Az erdélyi Siculicidium nem pihen: idén júniusban két albumot jelentettek meg a Sun & Moon Records által, eltérő aspektusban íródott zenével. A másik lemezről ITT írtam, most pedig kritikánk tárgya következik, Az elidegenedés melankóliája, amely a zenekar elvont / kísérletezős oldalát hívatott bemutatni.
10 kompozícióból álló bő 40 perces anyagról van szó, melyben a Siculicidium egy teljesen más arcát ismerhetjük meg. A Kezdetben hangulatos intrója után Az első egy folk-rock tétel, elektro-akusztikus gitárra írt témákkal, nem nagyon tudom hova tenni. A halál tengely jazzes részei köszönnek benne vissza (Nagyanyó kenyér), majd jön a Zúg a fenyves ami még furább, kissé dark folkos jelleggel bír. Igyekszek közben elvonatkoztatni, hogy mit is hallok, ez többé-kevésbé sikerül is. A Burzum villan be, mint hatás, Varg Vikernes volt hasonlóan újító szándékú egyes lemezein. Ennyire azért, ő sem rugaszkodott el, hogy őszinte legyek. Valahol a black metal szelleme lappang eme hangjegyek között, de nagyon halovány formában. A Székely blues nevéhez méltóan egy bluesos gitár-ömlengés, népies dallamokkal, kezdetben dobok nélkül. Ahogy beindul a tempó, egészen kellemes dallá növi ki magát. A kezdő track kivételével idáig instrumentális minden, az Áradás átkötőként funkcionál, minimalista képekkel operáló, trip-hopba oltott sejtelmesség. Amennyire szokatlan, annyira tetszik. Az Együttérzés és bölcsesség post-punk / dark rock vonalon mozog, talán a legjobb és egyben a legérthetőbb a számok közül. A plafon (még) itt sem szakad át, nem érjük el a klimaxot, csak megyünk, amerre visz bennünket a zene. Egy billentyűkre, lüktető beatekre, suttogós énekre épülő, lazulós space flasht kapunk, melyet a soron következő Hasadás csak tovább erősít.
A mélyben azért érezni a lényeget, csak a forma lett másmilyen. Érdekes, hogy az elidegenedés érzetét, egy lassabb / trip-hop szerű dobütemmel és visszafogott témázgatásokkal jelenítik meg, talán egy teljesen rideg / gépies Godflesh dobgép használata, sokkal jobban kiemelte volna ezt a feelinget. És ekkor jön a Kék iszap, süppedős, lassú doom szonátája, mely szinte magába nyeli a hallgatót… Rövidsége miatt ez nem nagyon sikerül, pedig lehetett volna súlyosabb, hogyha jobban kibontják a művész urak. Az Ima fájdalmat és kiábrándultságot sugárzó üzenete viszont betalál, a Székely Miatyánk szövegrészlete elevenedik meg benne. A Létforgatag zárja a lemezt, ahol egy templomi orgona és Lugosi Béla beszédhangja adják az alapot, nincs áttörés, nincs tetőpont továbbra sem. Olyan ez mintha gondolatszilánkok lennének muzikálisan megjelenítve, a kohézió, pedig egy melankolikus szál, amely mentén felfűzik ezeket a képeket / merengőket.
A két album közül A Halál tengely nekem jobban átjön. Szeretem az experimentális muzsikákat, sőt, ha lehet azt mondanom, szívem egyik csücske ez a speciális műfaj. Egészen elborult dolgokat kedvelek, viszont vegyesek az érzéseim a Siculicidium ezen formájával kapcsolatosan. Hullámzik az anyag minősége, néha B-oldal feelingem van, pedig lo-fi üzemmódban, vagy full akusztikus áthangszerelésben is hallottam már kiemelkedő anyagokat. (Pl.: Xasthur) A sound sem a legegységesebb; változó és képlékeny. Vagy bátrabban kell nyitni az idegen tájak felé, vagy célszerű jobban kigyúrni a dalokat, hogy sokkal egy szilárdabb kristályt kapjunk. A digipak kiadvány designja / borítója amúgy hasonlóan impozáns munka, mint A halál tengely esetében és ez is a Grafit és Hamu műhelyében készült.
Aki eddig szerette a Siculicidium black metalos munkásságát, az dobjon félre minden ilyet velük kapcsolatosan. Az elidegenedés melankóliája járatlan ösvényen halad, merész alkotás, tessék eszerint közelíteni hozzá, nehogy csalódás érje a hallgatót.
Írta: MZ
