2024. november 15. a dátum, amikor a többszörös Juno-díjas kanadai pop-punk kvintett, a Sum 41 búcsút vett magyarországi közönségétől a Budapest Sportarénában. A ráadásokkal és feldolgozásfoszlányokkal együtt 29 darab számot játszottak, tehát senki sem állíthatja, hogy félvállról vették az elköszönést. A közönségük sem volt rest nagy számban részt venni és hatalmasat bulizni a koncerten, ami kis híján teltházas lett.
A Sum 41 a stílusban hozzájuk passzoló Neck Deep-et hozta magával mint előzenekart. Amikor beléptem az arénába, már javában zajlott a walesi punkbanda koncertje, így egyből egy hatalmas sistergő zajba csöppentem. De komolyan, olyan szinten zajos volt, hogy a füldugómat azonnal előkaptam, hogy legalább egy hangyacsápnyit segítsen a zene érthetőségén. Talán a sound kifogásolhatósága járult hozzá ahhoz is, hogy az első pillanatban azt higgyem, nő énekel a bandában… Mondom, nem emlékszem, hogy női frontos lenne, de nézzük. A füldugó és a lábujjhegyen pipiskedés aztán segített a felismerésben, hogy csak a túlzott magas frekvenciák torzították el ennyire a nagyon is férfi Ben Barlow hangját.
A zenekar egyébként jól játszott, viszonylag szórakoztató lett volna a koncertjük, ha normálisan megszólal. Azt nem mondom, hogy nem unatkoztam volna egy percet sem, de legalább zenei előadásnak lehetett volna nevezni, ami a színpadon történt.
Az átállás pont elég volt arra, hogy kiálljam a kilométeres sort a büfénél, ami nagyjából gyök kettővel haladt. Nem baj, még jóval az intro előtt visszajutottam a hallba, ahol már tömötten állt a közönség. Igyekeztem olyan spotot találni, ahol látok valamit a színpadból, de ez sajnos az egész koncert alatt nem történt meg. Elfogadtam a sorsom, és úgy döntöttem, akkor is élvezem a zenét, ha csak a molinót és néha Deryck Whibley kócos fürtjeit látom. Így egy pár színpadi részletet csak a koncert után, a kollégám videóiból tudtam meg… Például azt, hogy Deryck a Pieces-ben zongorázott, valamint valahol egy akusztikus gitár is előkerült, azt hiszem, Dave Baksh kezében, de amúgy ebben nem is vagyok igazán biztos… Viszont a tűzijátékoknak, konfettiknek és a hatalmas, villogó szemű csontváznak azért az én látóterembe is sikerült bekerülnie.
A Sum 41 hálistennek sokkal jobban szólt, mint a nyitóbanda, sőt, mondhatni egész fantasztikusan szóltak. Szép, elégséges mélytartományok voltak, jó arányok, énekérthetőség, és nem is volt annyira hangos. A hangzás pazarul kihozta a punkzene metallal való ínycsiklandó keveredését. Szerintem Deryck éneke is hibátlan volt, szinte valószínűtlenül tiszta (videókról visszahallgatva is), valamint a vokálok is eszméletlen pontosan szóltak. Ott helyben is minden kiválóan szólt, de aztán visszanéztem pár rajongói videót, és megint az fogalmazódott meg bennem, hogy egy-két dalt már-már valószínűtlenül pontosan és tökéletesen játszottak el.
Ami még a zenei tökéletességnél is jobb volt, az a hihetetlen energia. Minden dal olyat robbant, hogy még a hátsóbb szektorban is éreztem a fizikai és „spirituális” rezgéseit. Persze ehhez hozzáadott – és ezzel nem vagyok egyedül -, hogy sok tinikori emléket és érzést idéznek a Sum 41-slágerek, amit élőben, egy ekkora tömeggel együtt megélni felbecsülhetetlen élmény. Deryck a dalok után mindent háromszor köszönt meg (ez kicsit rituálészerűen hatott), és gyakran előkerült a „you crazy motherfuckers” kifejezés is. A frontember néha sztorizgatott is, például elmesélte, hogy a gitárját, amit 17 évesen kapott és több klipben és lemezen is szerepelt, ellopták, évekig nem találta meg, és 16 hete végül visszakerült hozzá. Mindenki feszülten hallgatta a történetet, és a végén egy emberként sóhajtottunk fel…
Régi és új dalok is helyet kaptak a setlisten, köztük a legeslegelső szám is, amit a banda kiadott, a 2000-es Makes No Difference. Persze nem maradhattak el az olyan gigaslágerek sem, mint a Still Waiting, a ráadásként előadott In Too Deep, a Fat Lip, a Hell Song, a Pieces vagy mondjuk a Walking Disaster, ami után Deryck az októberben megjelent életrajzi könyvét is elnevezte.
Két dal között Whibley rákérdezett, hogy hol vannak itt a metalarcok, és ahogy várta, elég szép számban voltak (voltunk) jelen. Úgyhogy nemsoká fel is csendült egy Slayer-riff, majd pedig a Metallica Master Of Puppets-éből játszottak egy jókora szeletet. Kollégám ezzel kapcsolatban annyit jegyzett meg, hogy sose hallott még Metallicát ilyen jól szólni az arénában… Circle pitekből és pogóból sem volt hiány, és mintha Deryck wall of death-et is próbált volna kezdeményezni, de ez végül nem jött össze.
Felemelő érzés volt újra tininek lenni pár órára, és önfeledten ugrálni az energikus számokra, vagy épp a tömeggel kántálni a balladákat. Ugrálás közben egyébként legalább csak magamat öntöttem le, és legalább a saját sörömmel (ami amúgy nagy szó egy ekkora volumenű rockkoncerten). A zenekar az outro alatt még sokáig integetett, és Deryck biztosított minket, hogy hiányozni fogunk – bevallom, egész megható pillanatokat élhettünk át.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Írta: K. Barbi
A képek forrása a Sum 41 Facebook-oldala (Tijs van Leur)
