Rég jártam az A38 állóhajóm koncertügyileg. Oké, tavaly novemberben voltam NYOS + Black Particles sulykoláson az Orrstúdióban, zseni volt, de előtte évekig valahogy kimaradt, pedig imádom az egész helyet és hangulatát. Elérkezettnek láttam hát az időt, hogy újra meglátogassam kedvenc kis dunai hajómat, nem mellesleg a desert rock guru Brant Bjork és a fuzz-rock duó Earth Tongue apropójából.
Hétfő este lévén, a munkából utaztam / rohantam, hogy a pontos fél8-as kezdésre odaérjek. Gyors egyeztetés kedves fotós kollégámmal, majd belevetettem magam a tetőteraszon zajló koncert sűrűjébe. Meglepő módon, folyamatosan gyűltek az emberek: már az új-zélandi Earth Tongue kezdésére szépen megtelt a hely úgy félig. Nem véleletlenül: az Earth Tongue különös fuzz-rock / psychedelic zenéje és az a BŐDÜLETES SOUND megtette a hatást, már az első berobbanó / lefogott / kipengetett / leütött hang után. Egy végtelenül aranyos, finom hölgy kezelte a végletekig rommá-torzított gitárt, ami át volt vezetve nagy valószínűséggel nem csak egy gitárládán, hanem egy basszusládán is. Volt már erre példa más műfajban is (lsd.: Magrudergrind, régi Dürer Kert, a Primitive Man társaságában) tehát nem egy fehér holló effektusról beszélek. Tucatnyi kapcsolópedál előtte és csak úgy áramlottak belőle a RIFFEK. Kitekert, szaggatott témák hagyták el Gussie Larkin kezét, miközben szinte angyali hangon énekelte az Earth Tongue legutóbbi albumának, a Great Haunting a dalait. Micsoda energiák! Persze a dinamikáról sem feledkezzünk meg: az érem másik oldala, a csapat motorja és ritmusszekciója, Ezra Simons úgy püfölte a bőröket, mint akinek kb. ez lenne élete utolsó fellépése, persze ügyesen odafigyelve arra, hogy a számokat azért ne verje szét / ne csak róla szóljon ez a produkció. Voltak neki trükkösebb / matekosabb témái is, nem egyetlen „kísérjük le a gitárost azt jólvan” dimenzióban mozgott a srác. Olykos kivette a részét a vokálokból is, mondjuk, inkább szigorú kiabálásnak titulálnám, amit csinált (volt azért szinkronének Gussie-val közösen) de abszolút illet ebbe a furcsa / elvarázsolt zenébe. Nehéz bekategorizálni amit az új-zélandi duó csinált; ez nem Jucifer, ez nem OM, sem Eagle Twin, nem is Bell Witch vagy The Body, vagy mondjuk a The White Stripes. Ez valami egészen más. Minél kevesebben vannak egy bandán belül, annál nagyobb az összhang. Az Earth Tongue formációjára ez hatványozottan igaz. Lelkesen, görcsölések nélkül nyomták nekünk a talpalávalót, lehet, közhelyesen hangzik, amit írok, de az Earth Tongue tipikusan az a zenekar, akit feltétlenül látnod kell élőben. (Mint például a fentebb említett finn csoda, a NYOS) Száz szónak is egy a vége: még több Earth Tongue koncertet a hazai klubokba, de leginkább a Fekete Zajon tudnám őket elképzelni majd a Mátrában.
Mire átpakolták a cuccot az A38 ügyes emberkéi a színpadon, gyakorlatilag megtelt a tetőterasz. Hátul a merchpultnál volt csak szellősebb, de ha igazán érezni akartad a dübörgést, a zsongást, Palm Desert hűs, nyugtató szellőjét, akkor nem ártott kicsit előrébb furakodnod magad a tömegben. Brant Bjork minden kétséget kizáróan egy géniusz. Egy élő legenda / kincs. Multi-instrumentalista, kiadó tulajdonos, és ahogy elnézem kortalan. Nem tudom, hogyan csinálja, vagy mi a titka, de ennyire alázatos zenészt rég láttam színpadon, ilyen átéléssel gitározni. Olyan emberek jutottak eszembe róla, mint Jimi Hendrix és tudom rettentő furcsa lesz, amit mondok de Lenny Krawitz is párszor eszembe jutott a kisugárzása kapcsán. Ők is hasonlóan ikonikus alakjai a rock and roll univerzumnak. Talán az energiaszintjük is megegyezik, nem tudom. A fellépésre visszatérve: már az Earth Tongue is hibátlanul szólt és a Brant Bjork Trio is. Tán Brant Bjork alatt kicsit visszább vettek az erőből, finomítottak a hangzáson és egy pompásan kiegyensúlyozott / organikus hangképet sikerült a keverősnek kihozniuk a hangrendszerből. Bravó! Ebben az egészben az mindig a legszebb, hogy szinte bárhol állsz a nézőtéren, mindenütt ugyanolyan szuperül szól a cucc, nincs az, hogy elveszik a teteje / alja és valami túlvezérelt masszát hallok.
Csak dobosukat figyelve, Ryan Güt bámulatos elánnal küldte meg a dobcájgot, ezt kérem szépen pontosan így kell! Bombabiztos alapot szolgáltatott a fickó, de mellé kaptunk egy olyan öblös / zsíros / duruzsoló basszust, amire minden jóérzésű basszusgitáros elismerően csettintett, meg a szeme sarkából egy könnycseppet elmorzsolt volna. Mario Lalli egy vadállat a hangszerén, miközben egy aranyos papi benyomását keltette. Ők ketten folyamatosan pumpálták a sivatagi groove-okat, miközben Brant a hozzá megszokott nyugodt és profi módon adta elő közel 40 (!) éves pályafutásának örökzöld dallmait. Nem volt egy percnyi üresjárat sem, sőt a szeptemberben megjelenő új lemezről, a Once Upon a Time in the Desert-ről is játszottak pár dalt, (Backin’ The Daze, Sunshine, R U Free). Mondanom sem kell ezek is végtelenül chilles és szerethető funk rock tételek, hozzák a színvonalat. Nekem a legnagyobb élményt amúgy a Jalamanta album dalai jelentették, nem gondoltam volna, hogy élőben hallhatom valaha ezeket a számokat. Lazán lenyomtak majdnem másfél órát, alig akartam elhinni, hogy nem fáradnak el benne. Le voltam nyűgözve és a végtelenségig tudtam volna őket hallgatni. Rég voltam olyan koncerten, ahol ennyire pozitív vibeok uralták volna a teret… Megtelt minden élettel. Bennünk van minden, hogyan állunk hozzá a dolgokhoz. Nem szabad feladni.
A szívem mélyén azt érzem, hogy kimondhatatlanul szerencsések vagyunk, hogy 2024-ben részesei lehettünk egy ilyen eseménynek. Az Earth Tongue fiatal csapat, tele ötletekkel, érdemes figyelni őket. A Brant Bjork Trio pedig még mindig egy kiapadhatatlan zenei forrás. Friss, tiszta vizű oázis, egy forró sivatag közepén.
Írta: MZ
