Az év végére, és ahogy az általában lenni szokott, szépen besűrűsödtek a dolgok. Az egyik pillanatban még melózik, majd a műszakzárón találja magát az ember, a másik pillanatban pedig a Téli Fekete Zaj eseményén vitalizálódik a Dürer kertben. Az élet nem áll meg, kellő lendület volt bennem, így december utolsó hétvégéjének péntek estéjét a fővárosban töltöttem. A szorgalmas fesztivállátogatóknak biztos, hogy nem ismeretlen a Fekete Zaj neve, ugyanis a minden év augusztusában tartandó sástói fesztivál, valahogy kitűnik az átlagból zenei sokszínűsége / eklektikussága végett. Az idén 15. életévét ünneplő rendezvénysorozat szülötte ez a hiánypótló winter edition, mely utoljára 2019-ben volt megtartva, de akkor még teljesen más világ volt és a Dürer is a régi helyén létezett.
A kettő híján egy tucat előadónak a kisebb és a nagyobb terem adott helyszínt váltott kezdésekkel, de még így is elkerülhetetlen volt, hogy átfedések / apróbb csúszások legyenek. Viszonylag sokan voltunk, a kisterembe például alig lehetett beférni bizonyos bandáknál, így többnyire a nagyteremben tengettem az időmet. Nekem a SOLKYM post rock / elektronikája kimaradt, így a szlovák nemzetiségű The Last Days Of Jesus csapatát néztem meg elsőként. Ami azonnal szembetűnt, hogy mily pompásan szól a zenekar, talán a mélyeket kicsit morcosabbra / öblösebbre vették a kelleténél, ami leginkább a nagylábdob + basszusgitár kombónál érződött ki. Nekem a sound mégsem volt zavaró, egészséges határon belül maradt végig a performance alatt. Darkwave, dark rock, goth és post punk keverékeként tudnám körülírni, amit csináltak, abszolút nem hallgatok ilyet (csak nagyon ritkán) így hatásokról sem tudok esetükben beszélni. Tájékozatlanságom ellenére, rendkívül szórakoztató és lelket simogató zenét nyomott az ének / gitár / basszus / billentyűk / dobokra építkező ötös, látszódott rajtuk, hogy nem ma kezdték az ipart. Lazán, görcsmentesen tekerték ki a nótákat a kezük alól, énekesük szimpatikus fazonnak tűnt. Üdén sötét színfolt a Last Days Of Jesus, szívesen látnám őket bármikor újra.
A Makó Dávid (gitáros / énekes) vezette The Devil’s Trade trióját sajnos múltkor kihagytam (szintén a Zajhoz köthető idei emlék: a mátrai Kilátónál annyira sokan gyűltek össze az utolsó napon, hogy esélyem nem volt odakerülni) így, adott volt, hogy ezen ott kell lennem. Mindkét verzióban láttam a TDT-t, mindkettő rettentően tetszik, az is, amikor Dávid szólóban nyomja és az is, amikor teljes zenekarral. Benne van a szív és lélek, mindkét változatban, a mostani koncert (vagy inkább mindset?) pedig ennek a kettősségére épült. Voltak akusztikus (gitárra és bendzsóra írt) blokkok és könyörtelen post metal sulykolások melyeket akkurátusan adagolt ambient / drone részekkel szakítottak meg vagy éppen alkottak hidat e két világ között. A dark doom folk eléggé találó műfaji meghatározás erre, Binder Gáspár (dobos) és Tóth Gábor (billentyűs / szintik) remekül kiegészíti a Dávid által létrehozott sajátos univerzumot, meg merem kockáztatni, hogy viszonylag kevesen alkotnak ebben a stílusban és ilyen versekkel. Sőt, kezdem azt érezni, hogy totál egyedülálló, amit csinálnak. A legutóbbi, Vidékek Vannak Idebenn lemezt még nem hallottam pár szám kivételével, de ezt sürgősen pótolni fogom. A roppant izmos / delejező soundhoz (mely Szűcs Szabolcs érdeme) kiváló fényjáték társult, tovább erősítve bennem azt az érzetet, hogy a The Devil’s Trade „valójában már egy külföldi zenekar, akinek van egy magyar állomása is”. Hihetetlenül kompakt / egységes szettet kaptunk tőlük, nem volt véletlen a 2022-es Roadburn fesztiválon való fellépés, vagy az idei Alcest EU turné, kíváncsi vagyok, mit tartogat a jövő számukra, több mint ígéretes, amit eddig kaptam tőlük.
A kisteremben zajló szlovákiai Orkrist műsorába csak belekukkantottam néhány dal erejéig, de gyorsan kiderült, hogy ez nem nekem való. Dallamos doom black metal volt a beharangozóban, nem tudom, biztos velem van a gond vagy a füleim nem álltak át erre a középkori miliőt árasztó rezonanciára. Volt klasszik károgás, női ének és furulya, némi husogtatás / tukatuka és torz hangkép (döngött az egész, sok volt az alja, közepe – teteje alig) így visszasétáltam a másik terembe, miután kinn elszívtam a cigarettámat.
A nagyterem amúgy izgalmasan festett: a Vágtázó Halottkémek állandó dekorációi / koponyái vegyültek a szisztematikusan beépített, közös színpadi backline-nal és a hátul, a keverő mögött helyet kapó pozvakowski vizuálokért felelős analóg masinériákkal. Ez az érdekes kontraszt pontosan jellemzi amúgy az este hangulatát, amire talán a legjobb szó az, hogy archaikus. A VHK-t számtalanszor láttam, kisebb és nagyobb helyeken is volt szerencsém hozzájuk élőben, minden egyes alkalommal más és más érzéseket keltenek / keltettek bennem. Furcsa dolog ez, de valahol tudom, mindez csak rajtam múlik, mint hallgatón. Aki képes és befogadja az ősi rezgést, a végtelen univerzum hangjait, ott abban az adott momentumban… Igenis bele kell / érdemes beleállni abba az energiafolyamba, amit a VHK kollektívája megtestesít és létrehoz. Mindig elgondolkodtató ugyanakkor felemelő, amit csinálnak, képesek kiszakítani téged a szürke hétköznapok monotonitásából, de ehhez át kell adnod magad a feelingnek. El kell dobni az Ego-t. Át kell venni a pulzálást, ahogy lüktet az életerő… mely mindannyiunkban ott van. Olykor csak lapul, szunnyad, de képes bármikor kitörni egy bizonyos pillanatban. Ez talán a VHK különlegessége, amit minden egyes koncerten képesek belőled a felszínre hozni. Néha a Michael M. Gira vezényelte csodálatos Swans jutott az eszembe, más kaliber és más karakter (tudom), de energetika szempontjából hasonlóak. A soundboard mögött Gődér Csaba cimborám ténykedett serényen, sikerült ismételten olyan hangzás kovácsolnia a zenekarnak, amiben megvolt a kellő balansz, a magasak, a mélyek és a Mindenség között. A grand finálé különösen erősre sikeredett… Vad, nyers és kaotikus volt a Vágtázó Halottkémek fellépése, engem pedig teljesen magával ragadott ez zabolátlan, szilaj vágta. Ezerszeres hej!
Intermezzo: kb. a VHK szettje felénél átmentem a kisterembe, hogy a Stoneblood koncertjébe belenézhessek, ők voltak a másik olyan csapat, akikre kíváncsi voltam, ugyanis őket sem tudtam a Fekete Zajon megnézni a heves esőzések miatt. A Paragon Zero formációból ismerős Bonnyay Péter emlékének állított / alapított együttes Czakó „Gravel Shores” Dániel és a Junkies tagok projektje, akik egyetlen és egyben utolsó fellépésüket adták itt ebben a formában. A Stoneblood, a melodikus oldschool black metal mellett döfte le azt a bizonyos szónikus lándzsát, mely leginkább a norvég szellemiséghez áll közel. Zenéjükben érezhető volt a korai Satyricon és Immortal hatás, de Szekeres András dallamos énektémái miatt kapott némi heroikus / fennkölt stílt is. A hangkép érezhetően sokat javult az eddigiekhez képest, viszont sokkal jobban örültem volna, ha nem Grandpierre-ékkel egy időben van ez a különleges mementó, hanem mondjuk az Orkrist-tel helyet cserélve és akkor végig ott tudok maradni / tiszteletemet tudom tenni.
Nem árulok el nagy titkot, de a pozvakowski a kedvenc instrumentális magyar zenekarom. (A másik még a black particles.) Őrületesen régóta követem őket szakadatlan figyelemmel, és hogyha tehetem, akkor mindig csekkolom őket. Idén már láttam őket a nyári Zajon, ott valahogy nem fogtak meg annyira, mint most. Itt olyan szinten összeállt a matéria, ahogy annak lennie kell, kérem. Fizikálisan is érezhetően visszatért a dob + basszusgitár hangsúlyos sound, Darvas Ádám gitárja mintha kissé a háttérben szólt volna emiatt, de középen állva a mixpult előtt maximálisan kirajzolódtak a pozvakowski metal monstrumok. Még múltkor, amikor itt jártam Russian Circles koncerten (ami bődületes volt!) észrevettem, hogy a keverőállástól, annak 2ó és 3ó közötti irányában fenn a plafonon / az álmennyezeten / vagy szellőzőrendszeren / akármin kilazult (minimum) egy csavar. Brutál módon irritált, de úgy voltam vele, hogy lehet, csak bemozizom… (Persze, hogyne.) Amúgy szerintem a subok miatt lazulhatott ki, illetve csak bizonyos hangtartományokban rezgett – mozgott. Ha kinyílt / kiteljesedett a hangkép akkor oké volt. A lényeg, hogy pozva-n ugyanezt tapasztaltam: a srácoknak van pár igazán könyörtelen riffjük / témájuk, ami több tonnás hajótesthez csapódó hullámok erejéhez hasonló. Szerencsére itt is voltak olyan részek, amikor nem zizegett az a fenti elem és szépen kisimult a kép… Apropó képek – mozgóképek: továbbra is Szeredi Csaba a kinematográfia nagymestere, gyönyörűen pörögtek a 8 és 16mm-es archív filmek a háttérben / a tagságra vetítve. A pozvakowski hogyha külföldön születik, mondjuk Chicago / Illinois-ban mint a Bongripper vagy a Pelican, akkor biztos, hogy a nagyok között lenne a nevük és megvolna a nemzetközi siker. Ez világszínvonal. Egy komolyabb EU körút szerintem megtenné a hatását, igazán megérdemlik a szélesebb körű megismerést és elismerést a fiúk. Én pedig gazdagodtam egy aranyos pozva pólóval is.
Későre járt már ekkor, sikerült telítődni minden szinten, így az olasz Kill Your Boyfriend hangjait már kívülről hallgattuk, lassan indultunk haza (nem egyszerű feladat ez a Kopaszi-gátról ilyen időben) de a Fekete Zaj életérzés így is fullosan átjött. Külön köszönetemet szeretném kifejezni Zero-nak, Gődér Csabának és Szilágyi Gábor barátomnak az estéért. Legyen Zaj – nyáron találkozunk!
Írta: Molnár Zoltán
A fényképeket a Bands Through The Lens készítette.
