Ilyenkor veszem csak észe, hogy hopp, eltelt megint egy év… persze nem úgy, mint Szilveszterkor, mert ez valahogy teljesen más, egy nehezen megfogható dolog. Augusztus közepén járunk ( a fesztivál intervallum 15-nél kezdődik majd véget ér 19.-ével) tehát az év 1/4ede még bőven hátra van. Nem temetjük merev tekintettel visszarévedve, nincs szovjetszkoje igrisztoje, nincs színes konfettieső és csoportos felállás a Himnuszra. Eszembe jut a tavalyi utazásom, akkor is hasonlóan meleg volt, (persze ennyire nem) talán esett is nálunk, de a szokásos indítórituálé most sem maradt el. Érkezésemkor lecuccolás a sástói kempinggel szemben lévő, bezárt étterem elé, első checkpoint pipa, egy BYM Luckies felpattint, majd megisz. Enyhe déjá vú érzés kíséretében, szóba elegyedtem a (szintén itt fejfrissülő) Jegessel, jót diskuráltunk, a háttérben 70-es évekbeli rock zene szólt, valahol a The Greatful Dead és a The Animals fénykorából. Amint meglett a karszalagom, és helyén volt a sátor, belevetettem magam az események sűrűjébe.
Első nap – „nem minden az, ami annak mutatja magát”
A lélekregeneráló délutáni alvás után az Osztálykirándulás színpada felé orientálódtam. A Stone Sober kezdett, már-már elementáris hangerővel bírtak. A dob mozsárágyú, a gitár vaskos és súlyos. Utoljára tavaly december 31-én láttam őket, akkor nem volt ennyire brutális a szett. Mindenesetre jól állt nekik, szépen és arányosan szóltak, hangmérnökük, Gődér Csaba remek munkát végzett. Zenéjük vitális, továbbra is tele van energiával, érezhetően fejlődtek az évek során. A Stone Sober egyfajta megtestesült life-rock életérzés, élőben ez pedig hatványozottan átjött.
Nemrég a Morajló Vándorok kollektívájának köszönhetően, Szentesen kiváló bandákat tekinthettem meg – ez a hármas felállás a Zajra is beköltözött, méghozzá, a litván Timid Kooky és Kanalizacija, illetve a svájci Omni Selassi személyében. Nem semmi dalcsokor, a Timid Kooky nekem itt (ebben a szettingben) nem annyira adta, pedig zseniális a csapat, szerteágazó proto-punk / psychedelic / freejazz / experimental / improv muzsikával. Tökéletes hangzással idézték meg az őskáoszt, igaz sokkal szelídebben mint szülővárosomban. Sebaj, nézzük a következőt!
A Kanalizacija pontosan az ellentétje volt a Timid Kooky hatásának. Konkrétan beszakították a plafont. 10/10 pontos performansz könyörtelen zsíros soundba áztatva, fúvósok / rezesek (szaxofon és tuba) a helyén, sőt volt egy track ahol az űrbe jammelték / lőtték ki magukat, tartott vagy fertályóráig majd vissza, huh. Olyan ez, mint valami pszichedelikus / szónikus / meditatív trip. A srácok nagyon tudják, hol a helyük az univerzumban, nem tudom, hogy csinálják, nagyon ügyesek, sőt, rafkósak. Érdemes a lemezeiket lecsekkolni amúgy, csak a Let’s Go Pee című nótát hiányoltam, de ne legyünk elégedetlenek!
A Kilátó még zárva volt ezen a napon, ezért átsasszéztam a Deltához, ahol a narancs-lila színekben pompázó Gorg & Benzol pengetett. Rájuk ezer éve kíváncsi voltam, tessék-lássék: hát nem itt vannak ők is? Őrület. Nagyon funky és nagyon üdítő, amit a trió nyom, sőt meg merem kockáztatni, hogy ők titokban rommá-képzett és vélhetően nem annyira unatkozó zenészek, persze ez nincs rájuk írva, csak amikor hallod, hogy jön egy olyan basszus téma meg groove, meg slap, hogy csak pislogni van időd meg WTF. Tudják, hol kell a lelket simogatni / babusgatni. Roppant kellemes, amit a Gorg & Benzol csinál, valahol funk-psych-rock de egyben ügyes fricska is, nekem totál beadta.
Vissza az Osztálykirándulásra: a death / thrash Atrox Trauma vehemens módon kezdte leuralni a helyszínt. Idén nem kis meglepetésemre, a súlyosabb hazai előadók black / death vonalon nagyobb teret kaptak, mint valaha és ez leginkább a pénteki napon csúcsosodott ki. De ne rohanjunk ennyire előre: a hódmezővásárhelyi kvartett egyre jobb / ütősebb és rutinosabb élőben, darálnak és aprítanak a fiúk, úgy ahogy kell. Talán tolnék egy picit a tuka-tuka death javára, hogy a mérleg nyelve arra billenjen, de ők tudják, mit szeretnének. Jöhet a kettes LP!
A Staatseinde fellépésébe kb. random néztem bele. Nem tudtam mire számítsak (mint, ahogy a Zajon fellépő előadók fele ismeretlen szokott lenni számomra, DE pontosan ezért izgalmas ez) szóval, a Staatseinde ilyen electro / synthwave / new-wave cucc, a szofisztikáltan pattogósabb fajtából, olyasmi karakterű frontemberrel, mint a New Kids Turbo-ból a Richard Batsbak egyik gyerekkori haverja. Lazák voltak, jó hangulatot csináltak, nem az én zeném, de abszolút illetek a Delta profiljába.
Végre égbe-kiáltott a Fanyűvő is: a Harakiri From the Sky koncertjére rendkívül kíváncsi voltam. Lemezen sosem hallgattam őket, csak dalonként / elvétve. Post-black metal a játék neve, sodró lendület, atmoszféraépítés, hosszú számszerkezetek. Ez itt kérem szépen mind megvolt, kivéve egyetlen dolgot: a hangzást. Nem tudtam eligazodni a hangképen, számomra homályos volt az egész, nehezen értelmezhető és hangerőben is redukált – főleg a régi fanyűvős színpadi emlékekhez képest. Emiatt nem is tudott annyira magával ragadni a bulijuk, így fogtam magam és kissé csalódottan átsétáltam az Osztálykirándulás deszkái elé, hogy szemügyre vehessem az éK zenekart.
Ahogy rövid utamon felcsendültek kedvenc éK nótám dallamai (Shadow On the Wall) az összes keserv eloszlott bennem a Harakiri From the Sky kapcsán, és csak Lee Olivér és csapatára koncentráltam. Még mindig iszonyatosan jól játszanak. Mindig fantasztikus élmény éK koncerten lenni – felkavaró és mélyre-nyúl. Volt egy új track, nem emlékszem a címére, nagyon patent volt, nem fog kilógni a sorból. A hangosításra sem lehetett panasz, innen is hatalmas pacsi a hangmérnöknek! Konkrétan jobban szóltak, mint a másik színpadon a bécsi éghasfalmetszők.
A Makrohang szintén saját gyermekünk, a kísérleti jazz-rock / noise-rock határmezsgyén mozog – náluk már sokat szelídült a hangzás a Fanyűvőn. Rettentő nyugtató, éteri és pulzáló szettet toltak, én most találkoztam velük először. Tehetségesek, van bennük ráció / ötlet, ha jól tudom sokáig inaktívak voltak, szóval mindenképpen örvendetes, hogy újra hangszert ragadtak. Kár lett volna a feledésbe merülni… Ritka az ilyen muzsika itthon. Csodálattal néztem fellépésüket, de ugyanakkor furcsállottam is, hogy hogy a francba van egy ilyen hangulatos és minőségi zenekarunk, aki ebben a műfajban mozog… És én miért nem tudtam róla… Hmmm…. Még több Makrohangot az éterbe, még több Makrohangot a térbe! Köszönöm az élményt és remélem, hogy még találkozunk!
Nekem aznap a dobokra / gitárokra épülő fúziós elektronika Omni Selassi zárta a sort, nagyon eklektikus és formabontó volt amit csinálnak, kb. bekategorizálhatatlan. Élőben, ezen a kései órán tudott csak igazán hatni rétegzett / komplex zenéjük, énekesnőjük hangja néhol az izlandi orákulum Björk bizonyos pillanatait juttatta eszembe, de beugrott pár képkocka erejéig a Portishead is. Egy pontnál aztán egybefolyt minden az éj színeivel és hangjaival, ezért eltettem magam a sátramba, ugyanis a péntek igencsak izmosnak ígérkezett.
Második nap – „ki korán kel aranyat lel”
Reggeli regenerálódás következett a Boraccho és a Wömbat jóvoltából, majd körbesétáltam a terepet. A Zaj középső részén a lakókomplexum melletti úton fenn, a fesztivál logóját építették ki fából a szervezők, ami este lila-piros fényeben pompázott. Sokan abban fotózkodtak, nagyon hangulatos volt. Ez a színkombináció dominált a merchandise részen is, én egy káprázatos lila pólóval lettem gazdagabb, de volt minden mi szem és szájnak ingere, sőt a szokásos chiliszósz is. Aki a délelőtti órákban vagy kora délután szerette volna lekötni magát, az bőven talált elfoglaltságot: a BBM placc állandó programmal várta az arra látogatókat, legyen szó workshopokról vagy rajzórákról amit Borbás Róbert tetoválóművész tartott. A konferenciateremben is állandó filmvetítés zajlott, illetve a Mátra Hangja hanginstalláció projekt, szóval tényleg minden apró lyukat igyekeztek betömni a kedves szervezők, hogy ne legyen üresjárat és, hogy mi egy percig se unatkozzunk.
Délután 15:30-kor csapott a húrok közé a death / modern metal Darkmess zenekar, őket igyekszem mindig megnézni, amikor csak tehetem. Az utóbbi időben egyik kedvencemmé avanzsálódott csapat most sem okozott csalódást: bombasztikus hangzás, feszes és profi előadás jellemezte a fiúkat. Hibátlan performance volt. Norbi imádja akkurátus módon csépelni a dobot (fantasztikus kezű és lábú ütős) ez most sem volt másképp, de a virtuóz húrosszekció, Zoli és Nimród is aktívan kiveszi a részét a színpadszántásból. Mátyásunk pedig úgy hörög, ahogy a torkán kifér, vele teljesedett ki a Darkmess vöröskör. Mindenki ügyes és aranyos! A nagylemez, a Khronos most jön szeptemberben, én már tűkön ülök, ebből kaptunk egy dalcsokorra valót, sőt, a személyes favoritommal, a Perpetual Apocalypse-szal kezdtek, szóval le kalappal előttük – üdvözlöm őket innen is!
Legnagyobb örömömre a fesztivált most a Szent András Sörfőzde szponzorálta, így igen szép szortimentből lehetett válogatni az 5 nap során, plusz ugye volt még egy újrafőzött Mad Scientist – Mad In Black fesztiválsör is. Ennél többet nem is kívánhat az ember! Szóval kiugrottam legurítani pár nemes italt, majd Magyarország egyetlen varánusz kollektívája, a Komodo koncertjét vártam, szinte epekedve. Időközben a zenekar fele lecserélődött, ami éppenséggel jelenthette volna a banda pusztulását és feloszlását is. De ezeket a hűllőket nem ilyen fából faragták! Az egy dolog, hogy a komodói sárkánygyíkok fogain vasbevonat található, de, hogy az új dobossal és énekessel kiálló együttes, ugyanazzal a lendülettel és elszántsággal és ugyanazon a technikai szinten nyomja, na, ez kérem szépen példaértékű. Flawless victory volt ez is. Egy hangyapöcsnyivel talán árnyaltabban és halkabban szóltak, mint a Darkmess fiúk, de ez semmit sem vont le a produkciójuk értékéből. Vadiúj énekesük torka valószínűleg adamantiumból van, igazán barbár hangokra volt képes a Virág Ervin, mindig meglepődök, honnan tud ennyire brutális vokálokat előhalászni. Lehet, erre csak Dr. Moreau tudná a választ. (A Lorna Shore-ból a fürtöshajú fijú biztos nagy példakép.)
A második napon megnyílt a Kilátó helyszíne is: a Kacsatónia részen és a kis hidakon átmenve a sástói kilátó elé eszkábáltak egy kisebb méretű színpadot a szervezők. Iszonyat légkörrel bír ez a placc, sőt, az összes helyszín közül nekem ez tetszett a legjobban. Oké, gyalogolni kell hozzá, de pikkpakk ott van az ember. Nem mellesleg, kicsit visszább balra van a Borbás Robi Lidérc kiállítása is újra az erdőben. A Testet Ölt koncertjét szerettem volna itt megtekinteni, de valamilyen technikai malőr akadályozta a bulijuk pontos kezdését. Bő 20 perc várakozás után végül feladtam, majd máskor! Már nyargaltam is befelé, a sokak által emlegetett Unto Others nevű bandát megtekinteni.
Az amerikai Unto Others formációjáról semmit sem tudtam, csak kb. annyit, hogy heavy metalt játszanak gótikus rock elemekkel. Hát, bevallom őszintén, ez nem hangzott valami túl bíztatóan. A Fanyűvő füllel hallhatóan kigyógyult az előző napi gyerekbetegségéből: kellemes teltséggel duruzsolt az Unto Others muzsikája a PA rendszerből, nem éreztem semminek a hiányát. Írtó kellemesen csalódtam bennük: apránként vették át a hatalmat felettem, hol Cure és Depeche Mode hatásokat fedeztem fel zenéjükben, hol pedig személyes kedvencem, a Danzig elevenedett meg lelki szemeim előtt. Szuper kis csapat, igaz továbbra sem asztalom, viszont abban a percben / pillanatban pont ez kellett.
Kibaktattam újra a Kilátó felé, abban bízva, hogy végre, minden a helyére kerül. A Perihelion egy időben játszott az Overmorrow zenekarral, így abba később kukkantottam bele. Sajnos a Perihelion nem úgy szólt, ahogy kéne: kásás sound, kivehetetlen dobok fogadtak, egy nagy homályos masszát tudtam csak „kivenni”. Ami külön kellemetlen volt, az a pont fejmagasságban eltaláló / retinaégető fények (csak az egyik fénysor volt rossz helyre irányítva) ami miatt néha kénytelen voltam lehajtani a fejem, vagy beállni egy nálam magasabb ember mögé. 3-4 számon keresztül vártam, hogy tisztuljon a hangzás, nos, az idő előrehaladtával ez nem lett jobb, így sarkon fordultam és bementem az Osztálykiránduláshoz.
Az post / space rockban utazó Overmorrow végét tudtam csak így elcsípni, de zenéjük még ebben a rövid intervallumban is képes volt magával ragadni. Kinematografikus hangok, rengeteg kép és érzés elevenedett meg bennem, de mire feleszméltem, már vége is lett. Ami külön arcon csapott még, hogy az Overmorrow hazai csapat, viszont minőségben meg mertem volna esküdni rá, hogy külföldiek. Fogunk mi még találkozni!
A nagyszínpadon eközben már mindenki az avantgarde / progresszív black metal egyik sarkcsillagát, a norvég Enslaved műsorát várta. Őket közel 20 évvel ezelőtt láttam először és utoljára még a Brutal Assault fesztiválon, akkor úgy maradt meg bennem róluk egy kép, hogy álomszerű / epikus black metal, mely a Monumension / Below the Lights / Isa tengelyén mozog. Nos, ez ugye nem most volt, rengeteg minden történt azóta, a Vertebrae után teljesen feledésbe merültek számomra. Ezzel nem szokott semmi baj lenni, ha egy zene jó az bárhogyan átjön a szűrőn – az Enslaved esetében pedig bíztam a varázslat erejében. A rövid intró után ez a varázslat aztán szerte is foszlott: olyan erőtlen hangzással áldotta meg a sors a norvégokat, hogy csak mélán pislogtam. Gyenge gitárok, aránytalan hangkép és még sorolhatnám. A dobtémákat sem tudtam tisztán kivenni, botrány. Grutle Kjellson basszeros / énekes basszusgitárja érthetetlenül az előtérbe volt tolva. Nem akartam elhinni, hogy a basszus csattogás olykor szétveri ezt a szép zenét. Bárhol álltam a nézőtéren, ez a demós zenekarokat idéző hangzás fogadott… Küzdöttem még pár számmal és önmagammal, aztán leléptem és átcammogtam csalódottan a másik színpadhoz.
A Nest Of Plagues épp elemi erővel dolgozott a deszkákon. Remekül megdörrent a cucc alattuk is, megmozgatták a közönséget. Modern metal elemek és a deathcore zúzás keveredik náluk, breakdownokkal tarkítva. Nincs túlbonyolítva a formula, és ez hatásosan is működött élőben. Az utóbbi időben mintha zeneileg kissé átalakult volna a csapat: ez az új vonalas cucc nem tudom hová fog kifutni, a kezdeti döngölős death metalos iránynak ugyanis nem sok nyoma maradt. Énekes / basszusgitárosuk, Ivanics Dániel, időközben megtanult dallamosan rekeszteni, énekhangja egyre változatosabb skálán mozog. Az a béz amúgy nagyon pöpecül szólt abban a mixeben! Az új album, a Hellsolation már a kanyarban, megjelenés előtt, szóval kíváncsi vagyok milyen lesz az összkép. A fekete és a neon meg a hawaii ingek az jöhet minden mennyiségben, viszont Borat fürdőruháján máig nem tudok napirendre térni.
A pozvakowski most kimaradt nekem, nem tudom, hogyan zajlott a Kilátós fellépésük, így próbáltam töltődni és meditálni kicsit néhány finom malátaital segítségével a kegyetlen death metal robbanás előtt. A Beneath the Void zenekart számtalanszor láttam az évek során, de meg merem kockáztatni, ez az egyik legpatikább fellépésüket adták – hangzásilag és előadás módilag is. Minden a helyén volt: a ritmusszekción belül a pergő és lábdob helye, a cinek is balanszban, akkor a gitárosok riffjei a mixben, azok benne a térben, a bődületes basszusgitár hangzásról már nem is beszélve. Minőségi zúzda volt ez, a Darkmess mellett nekik is a képzeletbeli dobogón a helyük. Zenéjük szerencsére még mindig a Cryptopsy / Origin / Benighted vonalon mozog, így minden egyes lefogott / kipengetett / leütött / hang nyugtatólag hatott rám. Gyémánt Krisztián vokáljaiban van egy enyhe Massacre tónus, ami miatt kapott bájos old-school csavart az egész, teljesen rendben van. Nagyon remélem lesz új lemez ezzel a felállással, a húros szekció rendkívül erős és tehetséges, a dobosukhoz is metronómot lehet állítani. Hogy Krisztián szavaival éljek, a Beneath the Void maga a gyilok.
Nem sok energiám maradt az estére, de a Malediction fellépését mindenképpen meg szerettem volna nézni. Őket már láttam idén a Rockmaratonon, így rettentő kíváncsi voltam, hogy itt mit fognak összehozni Andróék. Idáig azt gondoltam, hogy a Beneath the Void féle technical death metalt ezen az estén nem lehet überelni vagy reprodukálni, de ez merő tévedés: a komlói ötösfogat tett róla, hogy a maradék agyunk is finom masszává válljon. Nem azt mondom, hogy a Malediction jobb, hanem hogy a két banda két különböző alműfajában mozog a death metalnak és mindkét csapat a maga nemében az abszolút maximumot hozta. Emelem kalapom a srácok előtt, ilyen markáns és minőségi death metal pusztításon mindig hatalmas élmény részt venni. Kiemelném még Dinnyés frontemberüket, aki legalább 6.66 méter mélyről hörög és tuti minden reggel friss vérrel öblöget, hogy ilyen borzasztó orgánuma legyen. Külön öröm volt még (ezért óriási köszönet a szervezőknek is, hogy hagyták a zenekart kibontakozni) hogy nem állt meg a zenélés a műsoridő lejártával, így létrejöhetett egy kb. 5-6 számból álló ráadás blokk. Ennél emlékezetesebb nem is lehetett volna az este zárása!
Harmadik nap – „ki mint vet, úgy arat”
Szombat reggel van, sikeresen aludtam 1.5-2 órát, köszönhetően a hajnalig tartó és közelben zajló fantasztikus techno-szeánsznak. Egy fesztiválozó élete már csak ilyen. Az egész délelőttöm és a délutánom egy bizonyos része a staminám helyreállításával telt. A mai napra a random sodródás elvét követtem: volt pár előadó akit fixen megnézek, a többibe meg csak szimplán belefutok. Ez az előző évek tapasztalatai alapján, a Zajon remekül működött.
Az Avar neve számomra ismeretlenül csengett, itt találkoztam velük először, és nagyon kellemes élményben volt részem. Fél szemmel s fél füllel figyelve is működött zenéjük: magyar népdalokat dolgoztak át folk rock / metal dalokká, valahol a Vágtázó Halottkémek nyomvonalán. A VHK csak, mint irányvonal említendő, népzene ez metal hangszerekkel, csak kicsit durvább szövésű köntösben. Külföldön rengeteg hasonló csapat tevékenykedik, többnyire hagyományörzők, akik, az ősi tradíciókból merítenek ihletet az alkotáshoz. Itt Európában és főleg az északi részeken nagy keletje van ennek. Nálunk ott szokott állni vagy bukni a dolog, hogy mennyire műmájer / cringe / turbómagyar a produkció, szerencsére itt adott volt egy olyan zenei mag benne az üzenettel, amire ha nem tudtál rezonálni, akkor max. elkönyvelted magadban, hogy „nekem ez nem jött át”. Szerencsére az Avar esetében szó sincs ilyenféle megfeszülésről, őszintén törtek elő belőlük a szép magyar nótáink, harsányan és tele erővel, egy percig sem éreztem kínosnak az egészet. Egy apró észrevételem van velük kapcsolatosan: egy átfogó / minimalista / puritán image lehet, sokat hozzátenne a performance értékéhez, az ehhez a világhoz tartozó göncöket el kell felejteni. Nem kell olyan volumenű dolgokban gondolkozni, mint mondjuk a Heilung vagy az Otyken, de valami sajátos ruha, valószínűleg sokat nyomna a latban.
A post-punk / darkwave egyik hazai titkos zászlóshajója, a Fetish Section veni, vidi, vici, azaz jött – látott és győzött. Nem egyszer láttam őket, szerintem most voltak a legjobb és legfelfokozottabb formában. A nagy átlaghoz persze hozzátartozik, hogy tőlük rossz fellépést még nem nagyon tapasztaltam. Az intenzív / szuggesztív előadásmód és a lélekbe markoló / hatoló szövegek megtették a kellő hatást, amely mellé olyan bika hangzás párosult, ami szétszedte az arcodat. Szemmel láthatóan ezt értékelte a kedves közönség is, a true goth punkok pogóztak a Zajos metalosokkal karöltve, szívmelengető látvány volt. Kaptunk még frankó fekete lufiesőt is, egyszerűen nem lehet azt mondani, hogy a Fetish Section-ös srácok nem készültek. Aranyos gesztus volt.
Némi hezitálás után rávettem magam, hogy kisétáljak a Kilátóhoz: a Coltaine az ismeretlenség szürke homályából bukkant elő, német honból. Eleve folyamat a jazzmágus szaxofonista John Coltraine az agyamban, hogy ez valami furcsa fricska lehet felé. Whatever. Előítéletemet sikeresen leküzdve aztán földbenőtt lábakkal figyeltem az előadásukat: csajfrontos psychedelic doom / black metal volt a terítéken, de nem is akármilyen! Valahol az olasz Messa lehet az egyik kapcsolódási pont, de túlzás azt állítani, hogy a Coltaine pusztán hasonszőrű kópiazenekar. Ebben sokkal több durvább elemet találtam, énekesnőjük hangja is az egészen ráspolyos blackes károgástól egészen az éteri magasságokig terjedt, igazodván a zenéjük igéző és varázslatos hangulatához. A zene súlyosabb volt a doom mérleg javára. Néha az volt az érzésem, mintha a Khlyst / Thor’s Hammer énekesnőjének, Runhild Gammelsæter-nek a reinkarnációját látnám a színpadon fiatalos brunette verzióban, két oldalt pedig Wino földi helytartóit. Volt egy szám, ami totál beszippantott, amiből a későbbiekben csak kb. a semmiből kilépő csinos hastáncosnő tudott kiszakítani. A kanadai Zaum duójánál volt hasonló dekoratív hölgy a műsor alatt (bizonyos részeknél) ott működött – itt kissé indokolatlannak tartottam. Amúgy jönnek szeptemberben a Riffbe, aki teheti, nézze meg őket, ambiciózus csapatról van szó!
A hezitációm oka valójában a Kollaps volt – mint kiderült az ausztrál zajmasinériát kirakták a Kilátóhoz, gond egy szál se, a Deltára nehezen tudtam volna őket oda vizionálni… a nem éppen hétköznapi / faint of heart-oknak való fellépéseiről híres / hírhedt nihilista ipari zúzdát mindenképp látni akartam. A Watch My Dying fellépésébe így csak futólag tekintettem bele, nyomták a fiúk, ami a csövön kifér, a tőlük megszokott profizmussal és bivaly hangzással. Siettem a vissza a Kilátóhoz, mert mint kiderült a Kollaps hamarosan kezd… amikor odaértem épp a józanész kapuit szakították be egy nagy szónikus fekete kalapáccsal, majd kezdték apró darabokra törni a koponyákat. Olyan elementáris hangerővel döngölt földbe a death industrial amire mindig is vágytam. Túlvezérelt, hangos, zavaró, körbe-ölelő wall of noise de közbe mindez abszolút céltudatosan felépítve / élőben manipulálva, gondolati struktúrák mentén. Végletekig széttorzított cölöpverő dobok (élő dobossal, nem gép) és földöntúli baszzus sound keveredett a háttérben meghúzódó zörejekkel / zajokkal meg sistergéssel amelyhez egy provokatív szavalású / démonikus kisugárzású énekes társult. Tökéletes organikus fúzióban volt minden. Majd valaki vagy valami „fentről” közbeszólt: a PA rendszer egyszerűen megmihálylott a Kollaps súlya alatt. Mintha kiment volna az összes sub meg úgy minden. Néma csend. Ez gyakorlatilag 15-20 perces leállást jelentett, mire talpra tudták állítani a hangosítást, az ideges zenészek gyors elszívtak fél doboz cigit, mire megjavult minden. Ez azt eredményezte, hogy hangerőben csonkolt hangképet kaptunk, egy redukált hangot, amiből rengeteg frekvencia de leginkább az átütő ERŐ hiányzott… ami valljuk be egy post industrial koncerten nem éppen előnyös… Ennek ellenére még 2-3 track belefért, frontemberük Wade Black a színpadra állított fémkeretet amin pengék, orvosi eszközök és egyéb érdekes dolgok lógtak, levitte az emberek közé, majd vége. A Kollaps szerelem volt első látásra, úgyhogy októberben találkozunk.
Biztos, hogy volt varia az aznapi programban, de ezt egy ügyes applikáció, a TMSQR segítségével simán nyomom lehetett követni a fesztivál ideje alatt, mondjuk én pont nem használtam. Bíztam a megérzéseimben és a spontaneitásban. Az Entrópia Architektúra nagy megrökönyödésemre kikerült a Kilátóhoz, tavaly és előtte is a Fanyűvőn nyitottak tér-idő kapukat az univerzumban, most valami miatt az erdő közepére kerültek. Sebaj, csak férjünk el mindannyian. Szóval kiértünk hozzájuk, még hangolnak, hely is volt, minden adott a szónikus szeánszhoz. Ilyenkor mindig bajban vagyok: annyira nehezen írható körül az Entrópia, nem is lehet ezt „megfogalmazni” mert igazából minden egyes alkalommal, egy újabb élménnyel gazdagodik az ember. Zenéjük szabályos köröket ír le, hosszú elnyújtott kompozíciókban gondolkoznak. Ami fura volt, hogy az első és az utolsó szám kivételével semmit nem ismertem fel tőlük, sőt a hangok sem voltak ismerősek számomra. Két dolgot szeretnék kiemelni: semmilyen extra vizuál nem volt alattuk, csak pár fény, illetve egyik gitárosuknak most született meg a gyermeke, így ő nem volt jelen. Oké, lehet ezt egy szál gitárral és basszusgitárral is. Sajnos az Entrópia hangképe valami miatt mégis hiányos volt. Csak a dobok / basszus / két ének és egy bántón behalkított gitáros szolgált a zenekar ős-hangjaként. DE. És itt jön a DE. Alapvető esetben azonnal hátat fordítottam volna, sőt nem csak nekik, hanem egy nagyobb bandának is. Ez ugyanis tarthatatlan, én pedig már vagyok annyira hárklis hangzás szempontjából, hogy egyszerűen kimegyek a világból, ha ezt tapasztalom koncerten. Régebben mindig adtam esélyt, hogy „majd csak jó lesz, hidd el, megjavul az a hangzás” (persze közben SOSEM) és akkor bennmaradtam és végig szenvedtem. Most ez nem így van – kimegyek azonnal.
Az Entrópia Architektúra esetében azonban egészen más volt a helyzet. Miközben áramlott a súlyos atmoszférikus sludge-doom, villámok cikáztak az égben, mintha vihar közeledne… A hangenergia / a kozmikus erő, ahogy kisugárzott, és ahogyan megnyilvánult, a szavak ereje, felülírt mindent. Mintha a gondolat / tartalom felülírta volna a fizikális valóságot. Mind over matter? Akarva-akaratlanul a Neurosis ugrott be (nem véletlen a párhuzam) abból is a korai évek, The Word As Law / Souls at Zero / Enemy Of the Sun éra, amikor még minden bárdolatlan / szilaj volt, igaz ezt csak régi youtube felvételeken láttam. Hasonlóan nyers volt az Entrópia is. Mint egy időutazás, de ez az időutazás az Entrópia sajátja – egy utazás saját maga belső temploma felé. Mint írtam zenéjük köröket ír le és aszerint haladt, számomra az egyik legemlékezetesebb momentum, egy drámaíró, Yukio Mishima inspirálta szám volt, melyet magyarul és japánul adtak elő. Más, mint az eddigi Entrópia kompozíciók, más a tónus / szín. A műsoruk közepe felé volt egy önrealizációs pont, nem fogom tudni pontosan megmondani, melyik résznél, ez valószínűleg rejtély marad. Az utolsó ciklus, a rituálét záró majd a valóságból kiszakító és a mahakala mantrára épülő invokáció, a 108 volt.
Az Entrópia Architektúra végül meghozta a vihart és esőt – és nem is akármilyet. Konkrétan leszakadt az ég, ránk ömlött a mennyország összes óceánja és folyója, csak, hogy igazán érezzük a törődést. Amúgy már napok óta lógott a lába, tavaly a VHK közben, most pedig az Entrópia előtt nyílt meg az ég. Véletlenek márpedig nincsenek.
Próbáltam összerakni magamban mi történt, de jóleső elégedettség éreztem, annyira nem érdekelt / kötött le a külső világ. Pár árpalé biztonságos elfogyasztása, minimális tipródás, majd egy rommá-ázás után végül úgy döntöttem, elengedem ezt a napot és nyugovóra térek. Ezt már időben nem tudtam belőni mikor volt, de talán hajnal 01:00h felé. A sátramból hallgattam végig zuhogó esőben a TDK fellépését – zseniális csapat, nagyon sajnáltam, hogy ilyen körülmények között kellett játszaniuk, de még így is megnézték őket páran. A korai Mastodon-ra emlékeztetett, ráadásul kiváló érzékkel voltak a dalaik felépítve ezt egyből levettem. Nem riadtak vissza az experimentális vagy az agyasabb megoldások elől sem. Nem gondoltam, hogy ennyire minőségi zenét fogok találni / hallani hajnalok hajnalán… Mint a legtöbb Osztálykiránduláson fellépő csapat, így a bolgárok is bitang hangzással nyomták a metalt. Érdemes rájuk jobban odafigyelni, a TDK roppant ígéretes formáció!
Negyedik nap – „a gondolatnak teremtő ereje van”
„OHM SHRI MAHAKALA YA KHIA BE TA LI HUNG DZA”– erre ébredtem, hogy ez megy végtelenített Escher szalagként a fejemben. Érdekes reggel (?!?) … végre ki tudtam pihenni magam és nem úgy néztem ki, mint akit megrágott egy csorda oroszlán. Frissítő kávé a Wömbat jóvoltából, kiváló sajtos bundáskenyerek kíséretében, alá Borracho. Aki persze pizzázni akart annak Drip Pizza vagy bagelt enni, azoknak is volt opció, sőt akadt Hintaló choripan is. Valójában el voltunk halmozva jobbnál jobb programokkal és finom ételekkel – italokkal. Soha rosszabbat.
Nekem a Deltán indult a nap, verőfényes napsütésben és a Purkár elgondolkodtató zenéjével. Az Entrópia Architektúra két frontembere, Kósa Csaba és Walch Márton különös és egyben személyes népzenei formációja a Purkár, ahol népdalokon keresztül mesélnek el történeteket. Talán a folk-drone lenne a legtalálóbb kifejezés arra, amit ketten csinálnak, de ugyanúgy, mint az Entrópia esetében, nehéz ezt pontosan megfogni / megfogalmazni. Ez egy élmény, ott levés / figyelés és fókusz. A Moldva régióból származó Szép fejér pakulár balladára épült a fél órás műsoruk, ami nekem egy élénk regéhez volt hasonlatos. A hangulatot minimális hangszerhasználattal és énekekkel / torokhangokkal érték el, ez a fajta lecsupaszítottság sokkal mélyebben és tisztán tudott hatni. Nekem tetszik a koncepció és nyilván van honnan meríteniük, így csak remélni tudom, hogy lesz még több ilyen alkalom, hogy a Purkár csodájára járhatunk.
„Napnak e húgával, földnek e zsírjával, földnek e zsírjával, ragyogó csillaggal.”
A Wires egy feltörekvő fiatal formáció Budapestről, iszonyat súlyos zenével. Minőségben simán hozzák egy külföldi banda szintjét, akár az előadásmódról akár a hangzásról beszélek. A Code Orange dühössége keveredik a The Dillinger Escape Plan kaotikusságával és a Car Bomb vadáságával a dalaikban. Van mellé némi sampler meg egyéb effektek okosan beágyazva a hangzásba / háttérbe ahogy kell – ez most is így történt, csak élőben. Kegyetlenül legyalultak mindenkit. A Wires egy nagy energia flowra épít, azt csűri – csavarja, ügyesen kihasználva a technika adta lehetőségeket. Énekesük hangjában ott vibrált a kellő feszültség, de a többiek is irtó feszesen és pontosan játszottak. Simán odalehet (lassan) tenni ezt a produkciót majd a Harmed és Lazarvs mellé, minden potenciál bennük van és jó úton haladnak, hogy egy szélesebb körhöz eljusson a zenéjük. Hibátlan műsort tudhatnak maguk mögött és nagyon örülök, hogy végre személyesen is találkozhattunk és beszélgettünk egy jót. Csak így tovább!
A Corrodal régi motoros a szakmában, még annak idején drága Angyal barátom pincéjében láttam őket, Nagymágocson a pozvakowski előtt, ennek vagy 2000 éve. Többnyire instrumentális metal zenét nyomnak még mindig, volt egy hosszabb lélegzetvételű passzív időszakuk, most újra vannak, aminek én nagyon örülök. A hangzásra náluk sem lehetett panasz, az Osztálykiránduláson úgy szólt minden esetben a hangrendszer, ahogy abban a bizonyos nagykönyvben meg vagyon írva.
A Rivers Ablaze-t sajnos ki kellett hagynom, egyéb fontos elfoglaltságom miatt, így a következő zenekar, akit megnéztem az a Methadone Skies volt. Rettentő hangulatos muzsikát toltak a fiúk, ez ízig-vérig psyche-rock volt a javából, a csapat nevéhez méltóan eléggé nyugtató módon adagolták a dózisokat. Nem arra a klasszik megvadulós / széttekert / atombekészült cuccra kell gondolni, amely ugyanúgy eleme a pszichedelikus zenéknek, hanem sokkal inkább volt ez meditatív és introvertált, mintsem űrbe kilövellő heavy-psyche plazma.
Közben visszasétáltam megszáradni és némi folyadékot inni a Borracho kötelékébe, a Deltán épp 6363 tolta az infót a füleink közé. 6363 azaz Gege egy tehetséges újvonalas rapper, remek írói vénával és okos szövegekkel. Az ismert dalai mellett (a Metamatika albumot ajánlom) beszúrt néhány freestyle sessiont is, szimpatikus csóka. Itt most zenekarral nyomta, feelinges volt, jól kenték, hangszerelés is rendben. Szerencsére, nem csak egy mezei MC kiabált valamit, egy play-pause gombot nyomogató DJ mellett. Nyílván egy ilyen settingnek is meg van a maga bája, de ki mit szeret ugye. Szívesen megnézném őt ezzel a felállással a csongrádi Tisza Presszóban.
Az Answer Lies In The Black Void kezdte uralni a teret és időt eközben az Osztálykirándulás színpadon. Rendkívül lassú atmoszférikus doom metalt játszottak, mely valójában Jason Köhnen multi-instrumentalista és Horváth Martina (Thy Catafalque / Mansur) énekesnő legújabb projektje. Jason személyét leginkább a Bong Ra / The Killimanjaro Darkjazz Ensemble / The Mount Fuji Doomjazz Corporation formációkból ismerhetjük, a Deathstorm és egyéb elborult agymenéseket, mint a Voodoom vagy a The Servants Of the Apocalyptic Goat Rave már meg sem említem, mert így is sok az infó. A lista végtelen, de Jason is hasonlóan végtelen alkotási vággyal és „kényszerrel” rendelkezik, ami egyáltalán nem baj, sőt, biztos vagyok benne, hogy most csinálja azt igazán, amit nagyon szeret. És most basszusgitározik. Az ALITBV többi zenésze mind hazánk szülötte: míg lemezen Jason felel az összes hangszerért és zenei sávokért, addig élőben, Horváth Martina énekesnő mellett, Fogl Botond és Kovács Attila gitározik, míg Potkovácz Márk felel a ritmusszekcióért. Mindannyian képzett és tapasztalt muzsikusok. Itt hallottam először az ALITBV élőben, volt bennük mélység és sötétség is. Martina karakteres hangjával különleges elegyet alkottak ezek a klasszikus vénában íródott doom opusok, és ahol még lentebb kapcsoltak a fokozatban, ott jöttek elő az igazán súlyos gondolatok / víziók. Lehetett rá bólogatni rendesen. Izgalmas zenei utazást kínál az Answer Lies In The Black Void, szimpatikus a csapat, kíváncsi vagyok hová vezet ez az út.
A dupla basszusgitár központú, instru-metal Omnific volt a következő a sorban. Az ausztrál trió zenéjét még sosem hallottam, azt sem tudtam, eszik vagy isszák őket, szóval, gyermeki kíváncsisággal vetődtem újfent az Osztálykirándulás pódiuma felé. Biztos velem van a baj, de ebből nekem semmi sem jött át. Oké, látom és hallom, hogy irtó képzett zenészek, ott van a skill meg a rutin a kezükben, különösen a dobos volt egy állat, de valahogy nekem nem állt össze a kép. Nem tudott magával ragadni. A hangosítás náluk valahogy visszább lett véve, oldalt elölre kellett állnom, hogy kihámozzak belőlük valamit. Egyáltalán nem volt rossz, amit csinálnak, van egy speciális hangulata, annyi, hogy ott abban az állapotban, nem vett be a dolog. Majd máskor.
Az egész fesztiválon az egyik általam leginkább várt előadó az Author & Punisher mellett a NYOS volt. A dinamikus duót már 2X láttam (egyszer itt egyszer pedig az A38-on) és akkora energiákat képes megmozdítani ez a két fenegyerek, hogy csuhajjja !!! Adott ugye egy agyrobbantóan technikás jazz / dnb fúziós mintákat és poliritmikus témákat akármikor kiütő dobos, meg egy két-táskás-pedál-board erdőbe bebújó-riff-looper gitármester, és ők így akkurátusan építkezve, komplex dalaikkal gond nélkül szétszedik az arcodat. Bármikor. Miközben az arcszétszedés történik, hatalmas endorfin szabadul fel és mindenki boldog a zenészekkel együtt. Valami ilyesmi a NYOS élőben, de valójában még ennél is több. A Kilátó előtt szép számmal összegyűltünk vasárnap este és őrületes örömzenéléssé alakult át az egész, úgy a második / harmadik számtól kezdve. Miközben írom ezeket a sorokat, folyamatosan a Follow the Hawk Moth jár a fejemben, mily grandiózus tétel, te jó ég, élőben akkorát ütött, mint egy buszkerék. Először középen álltam, nem messze tőlük, de egyre közelebb kellett somfordálnom, be az első sorba, hogy jobb oldalt végre megtörténjen a megfelelő sűrűségű energia-oda-vissza passzolgatás. Még mindig fenntartom azt a tézisemet, hogy a Kollaps alatt kiment a kinti hangcucc egy része, így csak egy redukált / csonkolt hangkép volt hallható / létrehozható bárki is játszott ott az ominózus eset után. Vagy egyszerűen csak képzelődők és nincs igazam. A két Tamás hozta a formáját, imádnivalóak, NYOS = élet.
Előző nap az Entrópia Architektúra hozott vihart és esőt, most a finn duón volt a sor. Ahogy vége lett a NYOS elementáris erejű fellépésének, elkezdett cseperegni az eső. Egy fesztiválozó mindenre felkészül, amire csak tud, szóval esőkabátok elő és gyors be menedékbe, ha van. Percek múltával egyre intenzívebben esett, a Fanyűvő színpadon pedig Trsitan Shone azaz Author & Punisher izzította be masináit, Doug Sabolick (turnégitáros) társaságában. Ilyen zord időjárási körülmények között nem gondoltam volna, hogy látom végre az A & P gépezetét ennyi év után, de örömöm nem tartott sokáig. Úgy 10-15p után leállt a koncert és abbamaradt. Olyan szintű eső folyt be vagy rá a cuccokra, én nem tudom, hogy total shutdown lett a vége. Keverőállás / színpad oldali beburkolva, minden bezárt. Ez van. Ha jók voltak az infóim, aznapra az összes helyszín kioffolta magát, az Osztálykiránduláson még ment a móka egy darabig (az Ördög játszott talán) majd az is game over. Egyetlen esélyünk maradt: abban reménykedni, hogy BBM placc érintetlen marad és Jason Köhnen végre alteregója, Bong-Ra bőrébe bújik és szétküldi breakcore-ral a Zajt.
Eredetileg a Deltán lépett volna fel, de szerintem sokkal jobb volt így. Párszor már láttam őt élőben, nemrég pont az A38-on most februárban. Akkor volt 20 éves a Bikini Bandits Kill Kill Kill album, annak az apropójából hallhattunk tőle egy szettet a hajó gyomrában. Mindenféle túlzás nélkül azt mondom, az egyik legbrutálisabb metal / breakcore / drill and bass / drum and bass / mash-up buli volt, amin valaha részt vehettem, pedig láttam már pár gyöngyszemet (Venetian Snares, Shitmat, Speedranch, etc.) A breakcore egy rendkívül érdekes és izgalmas kísérleti elektronikai műfaj, igazi rétegzene, egy földalatti szubkultúra része, ami a mai világban még mélyebben pulzál, mint mondjuk 15-20 évvel ezelőtt. Persze össze sem lehet hasonlítani a mai felhozatallal, sőt a régi true arcokból nem sokan maradtak aktívak. Hol van már egy Abelcain, Subskan, Rotator, Duran Duran Duran vagy mondjuk Xanopticon? Oké Otto Von Schirach él és virul Miamiban, de nah, az idők változnak. Visszatérve Bong-Ra setjére: őrületes energiákat szabadított fel a BBM placcon, amit nem lehetett táncolás nélkül kibírni. Valahol úgy éreztem, hogy ez egy méltó „kárpótlása” az elmaradt / félbeszakadt Author & Punisher koncertnek. Rég vettem részt ilyen hangulatos buliban ahol mindenki (attól függetlenül milyen stílust szeret) együtt danceszel a kőkemény elektronikára. Rave to the grave!
Ötödik nap – „ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát”
Hétfő reggel / délelőtt van, a frizura még mindig tart, sőt, a kedvből is maradt még. Lendület már kevésbé, de 5. napja vagyunk itt a Mátra szívében, rengeteg csodás eseményen túl. Lefutottam a szokásos köröket, hogy fitt legyek és üde, mint a hegyi levegő, az Arulei előadását így is lecsúsztam, mindegy, a Tengeri Püspök épp az Osztálykiránduláson melegített és soundcheckkelt, amikor kidugtam az orromat a bázisról. Őket is láttam az idei Rockmaratonon, ott elkönyveltem, hogy ők egy „must-see” csapat, tehát aki szereti a progos stoner grunge-ot némi alternatív cipőbámulással karöltve, akkor a Tengeri Püspök a tuti találat. Innen is meg kell dicsérnem őket, egyszerűen szenzációs amit csinálnak, tele van szívvel és lélekkel a zenéjük. Óriási flash és pozitív hullámok gerjesztésére képes a Tengeri Püspök, lemezen még nem hallottam, hogy muzsikálnak, de élőben fantasztikus, amit műveltek. Erős és izmos volt a sound, a dobosuk egy állat, kőkeményen megütötte dobokat, óramű pontossággal. Ahol eleresztették magukat a gitárosok, olyan káprázatos riffek bújtak elő, hogy csak, na. Alice In Chains és a Tool nagy hatással lehetett a zenekarra, énekesük aranyos frontember, hangja tiszta és határozott. A fesztivál egyik legfeelingesebb fellépését tudhatják maguk mögött. Ha jók az infóim, jön a debüt, úgyhogy mindenképp be fogok szerezni belőle egyet!
A továbbiakban ismét a random sodródás elvét követtem, de semmi nem tudott igazán megérinteni, egészen a Platon Karataev fellépéséig. A srácok hozták a szokásos formájukat, nagyon igényes művészi rockzenévé nőtte ki magát az egész, ez már határozottan nemzetközi színvonal. Szövegek / dallamok / az írói véna kéz a kézben halad, remekül és hatásosan működik ez a formula, ennek köszönhetően egyre több külföldi fesztiválon is megfordult már a csapat. Szépen játszottak a Fanyűvőn, nem volt bennük hiba.
A Shores Of Null a Zippo frontemberének 10 éve alakult melo-black / doom zenekara. Az olasz prog / stoner rockot játszó Zippo hibernációja alatt, énekesük, Davide Straccione gondolt egyet és létrehozta a Shores Of Null nevű együttest. 3 nagylemezük jelent meg eddig, mind lassan hömpölygő, többnyire dallamos férfiénekkel operáló gótikus elemekkel átitatott doom muzsikát rejt, amely engem leginkább egy kevésbé kifordult és gyászos My Dying Bride-ra emlékeztet. Élőben hangulatos bulit csináltak, már amennyire hangulatosnak lehet mondani egy szomorú zenét. A black metalos részek, a károgás és a lassabb hömpölygések alatt feltörő hörgés miatt viszont nem fordult unalomba a Shores Of Null elődása. Ergo senki sem dőlt bele a saját kardjába a nagy búslakodások közepette a koncertjük alatt. A hangzás náluk is remek volt, kihallottam mindent és minden hang a helyén szólt.
A Bornholm fellépésére viszont rettentő kíváncsi voltam. Van annak 20 éve is, hogy utoljára láttam őket, az pedig nem most volt. Kiváló hangzással rendelkeztek, egyetlen dolgot leszámítva: a négytagú csapatból ketten gitároznak, Sahsnot (gitáros / énekes) gitárjaiból az első pár számnál nem lehetett hallani semmit, csak a baloldali gityós riffjei vitték a zenét. A sodró black metal orkán így sem maradt el. Aztán közelebb álltunk, hátha csak a fülünk „káprázik” de nem, itt is olyan volt, hogy hiába játszotta a részeit, egyszerűen azok nem jelentek meg a hangképben. Hogy ennek mi lehetett az oka, azt nem tudom. A technika ördöge talán vagy pont az az egy gitársáv a pedalboradon nem volt bekötve a rendszerbe, passz. Aztán varázsütésre, végre megszólalt az a bárd is és végre egészségesen kikerekedett a hangzás. A műsoruk értékéből ez nem vont le annyit, hogy élvezhetetlen legyen, az élmény így is megvolt.
A skót származású The Jesus and Mary Chain volt aznap a főattrakció a nagyszínpadon. Nem ismerem őket, csak annyit vágok, hogy kb. 4000 éve nyomják, őszülő úriemberek és, hogy tele vannak életerővel és bizonyítási vággyal. A kultikus státuszt a bő 40 éve tartó pályafutásuk alatt vívták ki maguknak, millió eladott lemez, világkörüli turnék, stílusteremtő hatásuk is tagadhatalan az indie-rock / shoegaze szcénára nézve. Az alapító testvérpár, Jim Reid (énekes) és William Reid (gitáros / dalszerző) máig állandó tagjai a bandának, az évek során gyakorlatilag rajtuk kívül, mindenki lecserélődött. Emlékeimből dereng valami: az MTV-n futó Beavis and Butthead műsorában találkoztam először az együttes nevével, ahogy a srácok a lepukkant kanapén ülve tévéznek, mondjuk jó pár egyéb dolog is megmaradt onnan… Nem kis meglepetésemre, kiváló hangzás fogadott a Fanyűvőn, helyén voltak a balanszok, a magasak, a mélyek és a középhangtartomány is. Nem döngött eszeveszett hangerővel a koncert, pont jóérzékkel volt kalibrálva minden. Nem vagyok otthon a The Jesus and Mary Chain zenéjében, viszont volt egy elszállósabb szám (a műsoruk utolsó harmadában) amely igazi katarzis élménnyel szolgált. Valahol kezdtem egyben azt is érezni, hogy a zenei befogadóképességem határához érek, lassul a rendszer, a processzor több időt kér a kódoláshoz és feldolgozáshoz.
Az IAMYANK drága szülőföldünk egyik titkos kincse. A Fanyűvőn rajtuk ragadt a Zajosok összes tekintete, éjfél után kezdtek nem sokkal. Adódott valami para az elején, de nem szegte kedvüket és becsületesen lenyomták a programot. Nehéz bekategorizálni az IAMYANK zenéjét: egyszerre nyugtató és felkavaró. Eksztatikus és katartikus. Néha elmegy a végsőkig, néha mereng az idő múlásán, mintha megfagyott volna a levegő körülötte. Volt benne súly rendesen. Konvencionális értelemben véve ez sajátos stílusban fogant kísérleti elektronika, mely leginkább a lemezeken érzékelhető, élőben viszont az IAMYANK már merőben más képet mutat. Pontosabban fest, azon a képzeletbeli vásznon. Nagyon remélem, hogy találkozunk még valamilyen formában, mert ennél a pontnál szétkapcsolt az agyam.
A Psychedelic Rainbow Warrior Peace Force jelentette számomra aznap a végső támadást az érzékek ellen. A Delta előtti tér lassan megtelt emberekkel, beindult a muzsika és vele együtt a füstbuborékot fújó csodamasina és a tánc is. Még mindig frenetikus amit a duó csinál; egyszerre polgárpukkasztás, fricska, poén és kőkemény elektronikus tánczene, totál kifordítva, olykor egészen bizarr köntösbe tálalva. Nem sok ilyen szürreális előadót ismerek, a PRWPF az egyik. Élőben viszont több benne a darabolás, a szeletelés, nem csak lenyomják a play gombot ezek a kedves emberkék, hanem tényleg történik érdemi munka is a keverőpult mögött. (Live act – igen, ezt kerestem.) Szinte az összes slágerük terítékre került (Luxusputri, Cyber Lancelot, The Ultimate Cooking System, etc. ) és előkerült a performance végén (a Sumo Slicer-re) egy gitáros fiatalember is, akivel együtt szórták ránk az áldást és békességet a PRWPF tagjai. Talán hangerőben elmaradt egy kicsit klimax érzet, de ilyenkor csak közelebb kell táncolni ahhoz a pompás hangrendszerhez. Doublettát minden magyar háztartásba!
Hihetetlen, így visszagondolva erre az 5 eseménydús napra. Eleve lehetetlen feladat az összes perfomert és zenekart megnézni, bármennyire is szeretné az ember. De azért igyekszik. Külön szeretném kiemelni a fesztivál tisztaságát, főleg a wckben / tusolókban. Ritka, hogy a személyzet ennyire komolyan veszi a munkáját és megteremti nekünk azt a komfortot, hogy higiénikus környezetben tudjunk ott lenni. Ez igaz a szemetelés hiányára is: nem sok helyen láttam elhajítva cuccokat, mindenki becsületesen odafigyelt a környezetére, a kukák is sűrűn ürítve voltak. Külön köszönet az Önkéntes szekcióknak, akik önzetlen munkájukkal a háttérből segítették a fesztivált, hogy minden gördülékeny módon menjen. A legnagyobb köszönet és hála pedig a komplett szervezőség felé szól, hogy immár 15. éve a Mátra szívében lehetünk mindannyian kedvenc nyári fesztiválunkon. Sok-sok ilyet még.
Nagyon remélem, hogy jövőre újra találkozunk, és együtt ünnepeljük meg majd a kerek 20. életévet is. Legyen Zaj!
Írta: MZ
Fényképek: Bands Through The Lens /// Vidani Photo /// Infinite Beat
