Imádott műfajunk eseményei tartogathatnak még meglepetéseket, bár ezek egyre kevésbé világrengetőek – ezzel együtt is célszerű, ha az ember rajta tartja a szemét az események folyásán. A csütörtöki este fő fellépői előzetesen ismertek voltak, ám a koncertkezdés pontos időpontja és a legelső vendég neve tulajdonképpen délutánig nem volt teljesen egyértelmű. Teljesen őszinte leszek: ha biztosan tudtam volna a chilei Ater aznapi fellépéséről, úgy egészen biztosan alaposan felkészülök rá, ám a végső verdikt – legalábbis számomra – olyan délután fél négy körül derült ki, miközben az A38 vendéglőjében egy Rune Eriksen nevű nagyon kedves, szimpatikus és közvetlen norvég úriemberrel beszélgettem. A koncert bejelentések napján vettem jegyet; én alapvetően az Vltimas-ra voltam kíváncsi, és már ekkor feltűnt, hogy mennyire sokrétű a fellépők névsora. A főzenekar ugye Batholomej Batushka-ja – amely azóta nevet változtatott, így innentől Patriarkh-ként fogunk rá hivatkozni – és nem teljesen lehetetlen hozzájuk passzoló előzenekar találni, de igazából az Vltimas meglepő választás volt. A harmadik, előre bejelentett fellépő a holland God Dethroned pedig ennek a tág műfajnak egy harmadik szegletét volt hivatott képviselni – így a muzikális változatosság már hónapokkal az első fellépés első hangja előtt is garantált volt.

Kapunyitás fél hétkor, kezdés hétkor. Az Ater egy háromszámos setlist-tel lépett föl; hosszú dalok, és nem kifejezetten könnyen emészthető zene; talán leginkább a kísérleti szó az, ami használható muzsikájukra. Lassú, tört ritmusok, és talán a legelborultabb és legsötétebb Messugah-ra emlékeztető dallamvezetés jellemezte a chileiek zenéjét. Feltétlenül üde színfoltot képviseltek az este során – elsőre úgy tűnt, hogy a nem túl számos hallgatóságuk tulajdonképpen csak nézelődni jött, ehhez képest meglehetősen nagy mozgás, éljenzés és ovációt támadt az Ater fellépése során.

A God Dethroned-ot nem kell bemutatni: igazából számomra ők az extrém metal egyik nagy megoldatlan rejtélye. Az a blackened death metal, amit játszanak, szívemhez mindig is nagyon közel állt, és a Henri által bő 30 éve összegründolt zenekar folyamatosan aktív, figyelemreméltó anyagokat ad ki, de valahogy – szerintem teljesen méltatlanul – mindig az előzenekar, a másodhegedűs szerepe jut rájuk. A God Dethroned hetekkel a turné előtt jelentkezett legújabb anyagával, így a várakozásokkal összhangban ez képezte fellépésük gerincét. Az Ater buliját követően villámgyors átszerelés következett, és máris a színpadra pattant a God Dethroned legénysége. A fentebb említett értetlenkedés további táptalajt és megerősítést nyert: egy nagyon jól összerakott, pörgős, élvezhető, tisztán szóló fellépéssel érkeztek a hollandok; az embernek tényleg mosolyra görbül a szája a zene hallgatása során. Valóban, a The Judas Paradox alkotta a fellépés gerincét öt tétel erejéig; többen úgy vélték, hogy az új anyag kicsit kilóg a sorból, nehezebben emészthető, mint a God Dethroned korábbi albumai, de ebből a félelemből az élő fellépés során semmi nem jött át: a dalok tökéletesen illeszkedtek a koncert ívébe. Mivel összesen kilenc számra volt idejük (Asmodeus, The Hanged Man, Rat Kingdom, Spirit of Beelzebub, Serpent King, Boiling Blood, Illuminati, Hubris Anorexia, The Judas Paradox), így még az Illuminati és a Blood Blasphemy albumokról is tudtak két-két tételt játszani – és rövidke fellépésük ezzel véget is ért. A törzstag Henri Sattler körül többé-kevésbé folyamatosan mozgás van, cserélődnek a tagok, ám ebben az idézőjeles jövés-menésben mindenképpen kiemelendő Dave Meester működése: a régebbi szólókat Henri maga játszotta, az újabb tételeknél pedig tisztán látszott, hogy az övé az ének plusz kíséret, és a bonyolultabb gitáros dolgok Dave-re jutottak. A fiú egészen fantasztikus technikai tudással rendelkezik, sokan csak tátott szájjal bámultuk a szólóit, és az, hogy ezeket kristálytisztán lehetett hallani, tulajdonképpen kimaxolta az élményt.

Érdekes társaság az Vltimas, el is beszélgettünk róla Rune-nal, az egész koncepció mögött álló aggyal. Az ő hosszú és komplex zenei pályafutása során tulajdonképpen ez az első olyan formáció, ahol nem vendégként vagy kisegítőként van jelen, hanem ő maga határozta meg a zene alapvető irányelvét és stílusát. Hallgasd csak meg a Grand Declaration of War-t vagy a Chimera-t a Mayhem-től, és hallani fogod, hogy mennyire egyedi Eriksen gitárstílusa, így ő az Vltimas-szal (és a Ruïm-mal) végre lehetőséget kapott a kibontakozásra. Szerencsére mindez meglehetősen jó társaságban történt: a dobos Flo Mournier istenunta óta jó cimborája Rune-nak, tökéletesen tudnak együttműködni, és az, hogy sikerült megnyerni David Vincent-et az énekesi posztra, sokat dobott a zenekar ázsióján – egyben nagy felelősséget róva a gépezetet működtető Rune-ra.

A God Dethroned futólépésben távozott, színre lépett az Vltimas. Rune próbálja a lehető legtöbb helyre elvinni az Vltimas albumait, így jutottak el most a Patriarkh előzenekaraként Budapestre – és azt kell mondjam, mindenképpen nehezen felejthető bulit produkáltak. A fellépés gerincét a márciusban megjelent EPIC album dalai adták (EPIC, Praevalidus, Invictus, Mephisto Manifesto, Exercitus Irae, Last Ones Alive Win Nothing, Nature’s Fangs, Scorcher, Miserere, Everlasting), de természetesen halhattunk dalokat az öt évvel ezelőtti anyagról is. Az EPIC – megoldásait tekintve – más, mint a korábbi Something Wicked Marches In album, ezzel együtt tökéletesen érződött-hallatszódott, hogy ugyanaz a két agy és négy kéz áll a zenei ötletek hátterében. Megosztó lehet David énekstílusa: a Miserere és a Mephisto Manifesto tételekben vannak olyan klasszikus énekrészek, ahol David rendesen ki tudja ereszteni a hangját; ezeket a részeket többen borzalmasnak találták, e sorok írója viszont inkább egy színes egyéniség kreativitásának egyik vetületeként jellemezné ezt az énekstílust. Mindez persze totál idegen attól, amit a Morbid Angel énekes-basszerosától várunk, ugyanakkor az egész Vltimas-hoz szerintem remekül passzolt. Ami nagyon fontos: a hangzás itt is kristálytiszta volt, nem kellett azon gondolkodni, hogy melyik dal melyik részénél járunk, lehetett szépen a zenekarról énekelni. Nem emlékszem, hogy mikor láttam utoljára Eriksen-t gitározni – több, mint tíz éve az Aura Noir-ral –, így most tűnt fel az egészen furcsa pengetési stílusa: magasan tartja a kezét, sok centivel a húrok felett, és a húrláb alatt támaszkodik; a nagykönyvek szerint így teljesen lehetetlen gyorsan és tisztán játszani, és az egész fellépés során nem tudtam megszabadulni attól az érzéstől, hogy a nagykönyvek íróit érdemes lett volna meginvitálni: még árgus szemekkel figyelve is, Rune kristálytisztán és halálpontosan játszott.

Az eredeti Batushka osztódása óta bajban vagyok, hiszen mindkét ilyen néven futó intézmény hordoz magában olyan erényeket, amelyek miatt nem célszerű őket ignorálni. A zenei ötleteket és a hangszeres kreativitást – legalábbis az én véleményem szerint – Krisztofor vitte magával a Batushka-ba, és a Bartholomej-féle Patriarkh az énekhangot, az orgánumot örökölte meg az eredeti zenekarból. Kérdés volt annak idején, hogy hogyan lehet ezzel a formációval továbblépni: az első album akkora dobás volt, annyira újszerű és egyedi volt az ötlet, hogy ez magától értetődően felvetette a hogyan tovább kérdését is. Természetesen ezt az ötletet megismételni nem lehet, felülmúlni meglehetősen nehézkes, így hát – erősen idézőjelekben – maradt a folytatás, amelynek során az ilyen-olyan Batushka-k a majdnem tíz évvel ezelőtti koncepcióra alapozva fejlődtek tovább és jelentkeznek időnket új anyagokkal. Nehéz ez a szerep, hiszen ők tulajdonképpen a semmiből teremtettek valamit – az unortodox black metal-t –, és innentől arra korlátzódik a feladatuk, hogy ezt a kis univerzumot belakva zenével töltsék ki azt. Én azt gondolom, hogy ez mindkét zenekarnak tökéletesen megy, és innentől az egyéni ízlés határozza meg, hogy kinek mi a prioritás: Bartholomej Hermh-ből ismert, egészen elképesztő mélységekkel rendelkező, mindent átható énekhangja – vagy pedig Krisztofor zenei ötletei és hangszeres tudása. Volt, aki számára az Vltimas volt a nap fellépése, és számukra az este ezen a ponton véget is ért – de jól láthatóan sokak számára a Patriarkh fellépése volt a csúcs. Teljesen egyértelmű, hogy a Yekteniya-val kell kezdeni: a III és IV tökéletesen megalapozta az egész fellépés atmoszféráját. A Patriarkh fellépéseit alapvetően a színpadkép dominálja, ez szervesen segíti elő az unortodox black metal befogadását, és ebben a színpadképben egyetlen jelentős változást lehetett most tetten érni: Bartholomej immáron nem fekete, hanem fehér ornátusban lépett fel. Nem pontosan kronologikus sorrendben, de végigtekintettük a Patriarkh eddig megjelent anyagait (Yekteniya III, IV, Wieczernia, Powieczerje, Polunosznica, Utrenia, Irmos II, III, Pismo IV, Wierszalin III, IV és VIII); tiszta volt a hangzás, ami nélkül a Patriarkh fellépése fabatkát sem ér, és tényleg magávalragadó volt hallani – különösen az utolsó tételek során – a mély, minden teret betöltő férfikórus énekhangját. Ha valamiben a Patriarkh nagy, az a légkör megteremtése és az énekhang: Bartholomej is és a kíséret is fantasztikus orgánummal bír, ami a gerincét képezi a fellépések atmoszférájának, ezzel együtt számomra a Patriarkh koncertjei mindig ambivalensek: egyfelől örömmel tölt el, hogy az első közös album dalait meghallgathatom, és utánozhatatlan élmény a mélyen szóló és minden teret betöltő férfikórus hangja – ugyanakkor számomra kicsit fájó a Patriarkh zenéjének egyveretűsége.

Már vastagon elmúlt tizenegy óra, amikor meg lehetett vonni az est mérlegét: először is adott volt egy kalapból előhúzott, alapvetően kísérleti metalt játszó formáció, akikkel megismerkedni – majd ismerkedni – feltétlenül kívánatos. A méltatlanul alulértékelt God Dethroned egy fantasztikus, jól összerakott, pörgős bulit hozott nekünk, amit hasonló színvonalon folytatott az Vltimas – és azon a ponton, amikor a pörgést már nem lehetett tovább fokozni, a Patriarkh hozta el nekünk a kozmikus avagy pokolbéli megnyugvást.

Ámen.

Írta: Á