Március 20-án pénteken hazánkban üdvözölhettünk három női frontos metalprodukciót: a svéd Amaranthe, a holland Epica és a szintén holland Charlotte Wessels formációkkal ünnepeltük a csillagászati tavasz kezdetét.
Amikor beléptünk a Barba Negra Red Stage-be, a színpadon már Charlotte díszletei fogadtak minket: legfeltűnőbben a virágokkal teletűzdelt mikrofonállvány, ami nagyon üde, tavaszi benyomást keltett. Szerencsére (vagy hát kinek mi) ekkor még nagyjából csak félház volt, úgyhogy nem kellett küzdeni a jó helyekért a színpad előtt.
Az általános koncertmenetrenddel ellentétben Charlotte-ék műsorában az énekesnő maga volt az első, aki megjelent a színpadon, a zenésztársai valamivel később követték őt. Nagy üdvrivalgás fogadta a mosolygó, szeretnivaló frontembert, aki még így a turné végére sem tűnt fáradtnak, hanem őszinte öröm látszott az arcán. Egyébként a koncertek után megpillantottuk őt hátul a bejárat mellett, ahol rajongókkal értekezett, és ugyanolyan őszinte mosollyal ölelgette őket és fogadta a dicséreteiket, fotó- és aláíráskéréseiket, mint amit a színpadon láttunk. Nagyon cuki volt.
Charlotte egy különleges ezüstös ruhát viselt, nagyon dekoratív látvány volt – a virágokon kívül amúgy más díszletet nem is hozott magával a produkció. A zenekara azokból a zenészekből áll, akikkel Charlotte korábban Delain nevű bandájában is együtt játszott: Sophia Vernikov billentyűsből, Timo Somers gitárosból, Otto Schimmelpenninck van der Oije basszusgitárosból, valamint Joey Marin de Boer dobosból. A színpadon jó hangulat uralkodott: Timo főleg szólózáskor annyira beleélte magát a játékba, hogy akkorára nyitotta a száját, hogy attól féltem, kiesik rajta. Több érzelmesebb, lelassultabb momentuma is volt a szettnek, például az egyik szám végén Charlotte duóban maradt Sophiával, és egy szál zongora kíséretében énekeltek ketten. Ja, és a koncert vége felé Timo is megmutatta, hogy egyébként úgy énekel, hogy elvinne egy zenekart a hátán (hátha van is neki másik, csak nem tudok róla?).
Az Epica koncertjének kezdete előtt persze kicsit besűrűsödött a tömeg, úgyhogy haverommal taktikai pisit követtünk el, mert ekkor már tényleg egyre nehezebb volt a kijutás-helyezkedés. A holland szimfonikus metal csapat színpadi díszlete izgalmas volt: több állvány is előkerült – először azt hittem, a középső, legnagyobbat kapja a dob, de tévedtem, a dobos a rendezői jobbon foglalt helyet egy kisebb állványon. (Pedig tavaly láttam őket élőben, de hát ki tudja, mit változtatnak.) Aztán a dekoratív mikrofonállványok tűntek fel, főleg Simone Simons énekesnőé: a hajlított rudat ornamentális elemek díszítették.
A koncert kezdetét egy videóvetítés jelezte. Nekem tökre betalált, azt mondta el benne egy férfi hang, hogy ebben a pillanatban valami sokkal nagyobbnak vagyunk a részei, mint egy koncert, ez egy kollektív élmény, ahol az idegenek is egy közösséggé válnak, stb., és a végén előkerült, hogy ezért most tegyük el a telefonokat… természetesen nem sokan hallgattak a parancsra (én se.. egy dalrészletet meg akartam örökíteni). Majd visszaszámlálás aaaa…. semmiig. Nem történt semmi a visszaszámlálás végén, hanem kicsivel később érkeztek meg a zenészek és dörrentek be az Apparition súlyos riffjei. Azonnal elragadott a hév, hogy milyen keményen szólnak a gitárok, már el is feledkeztem erről a fezenes koncertjük óta – aranyhal-memóriával legalább újra meg tudott lepni, haha. Az első pár dal ilyen extatikusan telt a lüktető riffekkel, Simone gyönyörű vokáljaival, a hangszeresek rabul ejtő energiáival.
Simone először egy fekete csipkés, teljes testes lepelben jelent meg a magas emelvényen a színpad közepén, a következő dalra egy számomra elég indokolatlan napszemüvegben tért vissza, később aztán attól is megszabadult. Akármilyen szép is és jól is énekel a vörös fronthölgy, mégis olyan benyomásom volt, hogy a zenészek karizmatikusabb frontemberek, mint ő. A két gitáros, Isaac Delahey (aki amúgy úgy festett a bézbózsapkájában, mint egy kamionsofőr) és Mark Jansen folyamatosan csinálták a show-t és gondoskodtak a hangulatról Rob Van Der Loo basszusgitáros és Coen Janssen billentyűssel egyetemben, hozzájuk csatlakozott még Ariën van Weesenbeek dobos, akit őszintén megmondva nem figyeltem (dobos-sors). De a helyváltoztató mozgásra képes hangszeresek akkora energiákat és élvezetet közvetítettek végig, hogy öröm volt nézni. Simone pedig egy tökéletesen kiejtett „Köszönöm, Budapest!”-tel üdvözölt minket, és igen, ‘s’-sel ejtette a főváros nevét. Egyébként Charlotte is megköszönte magyarul a támogatásunkat.
Előadták a Sirens – Of Blood and Water című szépséges balladát, melyre Charlotte is visszatért a színpadra (hiszen eredetileg is ő az egyik, aki featel a dalban Simone és Myrkur oldalán). Vártam Elize-t is az Amaranthe-ból, de nem spoilerezte le magát végül a saját koncertjük előtt. Aztán Simone szépséges hangja és elismerésre méltó énektechnikái még inkább megmutatkoztak a Tides of Time című számban, amit ketten adtak elő Coen zongorakíséretével.
Valahol koncert közben megindult a pogó, circle pit, dirrdurr, és ilyenkor egyáltalán nem tudtam a koncertre figyelni, mert arra ügyeltem, hogy az hagyján, hogy nekem eltaposta a lábamat egy nálam kétszer nagyobb srác, de a jobbról mellettem álló, a vállamig érő lányra nem igazán akartam ráesni. Valahogy reméltem, hogy szimfonikus metálon nem pogóznak az emberek, de persze egészségükre.
Úgy emlékszem, hogy négy ráadásdalt játszottak, persze a legnépszerűbbeket: itt került elő a Cry for the Moon, amihez Simone felmutatta a valamelyik rajongó által készített „Forever and ever” feliratú táblát, majd a Fight To Survive, a The Last Crusade, és végezetül a Beyond The Matrix. Szép volt az egész műsor, de őszintén a végére nagyon elfáradtam a pogók kereszttüzében, meg úgy amúgy is, vártam már az Amaranthe-ot.
…akik kis késéssel kezdtek valamiért, de aztán mégis megérkeztek. Nagyjából koppra ugyanazt a szettet hozták, ugyanazokat a díszeket is, mint két éve, úgyhogy nem ért semmi meglepetés. Talán két dalban különbözött a műsor, hiszen a nemrég kiadott Chaos Theory-t is hozzáadták természetesen, valamint nagy örömömre bekerült a Call Out My Name az első albumról. Az első, azonos nevű lemezükről van, hogy csak az Amaranthine-t játsszák, de így is nagy teljesítmény szerintem, ha egy zenekar már az első albumán megírja életük egyik legnagyobb slágerét, amit 15 évvel később, és még az után is sikerrel fognak játszani. Van azonban egy alulértékelt albumuk, a Helix, amiről valamiért egy dalt sem játszanak már, pedig szerintem megérdemelné.
Tehát az Amaranthe a Fearless című, egyébként szerintem nagyon erős számával kezdett be a tavaly előtti barbás koncertjükhöz hasonlóan. Sajnos ezen a koncerten már nem éreztem akkora eufóriát, mint a korábbin, ennek több oka is lehet. Egy, hogy ahol mi álltunk, valahogy nagyon nem volt jó a hangzás, kb. a cintányérok sistergése volt a leghallhatóbb, a gitár és az énekek nagyon összemosódtak. Kettő, lehet, hogy kezdi elveszíteni számomra a varázsát ez az egész, vagy az elmúlt években sok koncerten voltam, pl. rajtuk is háromszor, de szeretném hinni, hogy nem erről van szó. Három, lehet, hogy simán csak ki vagyok égve érzelmileg lol, meg a svédek koncertje alatt is figyelnem kellett a pogóra és a részeg/bármilyen bármik hatása alatt magukról nem tudó emberek cselekedeteire.
A háromfrontemberes felállás továbbra is nagyon szép és igézőek mindhárman, az energiák hatalmasak voltak végig a koncert alatt, minden tag kitett magáért még így a turné vége felé is. Elize ismét bizonyított az Amaranthine intrójában, majd persze minket is énekeltetett a refrénben. Most is Nils Molin énekes konferált a legtöbbet, mint általában, és nem hagyta ki a dumából a jól ismert szarkasztikus humorát sem. Persze mindkét headliner banda elmondta, hogy mi voltunk az egyik leghangosabb közönség a turnén, és most mutassuk meg, hogy nagyobbat tudunk-e üvölteni, mint a tegnapi vagy az azelőtti vagy a holnaputáni közönség. (Mi ez, játszócsoport?)
Mindhárom énekesnő kapott egy-egy csokor virágot a koncertje végén – amikor az Amaranthe-nak érkezett a virág a színpadra, Nils vette fel, és faarccal odabökte Elize-nek, hogy „nesze”. Talán féltékeny volt, hogy nem ő kapta, bár ki tudja igazából, hogy ki kapta. A koncertek után, ahogy már említettem, Charlotte bukkant fel a bejárat mellett, és bár nagyon vonzott a cuki mosolya és kisugárzása, kihagytam a lehetőséget, hogy odamenjek hozzá. Igazából már így is elégedetten és érzelmileg (és fizikailag is) lemerülve távoztam a hármasfogat koncertjeiről.
Írta: Barbi
Fotók: Újj Kristóf /// Cactus Pixels
