Bizonyos értelemben véve, ez egy rendhagyó írás lesz, maga az előadók elég specifikus szegmensét képviselik az extrém zenei skálának, másrészt szervesen csak az ausztrálok kapcsolódnak a súlyos metalhoz. A többiek is, a maguk egyedi módján, ezt később kifejtem, de fontosnak tartom ugyanakkor a változatosságot is, nem mindig csak és kizárólag a fémzene van mindenek felett.
Sosem titkoltam, hogy mindig vonzódtam a különös muzsikákhoz, sőt ha lehet azt mondani, a tudatom / szívem / a neuronhálózat mélyén kibérelt helye van ezeknek a furcsaságoknak, olyan műfajok élnek csodás szimbiózisban mint az experimental electronica, dark ambient, power electronics, noise, drone, HNW, free-jazz de említheném szinte a metal összes alstílusát / hibridjét is. Ez persze nem jelenti azt, hogy mindent meghallgatok, van határ.
Az olyan ritkaságszámba menő hazai kiadóknak, mint a blindblindblind rengeteg szép kiadványt és ikonikus koncertet köszönhetünk, elég ha csak a 2022-es fülroncsoló Brighter Death Now + Raison d’être, a tavalyi elgondolkodtató Lubomyr Melnyk vagy a zseniális Bohren & der Club Of Gore koncerteket említem meg.
2024-ben ott tartunk, hogy ilyen eseményeket szervezni, nem éppen örömteli és kifizetődő feladat, rengeteg akadályt hordoz magában manapság bármilyen happening leszervezése. A blindblindblind energiát, pénzt és időt nem sajnálva, véren és veríjtéken keresztül hozza el nekünk ezeket a csemegéket, amiért nem lehetünk eléggé hálásak neki. Ez most október 22-én is így történt: az industrial / noise / experimental szcéna három, jeles külföldi előadóját tekinthettük meg, egy feltörekvő magyar formáció, a DVX NXV társaságában az Instant Fogas komplexumban.
A dark ambient / spoken word / PE keverékével kacérkodik a DVX NXV triója. Fél órás performanszuk szintén ezekből az elemekből épült fel, melyben minimálisan teátrális megmozdulások is szerepet kaptak. Általában véve nehéz megítélni, mi számít jó hangzásnak egy ilyen produkció esetében, egyrészt szubjektív a dolog, másrészt mi a viszonyítási alap. Amit eddig hallottam a srácoktól bandcampen, az több mint meggyőző volt, a Puszta által festett apokaliptikus tájak intenzitása abszolút megnyerő volt számomra, az a fojtogató atmoszféra elég brutális tud lenni, amivel ez a kiadvány rendelkezik. Élőben viszont másabb volt mindez: a sound nyers és zajos (elvégre milyen legyen?!?) de sajnos nekem aránytalannak tűnt, az amúgy remek érzékkel és torzításban elhelyezett vokálok ledominálták a többi zajréteget / szintit / kütyüt, túlságosan az előtérbe lett tolva. Hogy most ez minek volt betudható pontosan, azt nem tudom, de kb. a set utolsó 1/3-adára sikerült ezt valamennyire stabilizálni, így elő-elő bukkantak azok a részek, amiért igenis magába-húzó kollektíva tud lenni a DVX NXV. A koncerten már meg lehetett vásárolni a Kulcsár – Boros – Mikolai trió friss Ouranopolis című kazettáját a blindblindblind kiadójától, mi pedig ezt hallhattuk most élő, egyenes adásban.
A Lana Del Rabies mint név, csak papíron ismerem, vagyis olvastam már róla a neten, de hogy kit és mit takar eme projekt, arról nagyon fogalmam sem volt. Van annak egy különös bája, hogy így ismerkedik meg az ember új előadóművészekkel, ezért bíztam megérzéseimben.
A Lana Del Rabies valójában Sam An egyszemélyes, sötét elektronikának titulált szerelemgyermeke, bár nekem sokkal inkább tűnt egy rendkívűl személyes és őszinte dolognak, melyhez a zaj mint kifejezőeszköz társult. Ugyanakkor csatornaként (is) funkcionált, a művésznőben felgyülemlett frusztáció, düh és csalódottság kivezetéséhez, de nem teljesen feláldozva / felégetve mindent az öncélúság jegyében. A rituális feelinget Sam An hitelesen projektálta delejező / szuggesztív, olykor teljes őrület-felhőbe burkolt szemeivel, néha az volt az érzésem, mintha Adjani kisasszonyt látnám Zulawski filmjéből, pár blikk erejéig. A kísérleti noise körökben nem meglepő a szokatlan zajkeltő cuccok használata, itt most egy vastagabb lánc töltötte be ezt a szerepet, amivel ritmikusan jól oda is csapkodott a hölgy, ahova kell, tovább súlyosbítva a mondanivalót. Belevaló performer módjára járta be a rendelkezésére álló teret, szinte önmagából kifordulva értünk el a feketeszáj-klimaxig. A hangzás sokat javult a DVX NCX-hoz képest, már nem volt zavaróan aranyántalan, igaz Sam An setjében is akadtak bárdolatlanul fülsértő részek. Az éteri ellensúlypontok viszont remekül kiegyenlítették Lana Del Rabies zenéjét, nem a széttorzulás agóniája ment végig, voltak beatek / billentyűsök is benne, a laptopon lévő kis NIN matricán jót somolyogtam. Nehéz körölírni amit Sam An csinált, ez inkább egy élmény, volt benne némi katarzis, rengeteg személyes elem (ez főleg azoknál a részeknél, ahol szinte vádló / számonkérő hangon üvöltötte a sorokat a mikrofonba) és sok egymásba fonódó / loopolt drone – noise furcsaság. Egy korrekt és erős produkciót kaptunk, ha nem is a legjobb sounddal, de érezhetően átjött az üzenet.
A Kollaps fellépését már rettentően vártam, idén másodjára találkozom velük, augusztusban a Fekete Zajon láttam őket, ott sajnos egy technikai probléma miatt kb felét játszották el a műsoruknak. Ott akkor eldöntöttem, az ipari ausztrál vadembereket látnom kell. Gyors átpakolták a színpadot, felkerült a dobcájg, a speciális állványok, háttérben belőtték a basszusgitár cuccot és szép lassan elkezdtek felfelé szivárogni a Kollaps tagjai. Először a basszeros és a dobosuk (érdemes megjegyeznem, hogy a koncert alatt végig az összes aznap játszó performer ott állt velünk a közönség soraiban és onnan nézte végig a másik produkcióját) majd legvégül Wade Black énekes. Azt tudni kell a Kollaps triójáról, hogy (szerintem) komolyan veszik azt amit csinálnak, nem műanyagból vannak, abszolút true módon állnak az indusztriális zenéhez. Rájuk igaz leginkább az ipari metal, mint műfaj, ugyanis hagyományos értelemben véve adott egy ritmusszekció (Giorgo Salmoiraghi nem rest a duplázót sem használni) egy végletekig betorzított basszusgitár (Andrea Collaro műve) és zajtenger generálás / sötét elektronika plusz vokálok (Wade Black személyesen). A Kollaps alapja a fenyegetettség érzet, az, hogy sosem vagy biztonságban. Rejlik benne egyfajata kiszámíthatatlanság is, hogy hova kanyarodik ki / mi fog történni / mi lesz a következő lépés. Persze nagyjából tudod, hogyha ismered azokat a lemezeket, mint a Mechanical Christ vagy az Until The Day I Die, koncertjeiken valahogy mégis egy olyan fenygetően ragacsos atmoszféra fogad, amitől rettentő aktuálissá / kauzálissá válik.
Végre teljes pompájában láthattam őket, hibátlan / remekül balanszált hangképet sikerült biztosítani nekik, le a kalappal a keverősük előtt. Hangerőben kicsit visszább lett fogva az egész, de ez nem vált a műsoruk rovására. Wade Black hozta a formáját, igazi pissed off stílóban nyomta, illik ehhez a rideg és barátságtalan miliőhöz. A mikrofonjához erősített hatalmas konyhakéssel hadonászva csak tovább fokozódott bennem a fentebb körülírt érzés – elgondolkodtató de ugyanakkor kétségbeejtően gyomorszorító is tud lenne az a gondolat, hogy csak elég, egy apró rossz mozdulat és … A Kollaps valahol egy szabályozott folyamat, irányított, tudatos. Nincsenek benne hibák vagyis lehetőségek hibára. Meg van szerkesztve, ezt a dalok felépítése és ügyes struktúrája is bizonyítja. A kiszámíthatatlanság, a szikra, hogyha kipattan valakinek a fejéből, hogy lángba borítson mindent, az Wade Black fejéből fog kipattani, ebben biztos vagyok. Több épített eszköz is szerves részét képezte a Kollaps hangképnek, vasak / spirálok, speciális fémlapok csapkodása – integrálódása során jött létre a jellegzetes és vaskos sound, amivel az ausztrálok operáltak. A set végén frontemberük Wade már-már tradícionális módon végig vitte az óramutató járásával ellentétes irányban ezt a különös fémállványt a nézőtér soraiban, ezzel pontot téve a fellépésükre.
Az utolsó átszerelés következett, gyors kimentem elszívni egy cigarettát és vettem egy malátalevet. Megfigyeltem, hogy bizonyos műfajoknál, de leginkább a kísérleti zenéknél, azon belül pedig a noise-nál, teljesen máshogy telik az idő. Mintha máshogy telnének a percek. Minden előadő a nap folyamán közel 40-45 perces műsorral készült (kivéve a magyarokat) de olyan szinten illant el minden, hogy órámra pillantva, azt láttam 22:15h van és lassan kezd Margaret Chardiet, azaz Pharmakon.
A művésznőhöz már volt szerencsém 2 évvel ezelőtt, akkor a komplexum Robot részében volt a koncert, most itt nagyobb teret / színpadot és kifinomultabb hangosítást kapott az egész. Hangerőben ő még inkább visszább lett véve, míg az elején az első kettő performer esetében full ajánlott volt a füldugó használata (üdv és köszi az Instant hangosának!) addig a Kollaps és a Pharmakon esetében már simán lehetett élvezni ezt “nyitott fülekkel” is. Nemrég jelent meg az ötödik nagylemez (melynek csodaszép méregzöld vinyl változatát meg is lehetett a helyszínen vásárolni) a Maggot Mass dalaira épült a műsor. A hangzásba nála sem tudtam belekötni, talán lehetett volna hangosabb, de minden élő volt. Aki látta már a Pharmakon-t koncerten, az tudja mire számíthat: most sem volt másképp, viszont ha lehet azt mondanom Margaret még intenzívebb / bátrabb és direktebb frontemberként ténykedett, önmagához képest is. Végtelen méteres mikrofonzsinorjával gond nélkül az aurádba sétált, körbetekert a kábellel, hajat kócolt vagy az arcodba üvöltött, de volt, hogy dedikált vinyl-t hajlított háttal, a keverőpultnál.
A harsh-noise / power electronics alapjaira épülő Maggot Mass története egy komplex állapotot fest le, melynek során együtt merülhetünk le az alkotó tudatalattijának legmélyére. Minden egyes Pharmakon lemeznek van egy rettentő személyes központi témája (érdemes utána járni, hogyha érdekel a dolog, a Bestial Burden például arról szól, amikor Margaret egy elég kemény műtéten esett át és ezt pszichésen hogyan élte meg / dolgozta fel), ez a mostani album is elég nehéz kérdéseket vet fel és komoly témákat boncolgat. A videoklipes Methanal Doll élőben másmilyen volt, viszont ez az új vokáltónus amit Margaret használ, több mint lenyűgöző. Furcsa módon, volt egy black metal orgánumhoz közeli éle a vokáloknak, nekem nagyon tetszik, teljesen más dimeziók nyíltak általa, sőt a zenei oldal sokkal kivehetőbb és dallamosabb lett, mint eddig. Valahol a set közepe, de inkább a vége felé (Splendid Isolation – Oiled Animals blokk) volt két olyan pont, az első haloványabb, a második viszont nagyon emlékezetes / lélekbemarkoló: sosem éreztem még ilyen szintű “emberiséget” vagy nem is tudom mit pontosan. Nem azt, hogy halandó vagyok, hanem, hogy “valaki kegyes hozzám, törődik velem”. Nem fogom tudni megfogalmazni pontosan – pedig nem szakított ki térből és időből. Nagyon is valóságos volt, semmi szürreális nem volt benne. Előtte sosem tapasztaltam még ilyet vagy ehhez foghatót – egy ilyen közegben, hozzáteszem.
Mit is mondhatnék még?
Írta: MZ
Fotók: Nemerov Gábor
