Nincs mit tagadni: meglehetősen heterogén volt az est felhozatala. Természetesen a műfaj kiemelkedő és megbízható produkciót hozó zenekarai voltak jelen ezen az estén, azonban a metal meglehetősen eltérő szegleteiből válogatva. Egy ilyen kombináció kétfajta módon sülhet el: vagy a felkínált műfajok hallgatóságának uniója jön el zenét hallgatni – és a számára kevéssé ismert műfajok képviselőivel ismerkedni –, vagy pedig a műfajok kedvelőinek egyfajta metszete áll elő, azaz azok jönnek le este, akik az összes fellépőre kíváncsiak, akik egyszerre az összes zenekar stílusára vevők. Merész húzás volt, és azt hiszem, hogy a fentebbi lehetőségek közül az utóbbival állunk szemben: vélhetően ez magyarázza a péntek este ellenére a meglehetősen alacsony népsűrűséget. Pedig nem is akármilyen felhozatal volt tálcán felkínálva ezen az estén; azt hiszem, hogy ha ebben a műfajban valamilyen zenekart nem kell bemutatni, akkor az az eredeti Venom örökségét hordozó Venom Inc., ez ugye már helyből nem egy rossz kezdés. Fantasztikus társaság a brazil Krisiun, akik nemcsak hogy elképesztően közvetlenek és imádnivalóak, és mindig hatalmas bulit csinálnak mindamellett, hogy eszméletlenül jó zenét is játszanak. Ha ez még nem lenne elég, előttük lépett fel a lengyel Hate – bármennyire is meglepő, de én alapvetően miattuk jöttem –, és csemegeként pedig a chilei Ater-t kaptuk… nem mindennapi felhozatal.

Az estét az Ater kezdte, és a meglehetősen hézagos közönség számára helyből nagyon magasra tették a lécet. Nem lehet ismeretlen számunkra a csapat: tavaly az Vltimas és a Patriarkh vendégeként láthattuk őket, idén pedig – alig két hónapja – a Leaves’ Eyes előtt léptek fel pontosan ugyanezen a színpadon. Talán az este zenekarai közül ők voltak a leginkább progresszívek: az a mód, ahogy a black metal eszköztárát és hangszereit a tört ütemekből építkező zenéjükhöz felhasználták, mindenképpen teljesen egyedinek nevezhető. Számos esetben 3/4-ben vagy 4/4-ben voltak a dalok, csak maga ritmusképlet volt szokatlan, jópár esetben pedig teljesen egyedi ütemmutatóval ment a zene; talán egy közismert példa erre a jelenségre-megoldásra a Morbid Angel God of Emptiness című dala (mondjuk az intro a maga 13/4-es ütemmutatójával). Az Ater bizonyos szempontból a határon táncolt: a zenéjük meglehetősen nehezen befogadható, jelentős figyelmet érdemel (vagy ha jobban tetszik: követel meg), viszont szerencsére a súlyosabb és teljesen szétesett riff-eket könnyed, gyors háromnegyedes vagy négynegyedes pörgések higították. A trió működése feltétlenül pozitív visszhangra talált: a maroknyi közönség egyenként hallgatta és élvezte ezt a különleges zenei kalandozást – tehát aki vevő az ilyen speciális és sok-sok odafigyelést, erőfeszítést igénylő zenékre, annak mindenképpen itt van (vagy itt lett volna) a helye.

Nem jutott túl sok idő az Ater-re ezen az estén: mintegy 35 perc után gyorsan átszerelés következett, és színpadra lépett a lengyel Hate. Hogy mennyire profi és mennyire gyors ez a zene, azt már a sok-sok kiadott album alapján is lehet sejteni, de élőben egészen elképesztő, ahogy szólnak. Már említettem, de megismétlem: először is, ez a zene eszméletlenül gyors; nem kicsit vagy nagyon, hanem elképesztően – de ez csak egy eszköz a hangulat megteremtéséhez; nem ez a lényeg, hanem az az ötletes muzsika, amelyik alapvetően mentes mindenféle kliséktől, viszont gyors, könnyen befogadható, ugyanakkor mindig nyújt valami olyan csemegét is, amitől az ember szájában összeszeszalad a nyál. Érdekes volt az új album, a Bellum Regis bemutatására felhúzott fellépés kezdése: nagyjából a második-harmadik szám környékén a hangtechnikus szépen besétált a hallgatóság kellős közepére, hosszasan fülelt, majd visszament valamit piszkálni beállításokon, és még vagy kétszer végrehajtott ezt a gyakorlatot. Nem egy túl sűrű jelenség az ilyesmi, és meg is lett a hatása: elképesztően jól szóltak a lengyelek. A jelenlévő maroknyi közönség ekkora már kétmaroknyira duzzadt, és jól láthatóan nagyon sokan a Hate miatt jöttek. Szerény véleményem szerint a Hate igazságtalanul alulértékelt zenekar, hiszen az zenei lendület és ötletesség olyan kombinációját tudják, ami elsőre is élvezhető és energiától duzzadó, és sokadik hallgatás után is nyújt meglepetéseket.

Ez az este amolyan mindent bele-jellegű programnak indult, ahol a Hate-et nem csak hallgattam, hanem Adam-mel még egy interjú is le volt szervezve; ez hosszas levelezgetés után a Hate fellépése utánra, azaz a Krisiun slot-jára került át, és ilyenkor jellemzően megkezdődik a szlalomozás meg a zsonglőrködés: egyszerre kell figyelni arra, hogy mi történik a színpadon, természetesen mindeközben fotózni, és két fotó között pedig a merch-be vagy a backstage kijáratához tekingetni, nem lóg-e meg az utolsó pillanatban az alany…

Igazából imádom a Krisiun zenéjét, és nagyon kedves szívemnek, amit csinálnak, de amit a legjobban kedvelek bennük, az a három testvér stílusa és elképesztő közvetlensége. Próbálom elképzelni azt a légkört, amiben a három Kolesne fivér felnőtt, hiszen elképesztő lehet családi zenekart működtetni – gondolom, a Kolesne szülők nem kevés ősz hajszálukat és kirojtosodott idegüket köszönhetik a korai Krisiun működésének. Kevesen voltunk továbbra is, ez igaz, de ez a legkevésbé sem lankasztotta brazil barátainkat: minden szám után biztatták a közönséget, és megköszönték, hogy mennyire fantasztikus az, hogy ilyen kitartó hallgatóságuk van. Háromfős zenekarnak lenni már alapból egy jelentős kihívás, de ezt tempót és lendületet hozni nem mindennapi… mondhatjuk úgy, hogy emberfeletti teljesítmény. Kicsivel több mint egy óra jutott rájuk ebből az estéből; ezalatt végigtekintettük a legfontosabb dalokat, és természetesen a nagy slágerek sem maradhattam ki. Egy régről ismert cimbora – kinek nevét most borítsa jótékony homály – már a fellépés közepétől fogva a Blood of Lions címét üvöltötte, és Alex minden felkonferálásnál megnyugtatta: jönni fog, jönni fog, egy picit később. És valóban jött – a cimborának címezve, mekkora húzás már ez is –, és ezzel az alapművel zártuk az estét és a Krisiun fantasztikus fellépését. Nagyon jól szóltak ők is, minden apró részletet tisztán lehetett hallani, és sajnos az ilyen elképesztő élményben ritkán lehet részünk.

Fél szememet folyamatosan a merch-ön tartottam, miközben egy fekete molinót húztak fel a színpad elé – és megkezdődött a Venom Inc. fellépéséhez szükséges előkészületek sorozata (én meg a beszámoló hátralévő részében a Venom minden leszármazottjára azonos néven fogok hivatkozni, hacsak nem feltétlenül indokolt az elkülönítésük). Amíg az előkészületek zajlanak a színpadon, következzék a beszámoló azon mondata, amelyikhez azonnal elő is lehet a köveket készíteni, majd a (black metal-rajongó) újságírót azokkal szorgosan agyoncsapkodni: én nem szeretem a Venom-ot. (Ejnye-bejnye! – főszerk.) Tisztelem a munkásságukat, műfajteremtőként – de legrosszabb esetben is a műfaj meghatározó alakjaként – tekintek rájuk, de első körben nem nagyon tudok mit kezdeni a zenéjükkel hosszú évtizedek óta. Na, ez ügyben most érdemi változás következett be, bár az előjelek nem pontosan ebbe az irányba mutattak, ugyanis a Krisiun közönsége is lassacskán megfogyatkozott a Venom kezdésének pillanatára.

Határozottan tetszett, amit és ahogy csináltak. A mostani fül számára már egészen biztosan nem hallatszik formabontónak ez a lassan 50 évvel ezelőtti zene – mert már megszoktuk ezeket az ötleteket és stílusjegyeket, ezeket hallgatjuk, ezeket tekintjük alapnak –, de a Venom zenéjét nem így kell hallgatni, hanem olyan füllel, amelyik számára ezek a zenei megoldásokat az újdonság erejével hatnak. Persze nem ők egyedüliként tették le a speed metal és a black metal alapjait, de nyugodtan kijelenthetjük, hogy ők is vastagon benne vannak abban a maroknyi zenekarban, amelyik annak idején a semmiből hozott létre valamit – és miután ez a valami létrejött, innentől már számtalan zenekar, imádott műfajunk kedvencei ezekre az alapokra építkeznek, és ezt a zenei eszköztárat használják. Ma – a közismert albumcím miatt – a black metal megalapozóinak tartjuk őket, de a helyzet ennél bonyolultabb, hiszen sok, ma már külön irányzatként létező műfaj stílusjegyeit ötvöztik zenéjükben. Miközben a dob már szinte teljesen a mai extrem metal vagy black metal kísérete volt, addig a zenéből a 70-es és 80-as évek rockzenéjét is tisztán ki lehetett hallani a heavy metal alapok mellett. Ahogy hallgattam a dalaikat, nem tudtam szabadulni attól a képtől, ahogy elképzeltem magamnak az első komolyabb Venom-koncertek egyikét; egészen elképesztő lehetett az a hatás, amit ez a teljesen forradalmi zene jelentett, és fontosságában minden bizonnyal a Beatles megjelenéséhez mérhető ez az esemény. Lassan 50 év telt el a Venom megalapítása óta, de ezek a zenék még mindig tudnak valamit mondani, és zenetörténeti fontosságuk mellett az élvezeti értékük és megmaradt – akárcsak a klasszikus zene esetében. Haydn, Mozart vagy Beethoven az évszázadok próbáját állták ki, és így maradtak fent a szűrőn, a Venom pedig egyelőre csak szűk 50 év távlatából mérettetett meg, de egyelőre megállja a helyét. Fantasztikus volt látni azt a folyamatot, amelynek során ezek a dalok megszületnek: Beleth (Curran Murphy) ujjai közül csak úgy folytak ki a riff-ek időnként bonyolultnál bonyolultabb szólókkal díszítve, miközben Tony Dolan kíméletlenül adta hozzá a kíséretet, ám az erőlködésnek vagy a műmájerkodásnak a legcsekélyebb nyomát sem lehetett rajtuk látni – és azzal együtt, hogy nem vagyok a Venom rajongója, minden tiszteletemet kivívták a fiúk. Aztán eltelt nagyjából másfél óra, természetesen elhangzott a Dal, Amiért Mindenki Jött, így ezt az eseményt innentől dramaturgiailag már nem lehetett hova fokozni (There’s Only Black, War, Come to Me, Bloodlust, Blackened Are the Priests, Carnivorous, Parasite, Ave Satanas, Inferno, Cursed, Metal We Bleed, Live Like an Angel (Die Like a Devil), Infinitum, Time to Die, Poison, Rip Ride, Prime Evil, Black Metal, Countess Bathory, In League With Satan).

Ez az a ritka esték egyike volt, amikor sokkal többet kaptam, mint vártam: nagyon tetszettek az Ater töredezett ritmusú zenei megoldásai, amikről az első találkozásunkkor lemaradtam. Imádom a Hate-et, akik mindig valami elképesztő magas színvonalon teljesítenek és fantasztikus zenét játszanak. Lebilincselő volt a Kolesne-fivérek közvetlensége, lazasága, és az a professzionalizmus, amelyikkel trióként játszanak; végül, de nem utolsósorban pedig kicsit növelhettem a zenei látókörömet, és egy rövid időre odaképzelhettem magamat (a Venom Inc. tagságával együtt is) a black metal bölcsője mellé.

Írta: Á