Megjelent az új SLIPKNOT lemez a The End So Far, 12 dal amiből 3-at már ismerünk. Három év telt el az We Are Not Your Kind lemez óta, amin volt 2-3 erősebb nóta de azóta kiderült, hogy a banda közel se legerősebb lemeze, és talán ezért is nagy várakozás előzte meg az új albumot, hogy a covid miatti kényszerszünet segít-e visszatalálni a régi lemezek hangulatához, amik a legnagyobb sikereket hozták a zenekarnak. Az elmúlt hónapok nyilatkozatai alapján egy komoly mérföldkőnek nevezték az új anyagot, sokat dolgoztak a dalokon, volt lehetőségük sok mindent kipróbálni a dalokban mind a hangzás mind a zenei stílus tekintetében. A megjelent nóták alapján sokan hasonlóságot véltek felfedezni a Vol. 3 (The Subliminal Verses) lemez dalaival, és igen a témák és dalfelépítések terén volt hasonlóság, ez bizakodásra adott okot, hogy az új lemezzel visszatérnek a korábbi sikeres útra. Az új lemez dalait hallgatva azt kell, hogy mondjam az új album nem akar semmit megismételni, megtartotta a SLIPKNOT-os keményebb arcát, kicsit STONE SOUR-os kitekintéssel, bátran léptek a dallamosabb zene felé nem erőltetve a folyamatos zúzást és így sikerült egy új aktuálisabb lemezt összerakni, ami jobban kifejezi a zenekar tagjainak mostani zenei hatásait és sikerült ezt egy egységes ütős lemezzé formálni. Biztos vagyok benne, hogy mindenkinek mást fog adni ez a lemez, nem is akarom megmondani hogy mit kell érezni a hallgatás közben, én csak a saját érzéseimet tudom osztom meg veletek alább.

Ha a lemez hallgatása közbeni első percben picit megijedsz, hogy biztos az szól-e, ez az új SLIPKNOT akkor megnyugtatunk igen, de biztos hogy az első, felvezető dal az Adderal sok mindenkinél kiveri a biztosítékot. Egyértelmű, hogy ezen a lemezen Corey Taylor teljes szabadságot kapott az ének témák megírása terén és az eddigi legtöbb dallamos ének témát tartalmazó album lett, de a dalok egy jelentős része meg is kívánta ezt, mintha a zenekar is hozzáalakult volna az énekes zenei világához, bár nyilvánvaló, hogy ez nem így történt. Ez nem azt jelenti, hogy elpuhultak volna vagy visszavettek a lendületből, inkább azt mondanám, hogy nem akartak megfelelni a korábbi lemezek erőszakos, „letépem az arcod” hangulatának, nem akartak még egy IOWA-t írni, nem lehet megismételni magukat meg nem is kell, az csak erőlködés lenne.

Utána következő a 3 dalt, amit korábban bemutattak az egy kicsit helyre teszi az embert, igen jó helyen vagyunk, ez a SLIPKNOT, nem tévedt el a lejátszó, de ezekről most többet nem is akarok szólni, hiszen már korábban ezeket már mindenki többször átpörgette. A Hive Mind egy erősebb darab, a dob aprít rendesen a gitár témák a régi SLIPKNOT nótákhoz hasonló zúzást hozzák, adtak hozzá egy jó énekelhető refrént amit a végén egy kis kórus is kiegészít, talán ez lesz a következő klipes dal. Egyébként a lemezre egészére jellemző a kórusok használata, ami nincs túl tolva, jól használják a dalokban, jól illik Corey ének témáiba és szépen beépülnek a dalok sűrűségébe. Majd következik a Warranty, ami egy jól felépített változatos dal, mind ének mind zenei témák terén. Első hallgatásra egy kicsit csalódás volt mert az első 15 másodperc felpörgető témája alapján egy kicsit nagyobb beindulásra számítottam, de a gitártémák egy másik irányba viszik a dalt, megtörik ezt a felpörgést, de a dal közepe felé azt vettem észre, hogy megy a folyamatos bólogatás és éneklem a refrént. Majd a dal közepén van egy váratlan lelassulás amit egy elszállós gitártéma és kórus visz tovább, de csak rövid ideig mert visszatér a zúzás és és újra ott az éneklős refrén ami lezárja a dalt.

A következő szekció a 7-től a 9-ik nótáig egy kicsit belassulós rész, kezdve a Medicine for the Dead-el, ahol egy kicsit kienged a dob és nincs az a folyamatos pörgés mint előtte, a gitártéma pedig engem valamiért egy kicsit MACHINE HEAD-re emlékeztet, de könnyen lehet hogy ezzel egyedül vagyok. Nem rossz dal, nem fogom átléptetni amikor hallgatom a lemezt, kell ez a fajta elszállás egy kicsit és pontosan ezt a hangulatot és tempót követi az Acidic című dal is, amiben elsőre a refrén tűnt a legjobb pontnak, gondolkodtam is hogy mit csinálnak a gitárok majd a dal közepén van egy olyan fasza gitárszóló amit többször is visszahallgattam, kicsit grunge-os talán, bár én kifejezetten nem kedvelem ezt a stílust de számomra ez a szóló lett a szám legerősebb pontja. Kicsit olyan dal mint amikor pihenéskép a próbán jam-elgetnek kicsit torzító nélkül, semmi extra, nincs túl nyomva egy jó töltelék dal. A kilencedik dalban már kezdi visszanyerni az erejét a lemez, egy húzós középtempóval ébredezünk, a Heirloom dallamos énekes refrénje és két kiváló gitárszólóval egy kicsit a klasszikusabb dalfelépítést tükrözi, ugyanakkor kicsit jelezve, hogy még nem fog leülni a lemez csak megmutatták milyen jó zenészek is vannak a bandában és tudnak ők ilyet is ha akarnak.

Aztán a tízes dal, a H377 lesz az ami újra felpörög a lemez, nem fogja lezúzni az arcod de kellemes bólogatós dal, amibe jól illik a kórus a refrénbe de ennél többet talán nem is tudok elmondani róla. Ezután azt vártam, hogy megy tovább a zúzás de a De Sade indulásra egy STONE SOUR dalra hasonlít, a közepe felé próbál feltámadni és beindulni a nóta, Jim Root és Mick Thomson a gitárpárbaja visz egy kis színt a dalba de engem már nem sikerült megvenniük, pedig elsőre még kicsit többet láttam benne. Majd jön az utolsó dal a Finale, ami elsőre a kezdő dalhoz hasonlítottam magamban, hogy keretbe foglalja a lemezt a két kicsit stílus idegen SLIPKNOT dal, és ahogy egyre többször végighallgattam a lemezt egyre kevésbbé érzem furának, nem lóg ki a koncepcióból, ahogy a címe is mondja lezárja a The End So Far-t.

Nehéz pár hallgatás után nyilatkozni az új lemezről, de az biztos hogy egy új arcát is megmutatta a zenekar ahogy korábban nyilatkozták is, de nekünk hallgatóknak emészteni kell még a dalokat, nem azért mert rossz, inkább azért mert nem ezt szoktuk meg tőlük. Mindezek ellenére azt merem mondani, hogy szerintem ez jobb album lett mint a We Are Not Your Kind, nálam biztos többet fog bekerülni a lejátszóba, és nem csak számok belőle, egyben a lemez az elejétől a végéig. Nem került még szóba de a dalokban nagyon kedveltem Jay Weinberg játékát, nem játssza túl a témákat, de kreatív és feszes témái nagyon sok tartást és biztos alapot adnak, nem akar másra hasonlítani és érezhetően nem is tudna többet hozzáadni ennél. Érezhető, hogy nem a daloknál nem tud és nem is fog úgy kiemelkedni mint anno Joey, de ez így rendben is van, a zenekarban már máshogy vannak az erőviszonyok és mást várnak tőle, nem együtt írják a dalokat, de tökéletes hozza a SLIPKNOT ízű alapokat, teljesen magáévá téve ezt a zenekar stílusát és zsigerből le is dobolja. A ritmus szekció másik tagja Alessandro Venturella is jól dolgozott a lemezen, az ő játékát inkább a lemez második felében levő elszállós részeken lehet jobban hallani, de a dalok többségében a gitárok vaskos hangzása viszi a zenét ami persze érthető.

Összeségében szerintem a lemez hűen tükrözi a zenekar tagjainak aktuális zenei világát, teljesen normális, hogy 45-50 körüli zenészek már nem akarják minden dalban lezúzni a hallgatók arcát, ennyi idősen a legkeményebb zenéket imádó emberek is változnak korábbi önmagukhoz képest és nem kell megjátszani fiatalabb énjük viselkedését mert hiteltelen lenne. Nekem kifejezetten tetszik a zúzós dalok mellett a lemez zeneisége, a dallamos és elszállós részek amik megmutatják a zenészek tudását és így adnak egy teljes képet a zenekarról. Nyilván lesznek fanyalgó arcok akik szerint már nincs meg a régi tűz és az új dalok gyengék, de nekik ajánlóm a régi lemezeik hallgatását, lehet hogy később nekik is be fog jönni az új lemez, de az is lehet hogy nem, igazából az se gond. Régebben is voltak keményebb zenekarok és most is vannak, de kétségkívül a mai extreme zene egyik kiemelkedő alakjai, akik nem véletlenül érték mindezt el. A dalok többsége nem fog koncert programban bekerülni, nyilván a régi slágereket nehéz is lenne kiszorítani, de nem is kell, sok kiváló számuk van, de úgy érzem az új dalok kapcsán se kell szégyenkezniük egy percig se, ez 2022-ben a SLIPKNOT.

Írta T

Ha tetszenek az új The End, So Far lemez dalai, akkor a lemezt kétféle bakelit és CD formátumban tudjátok megrendelni, vagy a klasszikus SLIPKNOT lemezeik bakelit és CD újrakiadásaiból is tudtok rendelni.
[products ids=”39953,39957,39962,40002,39489,38946,38657,38545,38543″ orderby=”date” columns=”3″ order=”ASC”]