Ha jól számolom ez volt a harmadik Sunn O))) koncert Magyarországon: 2009-ben majd 2016-ban is az A38 állóhajón tették próbára muzikális befogadóképessünket (sajnos én mindkét eseményt kihagytam) a helyszín most a Dürer Kert volt, jegy a tárcában, én pedig izgatottam vártam ezt a keddi napot, hogy végre találkozhatunk. A híres összművészeti olvasztótégelyben fogant formáció, a grunge szülőföldjéről, Seattle városából származik, valójában nem egy hétköznapi alakulat. Eleve az ambient / drone / kísérleti doom sem számít annyira megszokott műfajkombinációnak, ők ráadásul ezt a lehető legzsigeribb módon jelenítik meg monumentális hanghullámok formájában. A keménymag mindig is két tagot számlált: Stephen O’Malley és Greg Anderson gitárosokat / dalszerzőket foglalja magába, melyhez időként társzenészek csatlakoztak vagy csatlakoznak. Egy időben a Mayhem / Tormentor / Void Ov Voices vokalista Csihar Attila is része volt a Sunn O))) glóriájának, rengeteg számomra kedves Sunn-kiadványon (és élőben) hallhattuk jellegzetes orgánumát. Olykor előkerülnek a Moog-szintetizátorok is, vagy egy basszusgitáros, például Joe Preston (Thrones) aki olyan bandákban játszott mint az Earth, a Melvins vagy a High On Fire. Eléggé szerteágazó és élénk diszkográfiával rendelkezik a Sunn O))), pont most jelent meg az EU turné kezdetén egy háromszámos 12 inchesük a kultikus Sub Pop label alatt. Hozzánk (is) tematikusan a Shosin (初心) Duo érkezett, vagyis csak SOMA és LORD állt a színpadon csöves erősítők és gitárládák erdejének homályos félkörében.

Utólag visszagondolva, semmi érteleme nem lett volna akármilyen supportnak, pedig volt némi hiányérztem még a kezdés előtt. Eleve kb. 2 óra tömény, spektrális hangáradatot zúdítottak ránk, esélyünk sem volt menekülni, csak és kizárólag egyetlen járható út jutott mindenkinek. Pontosan ezért mentünk oda. Hogy szétolvadjunk. Maga az élmény, hogy szubszónikus hullámokban fürödhettünk és hogy különböző vibráló, olykor egészen kellmesen zsibbasztó és masszírozó frekvenciák áramlottak, valami hihetetlen, eddig semmihez sem fogható, pozitív életérzéssel töltöttek fel. Ritkán van részem ilyenben, talán a The Body és a Dis Fig kollab koncertje után éreztem így ennyire remekül magam, szerintem akkor nem is tudtam aznap elaludni, mint ahogy most sem. Gődér Csabi cimborámmal néztük végig a szónikus szeánszot, valójában nem tudtuk, hogy mire számítsunk. Keverő mellé balról kinéztünk egy spotot és beálltunk oda egyrészt gyanútlanul, másrészt meg abban bízva, hogy onnan kapunk egy remek sound-ot. Vagyis, hogy őszinte legyek, ha még sosem láttad a Sunn O)))-t élőben, akkor csak feltételezéseid lehetnek, hogy mit kapsz aznap az arcodba / füledbe / testedbe / agyadba. Vagyis számítasz valamire, ha már ilyen szélsőségesen borzasztó és kitekert zenei ízléssel áldott meg a sors, akkor van pár tipped: ez végtelenül unalmas, kéthúron kipengetett monotónia lesz és bántóan hangos, már-már elviselhetetlenül kínzó, vagy, hogy ez az egész egy nagy blöff, egy szemfényvesztés, ezek a csávók már több mint 20 éve a bolondot járatják velünk, szívatnak, mi meg vígan pislogó hipsterek módjára beszívjük magunkba ezeket a frekvenciákat, amit a Sunn O))) kibocsájt magából. Vagy…

Szóval ott álltunk a keverő mellett és azon tanakodunk (közbe akkurátusan bedugtam a füleim, nem akartam napokig elhúzódó tinnituszt), hogy valami bevezető dobszoló vagy valami nem odaillő elem felbukkanhatna a semmiből, hogy kizökkentsen bennünket a várakozási idő alatt. Ehelyett, egyszercsak a Venom valamelyik fellépése indult el intróként, amely úgy volt összevágva, hogy Kronos konferál két szám közt majd beszámolás, pár másodperc agresszív csörömpölés és nóta vége, és így az egész koncert egy 10 perces loopá alakult át, és amit nem is tudtunk hovatenni, de valahogy mégis megadta azt a flash-t. Füst és homályos fények borították be a látképet, miközben csendesen várt mindenki, hogy robbanjon a hang, üssön szét a sound és temessen maga alá a drone valaha épített legnagyobb fala.

A várt hatás nem maradt el. Volt aki a korlátba vagy saját magába kapaszkodott, volt aki nem bírta és idővel kiment, mi pedig csak álltunk ott és szimplán élveztük a Sunn O))) monumentális mértékű hangjait. Csabi azt mondta, az egész olyan mintha egy nagy adag meleg, kelttésztával beterítenének bennünket. (Bevallom őszintén, nem álltunk nagyon távol ettől.)  Nagyon érdekes lesz amit írok / mondok: egyáltalán nem volt zavaró vagy irritálóan hangos amit a duó művelt a csodálatosan széttorzított gitárjaikon. Sőt, nagyon is szépen / harmónikusan szólt mindkét húros hangszeres. Valahogy úgy képzeljük ezt el, mintha tudatosan különböző helyeken mozgott volna a zene a térben, nemcsak a frekvenciája változott meg a tónusa (vele együtt hihetetlen összhangban volt a fényekkel és füstökkel  – erről még később) hanem, hogy máshol hallottad / érezted a testedben. Volt amely fül / fülcsont / koponya tájékán kétoldalt volt jobban érzékelhető, volt ami mondjuk csak torok / nyaki szinten, volt ami egészen elnyújtotta az alkatodat, de olyan is akadt, olyan elemi erejű gitár-riff, amit leginkább a testedben / lábaidban éreztél. Nagyon kellemes érzés járt át, tetőtől-talpig, egyben pedig teljesen egyedi és semmihez sem fogható volt. Az a mondás, amivel a régi Sunn O))) erősítőket reklámozták az 1970-es években, (innen a zenekar neve is egyébként) kicsit módosítva, az “Ever breathe a frequency?” vagyis “Lélegeztél már be frekvenciát?” abszolút helytálló itt: konkrétan tényleg magadba tudtad szívni ezeket a kolosszális energiákat.

Csak csuklyás sziluetteket lehetett látni a színpadon, olykor magasba lendültek a Travis Bean-ek, meg mintha pár pillanatra megállt volna az idő, hogy aztán újból lesújtson a drone-pöröly. Volt egy rendkívül érdekes momentum, ami csak egyetlen egyszer villant be: vörös fény gyulladt fel blikkre az erősítők mögött. Pontosan annyi időre, hogy azt higgyük, hogy csak képzelődtünk vagy álmodtuk ezt. Mintha metakommunikáció lenne… Alapjában véve sárgás-fehéres-kékes keverékben úszott a látkép, rengeteg füst, sőt, ennyi füstöt rég láttam gomolyogni, a fények hihetetlen szinkronban változtak a zene tónusával és a frekvencia számával is, tehát úgy vibráltak a lámpák olykor, mintha az egyik generálná a másikat vagy fordítva. Ezt az elképesztő munkát a csodálatosan ügyeskezű hölgynek, Anne Weckström fénytechnikusnak köszönhetjük, akihez hasonlóan dolgozó embert még nem láttam. Nemcsak, hogy ismerte a Sunn O))) dalok felépítését, pontosan tudta, mit hogy csinál és mi fog történni. Színtiszta profizmus! Illetve még egy érdekesség: az első rész hasonló volt egy álomhoz, mintha egy szekvenciát hallottál / láttál volna életre kelni. Akkor vetted csak észre, hogy benne vagy egy igézésben, amikor vége vagyis amikor felébredsz / magadhoz térsz. Ez a feleszmélés kb pontosan 1 óra játékidő tájékán történt, egészen addig csak befelé figyeltünk és meditáltunk. Wow. Gyors kimentünk levegőzni meg venni egy sört és arra a felismerésre jutottunk, hogy máshonnan is nézzük meg mit ad a Sunn O))). Nos, nem árulok el nagy titkot, ilyet nem nagyon szabad csinálni. Beállsz valahová és csak onnan végignézed a koncertet. Nem szabad kimozdítani magad sem pedig kizökkenteni. Nem azért mert annyira máshogy szól (hátul középen is volt bőven ereje) hanem van egy minimális tered, abban ott elvagy és kész – nem zavarsz senkit és téged sem zavarnak (ez is nagyon fontos) – úgyhogy én visszamentem a megszokott kis spotomhoz és kb. 10 perc alatt sikerült újból átszellemülnöm és visszakapcsolódnom az energiafolyamba. A tanulság szerintem levonható.

A set második és rövidebb felében mintha felismertem volna a Candlewolff ov Thee Golden Chalice és a Novae hangjait / foszlányait, de ebben egyáltalán nem is vagyok biztos, mint ahogy abban sem, hogy az új anyagról játszották az Eternity’s Pillars hosszabb verzióját, nem tudom. Ez szerintem annyira nem annyira is lényeg, itt most inkább azon a megfoghatatlanul súlyos atmoszférán volt a hangsúly, mely csak és kizárólag a Sunn O))) sajátja és védjegye is egyben, illetve a shosin koncepcióján. A végefelé azért lehetett érezni, ahogy manifesztálódik egy nagyobb adagnyi, máshogy vibráló drone-ömleny, mintha az egész valami idegen, organikus lény módjára visszahúzódna a barlangjába, vagy méginkább a saját eónokón túli dimenziójába, egy egyre szűkülő átmérőjű portálon keresztül, vissza és visszamászva, oda ahová nekünk nincs létjogosultságunk belépni.

Fényképek: Csukás Nóra

Írta: MZ