Ahogy korábbi cikkünkben beszámoltunk róla, a metaltörténelem megismételte önmagát: 2000 után ismét kéz a kézben látogatott el hazánkba, mégpedig a Barba Negrába a finn melodikus power metal Sonata Arctica és a progresszív/power metal Stratovarius. A két egyenrangú headliner koncertje előtt a fiatal, Induction névre hallgató (az általam talált infók alapján angol-német) csapat hangolta fel a közönséget.
Következzen egy beszámoló egy olyan embertől, aki nem sokat hallgatta még ezeket a zenekarokat, meg úgy általában power metalt. Mégis kötelező alapdarabnak éreztem a két úttörő banda koncertjét, úgyhogy nem akartam kihagyni. Ennek fényében a kívülálló, „szűz fülek és szemek” által tapasztaltakat fogom leírni.
Most jártam először a Barba Negra új helyszínén, és a hallott visszajelzések után kellemesen csalódtam, ugyanis számomra nem volt nehéz az odajutás, és a helyszín is teljesen emlékeztet az előző Trackre. A hangosítással is elégedett voltam, minden frekvencia kiválóan kiszólt, minden hangszer és az ének is érthető volt a nézőtér közepe táján, ahol álltam. A hátsó sorokban persze már nem kellett füldugó, odáig nem ért el a hangerő: a hátul bulizó hangmérnök barátnőm beszámolója szerint ahhoz képest, hogy mindkét zenekar headliner, a Sonata úgy szólt, mintha a Stratovarius előzenekara lett volna – igazán csak utóbbira érkezett meg a rendes hang és a dalszövegek kihallhatósága. (Ezt később más is megerősítette.)
Az elsőként színpadra lépő Induction zenekar rendkívül intenzív energiákat szolgáltatott, láthatóan nagyon élvezték a koncertet. Az énekes Craig Cairns olyan elképesztő magasságokban és biztonsággal csillogtatta meg az énektudását, hogy többször is tátva maradt miatta a szám. A színpadi jelenlétük és a játékuk is kifogástalan volt, és a korkülönbségből fakadóan talán nem bántó kijelenteni, hogy valamivel energikusabbak voltak, mint a „nagy öregek”.
A Sonata Arctica is igen jó formában volt, a fronton éneklő Tony Kakko szívélyesen köszöntötte a közönséget, többször is hálát és köszönetet fejezett ki irányunkban. Természetesen eljátszották a legnagyobb slágereiket, a setlistben egyetlen újdonság volt: a First In Line. Kakko figyelmeztette a nagyérdeműt, hogy aki még nem hallotta volna a dalt, most fogja be a fülét és a szemét a következő öt percre.
Egy nagy Sonata Arctica rajongó ismerősöm elmondása szerint a setlist a tősgyökeres, turnékra járó fanok számára unalmas volt, amin nem segített az sem, hogy a koncert elejére több viszonylag lassabb tempójú dal került. Az új dalt viszont most hallhatták élőben először, és az meleg fogadtatásnak örvendett.
A Sonata Arctica setlistje a következő volt:
A Stratovarius karakteres frontembere, Timo Kotipelto is kifejezte szeretetét a magyar közönség felé, a koncertet egy szívet melengető „Jó estét, Budapest!” beköszönéssel indította, valamint minden dal után magyarul hallhattunk tőle a „köszönöm”-öt.
Lauri Porra basszusgitáros gyermeke születése miatt a turné egy részén nem tud részt venni, úgyhogy ezen az estén is Jani Liimatainen helyettesítette őt. Jani lévén az Insomnium és a The Dark Element, valamint korábban még a Sonata Acrtica tagja is, tökéletesen helytállt a pozícióban, a vokáljai is csodaszépek voltak.
A Sonata Arctica hangzásával sem volt különösebb bajom, viszont meg kell hagyni, hogy ha valami, akkor a Stratovarius hangzása elbűvölt. Véleményem szerint minden egyes hangszer úgy dübörgött vagy csengett, ahogy kell, a nehéz riffeknél a gitár és a basszus soundja végre előhívta a „naezigen-fintoromat”.
Kotipelto nem volt rest interaktívan szórakoztatni a közönséget: két szám között előkerült a „vajon ki a leghangosabb közönség” verseny, amikor a Hunting High And Low egy részletét énekeltette el velünk egy párszor, hogy legyőzhessük a milánói közönséget, akiknek előttünk két nappal játszottak. Jens Johansson billentyűs születésnapja pedig a koncert másnapjára esett, úgyhogy tanúi lehettünk egy pezsgős köszöntésnek és ‘Happy birthday’-éneklésnek.
A Stratovarious a következő számokkal érkezett:
Nem mondom, hogy sok mindent megmozgattak bennem a zenekarok, de mindenképp megbántam volna, ha kihagyom az estét. Élménynek és tapasztalásnak nagyon jó volt, főleg annak, aki érdeklődik úgy általában a metal és pláne a finn zenekarok iránt. A Barba Negrából éjjel hazajutás egy kicsit problémásabb: a csuklótalan éjszakai buszra a barátaimmal nem fértünk fel, a következő pedig fél órával később jött, taxit nem sikerült szereznünk a buszmegállóba, úgyhogy végül visszasétáltunk a bejárathoz, ahol viszont már sorakoztak a taxik – ezt jó észben tartani a jövőre nézve.
Írta: Kovács Barbi
Fotó: @topiasarion





