Kevés előadó járt be olyan furcsa utat a modern metal világába, mint Poppy. A YouTube-os, szatirikus android porcelánbaba korszak után az amerikai énekesnő az elmúlt években fokozatosan vált a modern metalcore egyik legkülönlegesebb figurájává. A 2020-as I Disagree kísérletezős és kreatívabb hangvétele hozta az igazi áttörést. A 2024-es Negative Spaces pedig ezt a formulát emelte aréna-méretű produkcióvá. A hetedik stúdióalbum, az Empty Hands ennek a fejlődési ívnek a következő állomása – nagyobb hangerővel, szélsőségesebb megoldásokkal és csapongó hangulattal fűszerezve.
A lemez 2026. január 23-án jelent meg a Sumerian Records gondozásában, és ismét kulcsszerepet kapott benne producerként Jordan Fish, aki korábban a Bring Me the Horizon tagjaként vált ismertté. Fish az utóbbi évtized egyik legmeghatározóbb metalcore-hangzásának formálója: produkcióiban a popzenei témák találkoznak a mélyre hangolt gitárokkal és a közönség-énekeltetős refrénekkel. Az Empty Hands pontosan ezt az esztétikát viszi tovább – tű pontos hangszereléssel, elektronikus betétekkel és döngölő breakdown-okkal. Bár véleményem szerint, pont ez az aspektus a legkifogásolhatóbb a lemezen. Fish láthatóan egy baromira kimért zenei körítést rittyentett a művésznő köré, ami már-már annyira pontos, annyira patikamérlegen adagolt, hogy élét veszi a daloknak. Konstans jónak mondható a dolog, de valahogy hiányolom belőle a kilengéseket alulra, vagy felülre, ami egy kicsi karaktert adna a daloknak.
Zeneileg az album alapvetően metalcore-ra épül, de bőven hallani benne industrial, nu-metal és alternatív hatásokat is. A dalok egyszerre építenek modern elektronikus hangzásokra és klasszikus metal-riffekre, miközben a popos dallamvezetés folyamatosan jelen van. Fellelhető itt a rádió kompatibilis poprocktól kezdve, az Avril Lavigne klónon át a Knocked Loose féle agymenésig minden.
A nyitó Public Domain industrial hangulatú riffekkel indít, és már az első percekben kijelöli az album tónusát. Szerintem a lemez legerősebb pillanatai a monumentális refrénekkel operáló dalok: a Guardian és az Unravel például egyszerre működnek metalcore himnuszként és popos közönségkedvencként. Ezek a számok jól mutatják Poppy egyik legnagyobb erősségét: a hangját. Az énekesnő ugyanis pillanatok alatt vált tiszta, dallamos énekbőll agresszív screambe, ami különösen hatásos a refrének és breakdownok közötti kontrasztban.
A lemez keményebb oldalát a Dying To Forget vagy a Bruised Sky képviseli, amelyekben a gitárok és a dobok szinte deathcore-szerű intenzitással robbannak be. A címadó záró track pedig még ennél is extrémebb: blastbeatek, torzított vokálok és bitang riffek jelennek meg benne, ami Poppy eddigi egyik legsúlyosabb szerzeményévé teszi a számot.
Az Empty Hands egyik legnagyobb erőssége ugyanakkor egyben a legnagyobb hátránya is, hogy egyszerre grandiózus és „túltolt” produkció. Jordan Fish maximalista hangzásvilága nagyon jól passzol a felépített hangulatra, de időnként túlságosan is telepakolja a számokat effektekkel és egyszerűen túltolja. Emiatt például a Ribs kissé zsúfoltnak hat, még akkor is, ha az alapötlet király. A lemez középtempós pillanatai, mint a Time Will Tell valamennyire oldja a folyamatos intenzitást, és érzelmesebb hangulatot hoz… Ezek a dalok mutatják meg leginkább, hogy Poppy még mindig popelőadóként funkcionál a legjobban. Bár azt is fontos észbentartani, hogy elképesztő tehetséggel állja meg a helyét mind a két stílusban. Egyszerűen nekem csak hitelesebbnek tűnik popdívaként.
Összességében véve, egy nagyon jó albumot kaptunk a művésznőtől. Vannak furcsa dolgok rajta, az nem vitás, de egy Poppy kaliberű művésztől meglepő lenne, ha ez nem lenne. Az is biztos, hogy kell hozzá egyfajta mindset, mert annyira csapongó a dalok stílusa és hangvétele. Én mondjuk ezt próbálom úgy felfogni, hogy nem egy őskáosz, hanem egy jól összerakott önéletrajz, amibe mindent is beleszuszakolt amiben ügyes. És hát ebből elég sok akad.
Akárhogy is, az Empty Hands egyértelműen bizonyítja, hogy Poppy már nem outsider a metal világában. A projekt, amely egykor internetes performanszként indult, ma már a műfaj mainstreamjének része. Ráadásul egy olyan előadóval a frontban, aki ugyanúgy otthon érzi magát egy popdallamban, mint egy brutális breakdown közepén.
Ha felkeltette a Művésznő az érdeklődésed, akkor te magad is csekkolhatod Poppy-t élőben a Barba Nagrában március 22.-én a LiveNation gondozásában.
Írta: VD
