Rockmaraton Fesztivál beszámoló – 5. nap

Vica:

Megfáradva, de ugyanakkor lendületesen álltunk neki az idei Rockmaraton Fesztivál utolsó napjának. Egy viceházmester, egy sajtos-tejfölös lángos, egy-két beszélgetés a barátokkal és réglátott kedves ismerősökkel, aztán már kezdődtek is a koncertek.

A magyar modern metalos Divided koncertje indította a napot, akiket koncertről koncertre jobban szeretek. Talán nem ez volt számomra a legkiemelkedőbb bulijuk a többihez viszonyítva, viszont három új dalt is játszottak, és az új album már-már most jobban tetszik, mint az előző, bár a mindig utolsóként eljátszott Wormhole az egyik kedvenc magyar koncertnótám.

Az Arénában két metalcore csapatot néztem meg, a nagyon ígéretes Our Hollow Our Home kezdett, jó sok késéssel (de legalább hallgatuk a kis brit akcentusukat). Nagyon ígéretesnek tűnt a csapat felvételekről, szuper, klasszik metalcore témákkal, de élőben valahogy nem működött. Kevés ember jött be a buliba (talán Apey ment eggyel arrébb), nem nagyon volt hangulat, másodszorra jött csak össze a moshpit (onnantól viszont folyamatosan ment), és annyira volt a hangzás, hogy közelébe sem értek a dalok annak, amiket otthon ámulva hallgattunk.

Nem úgy, mint a Bury Tomorrow. Sajnos itt sem volt túl jó a hangosítás, figyelni kellett ahhoz, hogy az ember követni tudja a témákat, de ez már egy igazi metalcore bulira emlékeztetett. Pontos, fogós, gyors témákkal, folyamatos circle pitekkel, szóval teljesen jó koncertélmény volt.

Nem lehetett nem megnézni a Bömbers buliját sem, ha már ennyire nincs “the-next-big-thing” 2000 után alakult metal banda, aki hatalmas közönségeket tud bevonzani, és az utolsó nap headlinerei kvázi-tribute-zenekarok voltak és a múltidézésből építkeztek, nos hát, akkor múltidézzünk. Abbath, kedvenc kaszkadőrünk és muzsikusai hatalmas hangulatot csináltak a mindenki által ismert dalokkal, pörgős szettel, egy pillanatra sem ült le a buli, még akkor sem, amikor Abbath teljesen érthetetlen angolsággal konferálgatott ezt-azt. Tánc és metal.

Elképesztő mennyiségű embertömeg érkezett megnézni Phil Anselmot, 20 perces kajasorok, aztán pedig mindenfelé hullámzó emberek, míg végre éjfélkor elkezdődött a show. Teljes őrület alakult ki a közönségben, Philip pedig nagyon kommunikatív volt. Abbathnak és “a Bömbers crew”-nak is küldött egy számot, majd megdicsérte őket, hogy milyen szuper a hozzáállásuk mindenhez. Megkérdezte a közönséget is kis önkritikával, hogy “Oké, hülye kérdés, de jól érzitek magatokat? Táncoljátok, lóbáljátok a nemiszerveiteket!”. Egy dal előtt énekelve számolt vissza, majd jött a szokásos attitűd “nálam van a mikrofon, azt csinálok, amit akarok”, majd azzal folytatódott, hogy “Na ha ezt a kövtkező dalt nem ismered, akkor nem tudom, mi a faszt csinálsz itt”, majd letolták a Walkot. Figura, na. A többiről pedig szóljon kollégám.

NN:

Felvirradt a nagy nap… Álmos, borús, esős reggelre ébredtem. Első és egyben utolsó lehetőségként felkerekedtem, hogy célba vegyem a várost, melyről majd egy hete duruzsolnak az emberek olyan eldugott, kietlen és sötét helyeken, mint a Facebook falam. 

Danube New City. Phil Anselmo. Rockmaraton.

Igyekeznem kellett. Kora délutántól már saját törzsemből való ifjú titánok mutatták be, hogy eddig mit tanultak a nagymestertől.

15:00 – Needless

Derék úttörőink. 40 perces lehetőséget kaptak bemutatni tudásukat, amibe legalább 3, egyenként kb. másfél óra hosszúságú dalt sikerült is belesűríteni. Legújabb alkotásaik lenyűgözően sokszínűen hozzák a fekete egyetlen árnyalatát. Legjobb szívvel ajánlom mindenkinek.

18:50 – Dystopia

Duplavokálos refrénjeik révületbe ejtőek. Vigyázni kell vele, mert hangzásuk és dalaik annyira megkapóak, hogy függőséget okozhatnak. Legfrissebb korongjuk a legkiválóbb határainkon belüli alkotások közé tartozik, melyet szemtől-szemben is szemtelenül profin és brutálisan jó hangulatot teremtve adnak vissza. Már ezért a két előadásért érdemes volt megjelenni ezen a közös törzsi szertartáson. 

20:00 – Apey & the Pea

Zsigeri élmény, felkavaró és halálosan brutális. Saját kis közösségünk legprofibbjai, 10 éve álmomban sem gondoltam, hogy valaha lesz itt egy ilyen csapat. Kis kalandjaim során többször is megírtam már velük kapcsolatos élményeim, ami nem sokat változott. Minden alkalommal katarzisélményt kap az ember, pont annyival lesznek évről-évre jobbak, hogy szinte meg sem lepődünk azon, hogy mindig meglepődünk azon, hogy mennyire meglepetésszerűen durván megy a súlyzás, ami minden alkalommal meglepetésként hat, amin ugye emiatt már meg sem lepődünk.

0:00 – Phil Anselmo & The Illegals

A nagymester végül elhozta azokat a dalokat hozzánk, amelyek a stílus sarökköveinek számítanak, bárhonnan is nézzük. Előzménytörténet részleteit direkt félretéve, mindenféle előítélet nélkül mondhatjuk, hogy olyan élmény ezeket a dalokat hallani az ő hangjával és előadásmódjával, ami máshoz nem fogható. Bár hangja itt-ott megkopott, de ez egyáltalán nem befolyásolta abban, hogy tényleg olyan energiákat adjon át, ami miatt legendává vált. 

Jellegzetes mindenkit ledomináló attitűdje annyira autentikus, ami több évtizedre meghatározta a későbbi generációk frontembereinek stílusát is. Természetesen nem tudhatjuk, hogy mennyire az előadás része, de úgy tűnt, hogy nagyon bejött neki a Rockmaraton közönség, akik benne is voltak minden, már-már szokásos játékában, mint például amikor háromszor leállítja a számot, mert nem mindenki bólogat eléggé izomból.

A közönségen körbenézve látszott, hogy szinte önkívületi állapotot okozott vele együtt énekelni olyan dalokat, mint a New Level vagy a Mouth For War.

Csapata a saját lehetőségeikhez mérten 120%-os teljesítménnyel hozta az alapműnek számító tételeket. Elég komoly munka lehetett erre felkészülni, az Abbott tesók témáinak visszaadása igazán embertpróbáló feladat. Mindenestre teljes értékű produkciót sikerült összehozni, minden apróbb hibája ellenére. Nagyon hálás vagyok ezért az élményért!

R.I.P. Dime & Vinnie

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/