Irtózatos tempókat és darálást hozott el nekünk csütörtök este a Dürer Kert nagytermébe a Take Offense, Cancer Bats, Toxic Holocaust és Converge négyesfogat, akik mind az amerikai kontinensről érkeztek. Bár nem értesültem róla hivatalosan, de szerintem az este végére közel teltházas lett az esemény.
Az elsőként színpadra álló kaliforniai Take Offense úgy bedörrentette a Dürer nagytermét, hogy leesett az állam. A csendből egyszer csak olyan hatalmasat szóltak a hangszerek, hogy egyből meghozta a koncerthangulatot, a zenekar nem árasztott magából semmiféle “kezdő előzenekar”-szagot. A hangzás tehát már az első perctől kiváló volt, rögtön megfogott, és húzott egyre beljebb a hatalmas energia, amit közvetítettek.
Az énekes, Anthony Herrera minden követ megmozgatott, hogy némi aktivitásra bírja a közönséget, de ez sajnos nem járt 100%-os sikerrel. A legfigyelemreméltóbb mozgáskultúrával bulizó egyén az első sorban szünet nélkül ugráló és headbangelő ősz hajú apuka volt, aki nagy valószínűséggel a szintén jót bulizó fiával érkezett a tett helyszínére. Többeket is sikerült azért megmozgatnia a Take Offense-nek, bár valamilyen ismeretlen oknál fogva a közönség 80%-a megállt a színpadtól 5 méterre, mintha azt egy láthatatlan védőpajzs vette volna körül.
A színpadképük, a látványvilág – bár semmi extrát nem tartalmazott – kielégítő volt, a zenekar előadásmódja, kiállása tökéletesen passzolt a gyors, kemény zenéhez, öröm volt nézni a fiatalos kisugárzásukat. Ebből is látszik, hogy nemcsak maga a zene, hanem a tagok mint individuumok személyisége is mennyire fontos egy koncerten, hiszen ha Spotify-on szembejönne az egyik számuk, valószínűleg elég gyorsan eltekerném. Élőben viszont sikerült egyre közelebb és közelebb vonzaniuk engem a színpadhoz, Herrera kommunikációja nagyon hatásos volt.
A kanadai hc-punk Cancer Bats jó fej bandának tűnt az alapján, amit előzetesen online lecsekkoltam tőlük. Valóban sok energia és mozgás jellemezte a színpadi jelenlétüket, bár bevallom őszintén, hogy a koncert első felét végigunatkoztam. Az énekes Liam Cormier persze folyamatosan biztatta a közönséget minél több aktivitásra (ő ezúttal sikerrel), és egy ponton meg is jegyezte, hogy milyen jó látni, hogy itt a tömeg felszabadultan pogózik és jól érzi magát. No offense, de egyébként a frontember mintha nemcsak a színpadi mámor hatása alatt állt volna…
Az élő show-kon a zenekart kisegítő gitáros, Jackson Landry volt az egyik legszórakoztatóbb jelenség, sokat mosolygott ránk, aktívan mozgott, énekelte a szövegeket – a kiváló színpadi jelenlét és a zenélés látványos élvezete egyénként az összes tagról elmondható. A hangzás a Cancer Bats koncertjén is abszolút jó volt, a műfajnak megfelelően szólalt meg minden. A setlist második felére valahogy elkapott engem is a boogie, és azon kaptam magam, hogy egy emberként headbangelek és ringatózom a közönséggel.
Az amerikai, elrettentő nevű Toxic Holocaust egy, az előttük játszó két zenekarénál is gyorsabb tempójú, keményebb setlistet hozott el nekünk. A trió megállás nélküli darálása valami csoda folytán egészen lekötötte a figyelmemet (ugyanis amint már kiderülhetett, a thrash-ben sem mozgok valami otthonosan), a zenekar tűpontosan játszott és pompásan szólt, és még úgy is jó volt nézni őket, hogy túl sok minden azért nem történt a színpadon. Ami először kiszúrta a szememet, az Rob Gray gitáros vibráló pink cikk-cakk-gitárja volt. Hát milyen jó fej már, imádom a nem mindennapi színű hangszereket.
A karakteres frontembernek, Joel Grind-nak már több hangszer is megfordult a kezében, a jelenlegi felállással az éneklés mellett a ritmusszekciót erősíti basszusgitáron. Ő a zenekar stabil arca, az alapítója, és egyben zeneszerző-dalszövegírója. Grind autentikus thrash-metal vibe-okat hozott, ennek megfelelően konferált, és mindenkit circle pitre invitált az alábbi szöveggel, idézem: “even those pussies in the back”… Értem én, hogy mindenkit meg akar mozgatni, de azért na.
A négy fellépő közül nekem személyesen az amerikai metalcore Converge keltette fel leginkább az érdeklődésem azon dalok és stílus alapján, amivel pár számuk megvizsgálása során megismerkedtem a koncert előtt. A metalcore stílusirányzat alapjait megalkotó zenekar népszerűsége meglátszott azon, hogy kicsit problémásan jutottunk be a koncertjükre, ugyanis hirtelen elképesztően hatalmasra duzzadt a tömeg a nagyteremben. A színpadkép és a tagok megjelenése a műfaji képviseletüknek megfelelően nyomasztó és művészi volt, mintha ők lettek volna az áttöretlen “negyedik fal” megtestesítői. Az énekestől, Jacob Bannon-tól, ha jól emlékszem, semmiféle konferálás nem hangzott el, megszakítás nélkül lement a setlist.
A hangzás és a játékuk persze kifogástalan volt, és úgy láttam, mind a valahányszáz ember kitűnően szórakozott. Azonban a terem levegőtlensége, és főleg a mellettem álló nagydarab, a környezetére fittyet hányó csatakrészeg srác folyamatos nekem ütközése elég sokat rontott az élményen – tudom, miből áll egy metalkoncert, de amennyire lehet, próbáljunk figyelni egymásra!
Összességében nagyon is megérte az este, a három, számomra addig ismeretlen, és műfajilag távolabb álló banda előadása kellemes meglepetésként ért. Mindegyikükben találtam valami számomra tetszőt, valami újat, valami olyat, amire fel tudtam figyelni.
Írta: Kovács Barbi
Fotók: Újj Kristóf
