kedvelt extrém metal underground rendszere – két nagy és egy pici tartópilléren nyugszik. Az egyik nagy a hallgatóság, aki veszi a időt, pénzt és fáradságot, és elmegy meghallgatni a fellépőket akár az ország túlvégébe, akár külföldre, és ezzel a működés egyik kulcsfeltételét teremti meg: az igényt. A pici pillér a hely és a sajtó, akik próbálják katalizálni ezt a folyamatot; hallgatóság és fellépők nélkül az ő szerepük is gyorsan megszűnne. És van a harmadik – a legfontosabb – pillér, amit a zenekarok alkotnak. Nemcsak a Sear Bliss, hanem a teljes magyar műfaj, akik többé-kevésbé ugyanígy működnek: az éjszakájukból veszik el erre az időt, a nyaralásunkból, a pénzt a saját pénztárcájukból, és folyamatosan olyan áldozatokat hoznak meg azért, hogy ez a műfaj lehessen és működhessen, amit egy kívülálló elsőre talán nem is ért.

 

 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

 

Mert kétfajta módon működhet ez az egész: vagy ők meghozzák ezeket az áldozatokat, és akkor lesznek például a Sear Bliss harmincéves szülinapjához hasonló bulik – vagy pedig mindenki kényelmesen próbálja megközelíteni a dolgot, kisimultan-kipihenten, a komfortzónából még véletlenül sem kilépve, és ebben az esetben egyszer csak az üres színpad látványa fogadja a hallgatóságot.

 

És igazából ezt az évtizedeken átívelő helytállást, a mögötte lévő vért, verítéket és könnyeket ünnepeltük múlt héten szombaton.

 

Írta: Á