Augusztus 24-én visszatért zenekarával Magyarországra a világ egyik legnépszerűbb progresszív gitárosa, az ausztrál Plini [Roessler-Holgate], előzenekarként pedig az USÁ-ból érkező Night Verses-t hozta magával. Az A38 Hajón megrendezett bulira szerkesztőségünk néhány tagja is ellátogatott.

 

Már megérkezésemkor telinek látszott az A38 hajó gyomra, ami azért is volt annyira szemet gyönyörködtető, mert nem számítottam rá, hogy ennyi ember érdeklődik instrumentális progresszív metal iránt. Ez még úgy is örömteli, hogy az elmúlt évek során lassacskán rádöbbentem: a hajó valójában nem egy nagy befogadóképességű helyszín. Valahogy régebben sokkal nagyobbnak tűnt. (Nem ment össze?? Én biztos, hogy nem nőttem az elmúlt tíz évben.)

 

 

A hangzás az A38-hoz méltón most is szuper volt, ezzel a hellyel szerencsére eddig mindig jó tapasztalataim voltak hangtechnika és akusztika terén. A hely negatívuma számomra a levegőtlenség és a meleg, amit bár ventilátorokkal (vagy klímával, nem tudom) igyekeznek kompenzálni, azok nem mindig érik el a kívánt hatást. Emellett pedig az sem járul hozzá az ember biztonságérzetéhez, hogy néha érezni a hajó kilengését, és most már tudom, hogy ilyenkor nem vagyok egyedül a túlkatasztrofizált gondolataimmal…

 

De nem baj, a koncerteket természetesen ezúttal is túléltük, sőt, számomra a legtöbb pillanat igen élvezetes volt.

 

A 2012-ben kaliforniában alakult Night Verses bár csak három tagból áll, mégis teljesen megtöltötték a teret jelenlétükkel és varázslatos zenéjükkel.

 

 

A 2017 óta énekes nélkül működő banda metalcore-t, post-metalt, alternatív metalt ötvöz progresszív elemekkel. Az elszállós, lebegős témákat Nick DePirro gitáros mély riffjei törik meg, mindezt hidegrázós unisonók, izgalmas fordulatok, néhol basszusgitárszólók tarkítják. A setlistbe csak az utolsó két lemezről válogattak dalokat (valószínűleg az énekes hiányának köszönhetően), de az idén megjelent, romantikusan költői címet viselő Every Sound Has a Color in the Valley of Night nagylemezről hangzott el a legtöbb tétel.

 

A szóvívő szerepét Reilly Herrera basszusgitáros töltötte be, aki pár dalonként verbálisan tartotta a kapcsolatot a közönséggel. Habár Aric Improta dobos mozgástere elég korlátozott az ülő pozíció következtében, mégis ő volt jelen a legaktívabban a színpadon. A dalok végén fel-felállt a dobszett mögött, majd a magasból mért hatalmas ütéseket a dobokra, a kiállások utolsó negyedhangját pedig egy-egy szívből jövő ordítással jelezte. A koncert végén még ugrott is egyet álltából a dobszékre a hadonászások és közönséghergelés közepette.

 

 

A Night Verses tehát az élő példa arra, hogy egy csupán háromtagú, instrumentális prog-metalt játszó banda is tud olyan telt hangzást létrehozni, hogy mindvégig lekösse a figyelmeded, és semmit ne hiányolj belőle.

 

Az est headlinereként az Ausztráliából érkező híres gitáros, Plini olvasztotta meg a prog-metalra éhező szíveket. Plini, avagy teljes nevén Plini Roessler-Holgate teljes zenekari felállással lépett színpadra. Szemet gyönyörködtető hangszerfelhozatalt láthattunk, a fejetlen basszusgitár, valamint fejes és fej nélküli gitárok vizuálisan is gondoskodtak a közönség lenyűgözéséről. A hangzás persze ezen a koncerten is kiváló volt, a mélyebb riffek ugyanúgy érvényesültek, mint a virtuóz arpeggiók és dallamos témák.

 

Természetesen vérprofi brigádról van szó, és technikásságuk, zenei hozzáértésük, illetve a színpadi kiállásuk is kifogástalan. Plini zenéjére ugyanakkor azt mondanám, hogy a nálamnál kifinomultabb ízlésű fülek fogadják be könnyebben. Nekünk ez a fajta progresszivitás már egy picit kívül esett a feltétel nélküli élvezhetőség határán – de még egyszer hangsúlyozom, ezzel nem a zenekart vagy a dalokat akarom minősíteni, csupán személyes preferencia.

 

 

Az egybegyűltek szerencsére többnyire nem velem voltak egy véleményen, hanem szinte lelkesebb közönséggel találtuk szembe magunkat, mint például egy pop-metal koncerten. A színpadhoz közelebbi sorokban kifogyhatatlan volt az óváció, a mozgás, a taps. Amikor Plini pár szám között mikrofont ragadt, és szólt néhány szót a közönséghez, gyakran alig tudta őket elhallgattatni, hogy szóhoz juthasson. Persze ezt ő sem bánta, nevetve konstatálta a közönség hangos szeretetét.

 

A fények végig tökéletesen összhangban voltak a zenével, régen láttam már ilyen jól megtervezett és megprogramozott fényműsort. A színek és a látvány dinamikája is fantasztikus volt.

 

 

Az utolsó szám végére bekerült egy véget nem érő, versengő jellegű kétgitáros szóló, ami számunkra kicsit megtörte a dal húzását, pedig az egyik legnépszerűbb Plini-dalról beszélünk, ami nem más, mint az Electric Sunrise. Egyébként sok magával ragadó pillanatot találtam a koncerten annak ellenére is, hogy nem én vagyok az elsődleges célközönség.

 

Több képért látogass el Facebook-oldalunkra!

 

 

Írta: Kovács Barbi

Fotók: Újj Kristóf