A rockszíntéren már igen sokan hallottak a csehországi Obscene Extreme Festival-ról, avagy OEF-ről. Az OEF a rockfesztiválok sokaságából 2 fő jellegzetességgel tűnik ki. Az egyik az, hogy dallamos, slágeres rockzene itt nincs, kizárólag a kemény alműfajokból áll a skála. A másik az a „festival freak”-eknek nevezett szegmense a közönségnek, akik különféle vicces, vagy fura, vagy rémisztő álarcot/sminket/jelmezt/kiegészítőket viselnek, saját elhatározásból. Bár a freak-ek az összlétszámnak becslésem szerint a 10%-át sem teszik ki, de néhány ezer főnyi közönségben még 30-50 jelmezes figura is annyira markáns látványt nyújt, hogy aki egyszer lát egy OEF-koncertfelvételt, sokáig nem felejti el. Ezáltal évente egyszer valamiféle bizarr, de hihetetlenül szórakoztató szűk egy hétre kerül sor évente a csehországi Trutnov városka szélén, a cseh-lengyel határ mellett, magas dombok között, hol bár a tenger nem hupikék, de az időjárás rendkívül változékony. A közönségben a normál átlagot messze meghaladja a piercing-ek, testmódosítások aránya, a viseletek között pedig bár általában a rockzenekarok neveivel ábráival díszített ruhák a leggyakoribbak, de bármikor elsétálhat mellettünk egy plüss-sárkány, egy Pikachu-lány, egy rothadó arcú zombi, egy kisminkelt „szivárványfiú” női necckosztümben és tangában, ringó csípővel, egy pocakos Pókember, vagy egy pucér fickó lila parókával. A hangulat pedig frenetikus reggeltől késő éjjelig! Úgyhogy ha már nekem ez a 4. OEF-em (2015, 2017 és 2019 után), akkor szívesen beszámolok az élményeimről. Ki tudja, talán mások is kedvet kapnak hozzá, nem igaz? Néhány eddig ismeretlen cseh kifejezéssel is meg foglak titeket ismertetni, mégpedig Bozkov Peprmint, nakládany hermelin és utopenec.

Július 11. hétfő: indultam Budapest, Népligetről Prágába busszal. Már a buszon ülve jutott eszembe, hogy valamit otthon felejtettem: WC-papír! Bizony, egy többnapos rockfesztiválon nem árt, ha van 1-2 saját gurigád, tapasztalatból írom. Szerencsére volt addig pzs-m, retyópapírt meg majd veszek Trutnov-ban. Este érkeztem meg Prágába és az első dolgom volt bemenni gy Billa-ba, hogy Bozkov Peprmint-et vásároljak. Bár a cseh söröket világszerte sokan ismerik, a Peprmint-et sajnos kevesen. Ez egy zöld borsmentalikőr, 19% alkoholtartalommal. Édes, a borsmenta-tartalma miatt van egy csodaszerű hűsítő érzete és az alkoholtartalma miatt egy pici tüze. Szóval egyszerre hűs és tüzes, miközben édes. Ezután vacsorázni mentem egy mekiben, igen, direkt oda, mivel a cseh (és szlovák) mekikben kapható Big Tasty szendvics, melynek szósza füstös ízű, nagyon finom. Utána a hostelhez utaztam, ahol korábban szállást foglaltam. Este ittam egy kis borsmentalikőrt – 3 éve vártam erre a kortyra. A szobatársaim egy japán srác és egy ukrán srác voltak. Utóbbi eléggé 20-25 év közötti és eléggé izmos volt, szóval kissé csodálkoztam is, hogyan tudott kimaradni a háborúból, de nem zaklattam ilyen kérdésekkel. Mindenesetre érdekes volt, hogy neki nem kell otthon harcolnia Ukrajnában.

Július 12. kedd: ébredés, ismét borsmentalikőr, naná hogy éhgyomorra! Ettől kissé megmihályodva elindultam turistáskodni Prága belvárosában. A világhírű Orloj toronyóra és az óvárosi főtér, a Staroměstské náměstí volt az első célom. Ettől mindössze köpésnyire van a Sex Machines Musem, ami erősen ajánlott mindenkinek, aki szeretne jót derülni az intim szokásokon. Bár nem igényel sok időt a megtekintése, de garantáltan élményszerű. Főleg a gőzmeghajtású, állványos vibrátor… Ehh, hogy mi mindenre képesek a nők! Aztán ebédelni mentem az U Dvou Kocek (A két macskához) étterembe: „nakládany hermelin” nevű pácolt, csípős camembert sajt, hozzá sült szalonnás knédli és fekete sör. Mennyei cseh lakoma – erre a nakládany hermelin kajára is 3 évig vártam és egy nagyon stílusos, archaikus helyszínen fogyaszthattam el ezt a csemegét. (A fesztivál után viszont volt annyi eszem, hogy keressek receptet a neten, íme: https://mission-food.com/nakladany-hermelin-czech-marinated-cheese/ )

Ebéd után folytattam a városnézést, a Moldva/Vltva folyó felett átnyúló híresen szép Károly-híd jött sorra és azon áthaladva a Királyi Vár. (Érdekesség: a nu metalos Linkin Park zenekar Numb című videóklipjében a szépséges főszereplő Briana Evigan is ezen a hídon sétál és töpreng keserű életének értelméről.) A vár külső része, valamint a lábánál elterülő városnegyed is nagyon szép. Kicsit mintha ez lenne a „budai” oldal és az Orloj teréhez kapcsolódó városfél a „pesti” oldal. Ezután visszamentem a „pesti” oldalra és a Nemzeti Múzeum jött sorra. Sajnos csak szűk 3 órám volt rá, ezért nem tudtam mindent megnézni, este 6-kor én voltam az utolsó, bent szédelgő vendég és kitessékeltek, de így is megérte. Újabb csámborgással eljutottam a Žofin (ejtsd: Rzsófin) palota elé a kis szigetecskére egy hídon, ahol nézelődve észrevettem, hogy bizony ott vannak a vízibicikli-kikötők! Több se kellett nekem, ki is kölcsönöztem egyet egy órára és a gátakkal mesterségesen lassított folyású Moltva folyón fel és alá tekertem. Gyönyörű látvány, ráadásul a kacsák mindig odamennek az emberek közelébe egy kis kaja reményében. Hattyúkat és nutriákat is lehet látni bőségesen, utóbbiak egy másik sziget partján lazáznak, a Strelecky Ostrov étterem alatt sejtem a barlangjukat. Hihetetlenül aranyosan flegma fejük van, haha! Viszont a kikötő felé visszatekerés közben eltört a vízibiciklim pedálja, így kissé kalandos volt visszajutnom, de sikerült. Egy újabb laza mekizés következett (a Big Tasty a világ egyik legjobb szendója szerintem), majd visszavillamosoztam a hostelbe, borsmentalikőr, fürdés, alvás.

Július 13. szerda, a nagy nap! Összepakoltam a holmijaimat, megittam éhgyomorra a maradék borsmentalikőrömet, majd irány a buszpályaudvarra. A hőség és a likőr együtt picikét megütött, így benéztem az egyik odamenő villamost, de így is sikerült pont elérnem a Trutnov-ba tartó buszt az utolsó percekben. Simán el lehet nézegetni a tájat, de én főleg olvastam. Trutnov-tól alig pár kilométerre pedig a busz előtt csattant egymásba kettő személyautó, az egyik nagyon durván roncsolódott. Szerencsére minden utas életben maradt, egy hölgy könnyebben megsérült a lábán. Nagyon gyorsan kiértek a rendőrök, a mentők és a tűzoltók, így nem sokat késtünk.

Amint megérkeztem, egyből bementem a buszállomás szomszédságában levő Billa-ba és vettem pár napi kaját. Oké, hogy a fesztivál területén van mindenféle főtt-sült vegán kaja és a környékén is van benzinkút, meg kebabos, de én mást is akarok néha enni és kész. Elsőként nyilván a borsmentalikőrt kerestem, tébolyult tekintettel. Különben 2019-ben a sátramban tartottam 2 üveggel tartalékban, hogy hazahozzam, viszont lába kelt mindkettőnek. Úgyhogy most csak 1 üveggel vettem. Kenyér helyett puffasztott kukoricakorong, jó szinte minden kenyér-funkcióra, kivéve talán a tunkolást és pirítást. Plusz még WC-papír, stb.

Ezután jött a Krakonoš Hotel éttermének kerthelyisége, mert ez a vendéglátóegység is kínál nakládaný hermelín-t. Náluk „kis” üveggel (1 camembert bepácolva, felvágva) és „nagy” üveggel (2 camembert ugyanígy) lehetett rendelni, én kicsit rendeltem. Hozzá kenyér és sötét sör. Majd jóllakottan vééégre felballagtam a hegyoldalba, kinéztem a kempingrészen egy nagyjából megfelelő és nem túl lejtős helyet és felvertem a sátrat, berendezve a belsejét is. Itt meg is jegyezném, hogy a „Bojiště” (csatamező) egy lejtős-erdős, magas domboldalon van, így nagyon egyenetlen talajra kell felkészülnie azoknak, akik sátorral érkeznek. Innen elmentem a fesztiválbejárathoz regisztrálni, kaptam chip-es karszalagot – a chipre digitális pénz tölthető, mellyel a fesztivál területén levő vendéglátóhelyeket lehet igénybe venni. Én ezekről már régen leszoktam, de másoknak érdekes lehet.

Inkább elballagtam az Albert Hypermarket-be, hogy további kajákat vásároljak. Találtam utopenec-et is, ez afféle gusztusos, pácolt krinolin, az üvegében vékonyra vágott hagyma és csípős paprika úszik az ecetes páclében. Amilyen furcsának tűnhet így leírva, annyira meglepően finom! Találtam ehhez is receptet, íme (https://www.nosalty.hu/recept/utopenec ) Itt egy kis eligazítás: Trutnov-ban a fesztivál helyszínétől kb. ugyanakkora távolságra van az Albert, mint a Billa, csak kicsit más irányban. Az Albert-vásárlás után visszagyalogoltam szerzeményeimmel a kempingbe, elpakoltam, jól meghúztam a borsmentalikőrt, beöltöztem a „bulijelmezembe” (erről később) és bementem a fesztivál területére. Ekkor volt kb. 17 óra.

Körbejártam a fesztivál teljes területét tájékozódás céljából. A szokás szerint 14-17 óra közötti „Freak Fest” már véget ért, ez különböző vicces-gusztustalan vetélkedőket takar. Olyanokat, mint gurulóskuka-verseny (1 haver beül, többiek tolják), hányásverseny (ki okád gyorsabban, asszem), seggreverés. Utóbbinál az a lényeg, hogy az önként jelentkezők letolják a nadrágot és valami pálcával verik őket seggen, de addig, amíg az illető fel nem adja. Eléggé ijesztő fényképek vannak az OEF archívumában a bőrszakadásig csapkodott, vörös, vérző seggekről – ebben a versenyszámban valószínűleg elsősorban a mazochisták jeleskedhetnek. Na mindegy, akit érdekel, az keressen rá, az OEF FB-oldalán is lehet ilyeneket találni. A vizesblokkok nagyjából ugyanott vannak, viszont a zuhanyblokkokból a színpad oldalán ki lett alakítva újabb is – itt valamivel kisebb sor állt ezekben a napokban. A „Grind Market” részen sok kis stand lett felállítva, ahol lehet vásárolni cd-ket, vinyleket, zenekaros pólókat, pulóvereket, egyéb merch-eket – és maszkokat. Mint már említettem, az OEF egyik jellegzetessége a sok fura/vicces/horrorisztikus maszk, smink, paróka és jelmez. Így akinek eddig nem volt kedve venni ilyen kiegészítőt, az most megtehette.

A közönségben két ismerős arcot látva felkiáltottam: „na nézd már, itt van a Türböwitch?” Ugyanis a magyar thrash-punk zenekar énekese, Lédeczi Zsolt és gitárosa, Harsányi Zsolt álldogáltak egymás mellett. Eléggé meglepődtek, hogy itt Csehország észak-keleti sarkában valaki a zenekaruk nevével köszön rájuk, talán fel sem ismertek engem, de jól esett nekik a köszöntés. Röviden beszélgettünk, a srácok nem fellépni, hanem csak fesztiválozni jöttek. Az OEF hete után már a saját szervezésű fesztiváljukra mentek: ez a Lowland Fest az Alföldön (innen a név), Hódmezővásárhely mellett pár kilométerre, tanyák között, magyar és külföldi fellépőkkel. Nem tudok sokat a Lowland Fest-ről, de a lelkes és ambíciózus underground mozgolódásokat tisztelem, szóval hajrá srácok!

A színpadon közben elkezdte a műsorát a MASÁŽ nevű „jazz psycho core” zenét játszó trió. Hááát mit mondjak… Az odáig nyilvánvaló nekem, aki már néhány OEF-en részt vettem, hogy a főszervező Miloslav Urbanec „Čurby” az első napra mindig valamilyen meglepő, a grindcore arculattól eltérő csomagot állít össze különböző furcsaságokból (pl. noisecore, anyámtyúkja), de ez a torzított gitároktól mentes dinidüni nem jött be. Voltak akiknek igen, elvégre ha valami ritmus van benne, akkor bármire lehet bólogatni, ha pedig van némi szesz az emberben, akkor bármire lehet zúzni, de ez nem fogott meg.

Aznapra következő többi zenekar már erősebben bólogattató volt. Az idei OEF nyitónapjára jobbára a belassult gyászdörgések lettek leigazolva. A Chlad stoner doom-ot tolt, a Vole disszonáns, lépkedős, olykor tombolós hardcore-t cseh szövegekkel (a Tohle Není Prdel című albumukba érdemes belehallgatni a kuriózumokat kedvelőknek), a MORBID EVILS death sludge keveréket. Őket a stoner metal-ban utazó BELZEBONG követte, akiknek neve a Belzebúb és a Bong (üvegcső marihuánaszíváshoz) szavak összetétele. A kedves olvasók közül a tapasztaltabbak a zenekarok stílusaiból már sejthetik, hogy a közönség jelentős része bizony élénk mariska-illatot árasztott. A frizuravitéz DEAFKIDS érkezett, valamiféle pszichedelikus, tribal zenével, mely nyomokban itt-ott némi elborult HC-t tartalmazott, sokszor rágerjesztett pedálokkal, konga-dobokkal, effektekkel és szaggatott énekkel. A „frizuravitéz” becézést azért írtam, mert a dobosnak jellegzetes afro-gömbhaja volt, az énekes-gitárosnak pedig sűrű fűzfalomb-sérója, amiből az arca sem látszott ki. Nem mondom, hogy nem volt hangulatos a koncertjük, főleg a nyitónapon szoktak az OEF-en kuriózumok a színpadon lenni, de nekem nem volt nagy élmény. Megint mások ősemberként táncoltak a fura, törzsi atmoszférájú zenére. Én meg elmentem vacsorázni az aznap vásárolt javakból.

Amikor visszaértem, már elkezdte a koncertet a Conan, akiket a név alapján egyből szimpatikusnak találtam. Elvégre 79-es születésű vagyok, gyerekkoromban Arnold Schwarzenegger volt az egyik bálványom, mint sok más kislegénynek. Energikus, kíméletlen doom metal hadjárat ömlött az erősítőkből! Az énekesnek a hangfekvése számomra meglepő volt, én a doom-ot mély hangú szörnyektől szeretem hallani, de így is erős hangokat préselt ki magából. Itt egy live video:

 

Az este főbandája az indusztriálos GODFLESH, 2 veterán zenész produkálta a csuklónyiszáló hangulatú zenét. Talán bennem van a hiba, de nem éreztem jól magamat, vagy csak túlságosan is a hörgő-röfögő-bohóckodó grindcore mocskokra voltam ráhangolódva.

Némi színpadátrendezés következett és az önkínzás különböző látványos módjait bemutató, 3 erotikus bohóchölgy lépett elő, akik bohóckodtak, tűket szúrkáltak magukba és össze-vissza tortúrázták magukat. Egy idő után én már eluntam és elindultam a sátramba, elvégre – a korábbi itteni fesztiválozásaimmal ellentétben – szerettem volna a délelőtti zenekarokat is látni. Azt még elárulom, hogy a nyitónap éjszakájára végső műsorszámnak ismét volt FLY HIGH TRIBE SHOW, melyben az önkínzó emberkék olyan horgokat szúrnak-szúratnak magukba, melyek erős zsinórokra vannak kötve, ezekkel csigák-daruk felemelik őket és a levegőben lógnak, hintáznak. A saját bőrükbe akasztott horgokon, igen. Korábbi OEF-eken még megnéztem ezeket, érdekesek a mazochista zsonglőrök, de én, mint említettem, idén szerettem volna a délelőtti zenekarok műsoraiba is bepillantást nyerni.

Július 14. csütörtök. Sikerült reggel 9 körül felébrednem, ami nálam fesztiválokon nem gyakori. Reggelire utopenec (pácolt krinolin, tudjátok), melynek üvegét a „kempinghűtőből” vettem elő, azaz előástam a földből. Igen, kedves olvasók, kempingkörülmények között a legegyszerűbb hűtő a földbe ásott gödör, melybe beteszitek az alaposan-légmentesen becsomagolt kaját, hogy hangyák se férjenek hozzá és betemetitek. Ugyanis a talaj kitűnő hőszigetelő! Az utopenec üvegében a pácoláshoz használt, vékonyra vágott hagyma és csípős paprika is simán megehető, gyakorlatilag ez a reggelihez fogyasztott zöldség. Kenyér helyett puffasztott rizskorong, mert a kenyér gyorsan szárad/penészedik, hozzá cseh ásványvizet ittam. Aztán borsmentalikőr, majd elballagtam az alig 50-60 méterre levő benzinkútra kávéért. Ez egy tipp: így nem kell virtuális pénzt töltenetek a fesztiválchipre. Majd visszamentem a sátorhoz és irány a zuhanyzó, ugyanis idén minden reggel adni akartam a higiéniának; az előző OEF-eken eléggé punkosra vettem a higiéniát, úgymond… Meleg víz persze nem volt, de hát voltam sorkatona, én a hideg zuhanynak is tudok örülni, mivel legalább van zuhanyfülke. Egyik korábbi OEF-en „fürödtem” már a szabadban levő ivócsapnál is, ez ahhoz képest biedermeyer kispolgári kényelem volt. Szóval a hideg zuhany közben hallgattam az embertelen zúzást a színpadról és annyira frankó thrash metal jött, hogy elhatároztam: törölközés után nem megyek vissza a sátorhoz átöltözni, hanem alsóban-bermudában, felül semmiben, papucsban törölközőstől-szappantartóstól a színpadhoz siettem. Mert ezt nem akarom elszalasztani. Megérte sietnem: a costa rica-i HERESY rendkívül fasza thrash metal-t képviselt. Frissen fürödve headbangeltem és pörgettem a törölközőmet. A közönségben volt még néhány hozzám hasonlóan sietős, éppen csak lefürdött alak, mindenki elégedett volt, pedig alig múlt 11 óra.

Itt meg is említeném az Obscene Extreme Festival egyik sajátosságát: a Bojiste területén egyetlen színpad van, de azon délelőtt 10 órától hajnali 2 óráig (az utolsó éjjelen 3-ig) vannak koncertek. Ez azt jelenti, hogy a pár ezer főnyi fesztiválvendégből minimum 100, de inkább 200 ember már a reggel 10-kor kezdődő nyitóbandák koncertjére odamegy. Ha süt a nap, ha esik az eső. Ezt pedig hagyományos városi rendezvényhelyszínek nem tudják garantálni. Erre tökéletes az OEF. Reggel 10-kor 200 ember ott van bármely noname (bocsánat: underground) crust punk, vagy grindcore, vagy bármilyen banda koncertjén az OEF színpadánál. És a reggel 10-es bandák is olyan elánnal őrjöngenek a színpadon, mintha a Napalm Death előtt játszanának 5000 embernek.

A Heresy remek show-ját megtapsoltuk, majd én elvonultam a sátorba, hogy felvegyem a jelmezemet és irány vissza a fesztre. Nagyon intenzív death metal ment, a BOUND TO PREVAIL legénysége által. Daráltak, mint a gőzmozdony! Máltáról jöttek, baszki, Máltáról! Tökre imádom azt, amikor ilyen kis országokban is ennyire fasza brutálzenei alakulatok születnek! Nyomtam is a lájkot a FB-oldalukra, erről a csapatról tudni akarok (és ti is, higgyétek el).

Őket követte az angol ONA SNOP, gepárd szó fastcore-ral, a színpadot pedig elözönlötték a stagediver-ek, mint a hangyák! Az angol banda teljesen megőrjítette a fesztiválnépséget, egymás után másztak fel a színpadra hülyülni, aztán meg ráugrani a kezekre, vagy csak disztingváltan lemászni. Számomra is eljött az alkalom az idei első színpadmászáshoz, azóta pedig az ONA SNOP több albumát meghallgattam online. Íme a hangulat:

 

Az OEF-re simán elmondható, hogy amikor már annyi és olyan fura bandát láttál és olyan távoli országokból, hogy már azt hiszed, nem lepődsz meg semmin, akkor jön újra egy olyan banda, hogy az álladat keresed a földön. Ez volt az old school grindcore-os SxFxCx, ami a rövidítése a Smelling Fetid Corpse-nak („szagló bűzös tetem”) PERUBÓL, igen, Dél-Amerika távoli csücskéből, egy kábé másfél méter mély énekesnővel, akinek művészneve Alice Vomiterror. A hörgései, ordításai valahol egy élőhalott sárkány és egy túlságosan is élő, sőt elpusztíthatatlan anyós hangjai közötti tartományban tomboltak. Tisztelet! Ha rám ordítana ilyen dühösen, mint ahogyan a vokálokat adta elő, sírva kérnék bocsánatot a születésemért és visszamásznék szegény drága anyukám méhébe. Őrület volt ez a perui grindcore csapat! Ha alkalmatok lesz őket megnézni, mindenképpen menjetek el!

Ezután pihenésre volt szüksége az idegeimnek, jártam egy kicsit, beszélgettem ismerősökkel. A PHANTOM CORPORATION muzsikája visszacsalogatott, eszelős tekerésű riffeik nagyon odavernek. Az egyik gitárosuk kinézetileg mintha pályát, vagy inkább szubzsánert tévesztett volna: derékig érő hosszú, tejfölszőke hajával a vékony csávó úgy nézett ki, mint egy death crust-nyilakat lövöldöző Legolas, haha! A Hammerfall-ban vagy hasonló power metal zenekarokban is tárt karokkal fogadnának egy ilyen gitártünde fickót. lol

A cseh sheeva yoga (így, kisbetűvel írják) csapatot eléggé dicsérte nekem pár ember, de engem nem fogott meg. Nem volt rossz, csak nem is dobtam el tőle a hajamat. Újabb beszélgetésekkel, iszogatással, egyébbel múlattam az időt, majd amikor a spanyol Crisix kezdte el a jóféle thrash metalt, ismét belevetettem magamat a mulatásiba. Feszes riffek, remek kommunikálás a közönséggel, príma ritmusszekció, minden a topon. Megtáncoltatták a népet, sugárzott a jókedv!

 

Az ezt követő svéd GOD MACABRE előadása alatt elkezdett esni az eső. A zenészek nem szeppentek meg, a színpadi technika is esővédett volt, a közönség egy része pedig nem bánta, hogy megázik, vidáman tapicskoltak a sárban. Én bántam volna, ezért behúzódtam fedezékbe, majd az eső elmúltával (pontosabban: szünetében) elsiettem a sátramba átöltözni melegítőbe és elővettem az esernyőt is, majd visszamentem és vittem magammal könyvet is. Jól döntöttem az óvintézkedésekkel: nemsokára BORZASZTÓ eső és vihar kerekedett. De akkora, hogy bár én egy sűrű levélzetű, magas fa alatt kuporogtam a gyökéren, egy dombtetőn, esernyő alá bújva alig 2 méter magasságban pedig már az alsó levélszint volt, de a viharos szél oldalról befújta az esőt. Oldalról esett az eső, ilyet én még nem láttam! A látótávolság 100 méter alá csökkent, nem láttam a fesztiválbejáratot sem az esőcseppek vízszintes csíkrohamától.

Ez annyira elrontotta a kedvemet, hogy egy ideig könyvolvasásba fojtottam magamat. Igaz, hogy így kevésbé koncentráltam a zenére, amit csúnyán megfűszerezett a zuhogó eső. A borzasztó időjárás miatt a thrasher Onslaught számomra alig volt élvezhető, inkább olvastam és fél füllel hallgattam őket, de utólag jó érzés volt meghallgatni tőlük pár dalt a Youtube-on. A melodic death metal-os LIK szintén eléggé adta, két tag is játszik a metalszíntéren közismertnek mondható csapatokban, mégpedig Niklas Sandin a Katatonia-ban és Tomas Åkvik a Bloodbath-ban. Ha jól emlékszem, a koncertjük záródala a Becoming volt, megér egy rákeresést, beleszakad az ember szíve.

A MEMORIAM inkább szikárabb halálfémmel szórakoztatott minket, a bandatagok egyik fele a Bolt Thrower-ben is zenél, a másik fele a Benediction-ben, utóbbiak következő este ismét felléptek az OEF-en. Ha jól emlékszem, ekkortájt mentem vacsorázni. Adok is nektek egy olcsó és fesztiválkörülmények között simán összedobható recept-tippet:
-zabpehely (65 g, egy bolti porció zacskójával kimérve)
-1 banán felszeletelve
-1 pohárnyi automatás forró, vaníliás tejital a kávéautomatából vagy büféből (cappuccino, tiramisu-ital és hasonló is megteszi)
Ezeket összekevertem egy otthonról hozott műanyag éthordóban a katonai evőeszköz-készletemmel („kanálgép”), hagytam állni pár percet és már ehettem is a finom és laktató kását. Ezt ettem a héten asszem 3 alkalommal.

Visszafelé menve mintha ekkor elegyedtem volna hosszas beszélgetésbe a grindpunker Jack énekesével, Vatai Leventével, aki ezúttal nem zenélni, hanem csak nyaralni jött el az OEF-re. Vagy előbb volt ez, talán délután? Na mindegy. Az INCANTATION csontolvasztó, hústépő death metal műsora ment a színpadon, Cannibal Corpse-rajongóknak kifejezetten ajánlom. Az INFEST ún. „power violence” alműfajban mozog, amit én nehezen tudok megkülönböztetni a fastcore-tól. Az is megfordul a fejemben, hogy az ilyen speckó nevű alműfajt játszó bandák nem azért kategorizálják így magukat, hogy érthető legyen külsősök számára a tevékenységük lényege, hanem hogy saját magukat valami hűdenagyonkülönlegesnek állítsák be. Már bocs, de a „hatalom erőszak” önmeghatározásról nekem ez a véleményem. Több ilyen power violence zenekar is volt ezen az OEF-en, én a fastcore-t tartom a megfelelő címkének, de természetesen bocsánat és az én jó édes anyámat, persze. Ugyanígy csóváltam a fejemet akkor, amikor még vagy 20 éve olvastam az akkori nu metal hullám oldalán navigáló Coal Chamber-ről, hogy az ő zenei műfajuk a „spookycore”. Aha, jó, rendben… Még hallgattam pár nótát a MALEVOLENT CREATION-től, majd elindultam a sátramba lepihenni. Az okostelót be lehet adni egy töltőállomásra, ahol ingyen feltöltik, kapsz egy sorszámcetlit és azzal kell visszajönni. Alvás előtt még nyilván ismét benyakaltam egy kis borsmentalikőrt.

Itt meg is említeném, hogy Trutnov-ban az időjárás júliusban nem éppen magyarországi júliusi, hogy úgy mondjam. Errefelé egyazon napon belül váltakozik a kánikula, amitől száll a vörös por, a goromba felhőtakaró, majd zuhogó eső, majd megint tikkadó napsütés. Ami viszont megbízható: éjjel hideg van. Rohadtul. Aki sátorban alszik, annak érdemes legalább 2 réteg hosszú ruházatot magára vennie, amiből szerintem egyik se legyen pizsama.

Július 15. péntek: reggeli ismét a „kempinghűtőből” kiásott üvegű utopenec, hozzá cseh ásványvíz, pufirizskorong és izé, tudjátok hogyan megy ez, megittam a maradék borsmentalikőrömet. Aztán kávézás a benzinkútnál, majd irány a zuhany. Ismét egy lifehack: ha hideg a zuhany, akkor kezdj el énekelni, mert az agyad így kevésbé érzékeli a hideget. A kornyikálásomhoz vidáman csatlakozott néhány másik éppen fürdőző úriember és a várakozó sorból is páran. Megannyi grindcore-éltető torokból vonítottak rekedten az olyan slágerek, mint a Queen:„I want to break free”, a Back Street Boys: „I want it that way”, vagy a Spice Girls: „Viva forever”. Érző szívű emberek a rockerek, na. Majd okosteló elhozása a töltőállomásról és normális ruha fel, mivel most csak az IDIOCRACY-re voltam kíváncsi, aztán elmentem a városba vásárolni, mely vásárlásomnak fő célja egyértelműen a borsmentalikőr volt, vállalom. Ezt a piát nem láttam még se Szlovákiában, se Magyarországon, se Ausztriában és idén megígértem magamnak, hogy nem lesz napom borsmentalikőrözés nélkül.

Ha már a „kiruccanás a városba”-témánál tartunk, mindenképpen felhívnám a nagyérdemű figyelmét a Trutnov belvárosában található múzeumra, mely a Szűz Mária-templom mellett áll egy dombon, a zöldpatinás tetejű templomtorony szinte az egész városból jól látható, így könnyű odatalálni. A múzeum egyrészt helytörténeti kiállítás, másrészt keményzene-rajongók számára is izgalmas látnivalókat kínál, ugyanis Trutnov mellett zajlott 1866 nyarán az egyik csatája a porosz-osztrák háborúnak, így sok korabeli fegyver és egyéb eszköz ki van állítva. Néhány megrázó festményben is gyönyörködhetünk, az összecsapást ábrázolják. A csata két „főszereplője” szerintem az osztrák elöltöltős Lorenz-puska és a modern, immár hátultöltős porosz Dreyse-puska, melynek modernebb kivitelezése miatt legalább 3-szor nagyobb volt a tűzgyorsasága még úgy is, hogy a fegyvernek nem volt sem belső, sem csatolható lőszertára, a lőszereket egyenként kellett belehelyezni. Így is percenként 5-8 lövést le lehetett vele adni, míg az osztrák Lorenz-puskával csak 1-3 lövést. Egy pillanatra gondoljunk bele abba is, hogy 1 évvel vagyunk az amerikai polgárháború után, mely alatt az északiaknál már használatban volt (igaz, csak 6000-7000 darabszámban) az a western-filmekből is ismerős Henry-puska, mely 16(!) lőszert fogadott magába és az elsütőbillentyű alatti alsókarral lehetett lövésenként betölteni a következő lőszert. Így egy gyakorlott unionista katona 1 perc alatt 25-28 lövést is leadhatott, viszont az osztrák hadvezetés itt Európában ragaszkodott az elöltöltős Lorenz-puskához… A trutnovi csata a porosz-osztrák háború egyetlen osztrák győzelmével végződött, még ez is pürroszi győzelem volt: Ausztria itteni vesztesége 4787 főt tett ki, szemben a modern Dreyse-puskát használó poroszoknak az alig 1338 fős veszteségével… Három és félszer nagyobb emberveszteség Ausztriának… Mészárszék volt ez, nem vitás. Úgyhogy nagyon javaslom mindenkinek a múzeumot, én a korábbi OEF-eim alatt kétszer is megnéztem.

A vásárlás után a Hotel Krakonoš éttermének kerthelyiségébe mentem, hogy finom nakládaný hermelín-sajtot egyek. Igen, ismét. Próbáljátok ki, sajtkedvelőknek kötelező! Elmentem egy játékboltba is, hogy konfettiszórót vásároljak; az ilyen kis pukkancsok és papírszerpentinek gyakori kellékei a bulinak az OEF-en. Vettem még fagyit is a város főterén (Krakonošovo náměstí), majd visszaballagtam a kempingbe, átöltözés jelmezbe és ismét fesztivál. Összeakadtam a vizesblokk mellett a szlovák Craniotomy slam death metal zenekar énekesével, Pygo-val és örömmel üdvözöltük egymást. Még anno 2013-ban írtam az Underview.hu-ra a Supply Of Flesh Came Just In Time-albumukról egy kritikát, amit akkor júniusban egy Rockinform-interjúval tetéztem. 2015-ben is felléptek a Vörös/Kék Yukban, a Jack és a Spasm társaságában, ami egy verhetetlen kombó volt! Jó látni, hogy továbbra is tolják a trendmentes zenéjüket. A basszusgitáros Daniel Hanak-kal is váltottam pár szót, majd mentem a koncertekre.

A színpadon a finn GALVANIZER pakolta a kíméletlen grind death metal-t. Az énekes a hosszú haj-szakáll-fekete trikóhoz felvett piros tornanadrágájával úgy festett, mintha egyenesen a ’80-as évekből lépett volna elő egy téridőkapun át, haha! A zaj viszont, amit játszottak, nem volt tréfadolog, alaposan felb.szta az adrenalint mindenkiben.

Amikor utánuk a cseh Aggressive Tyrants srácai felvonultatták az igazi perverz pornógrind-ot, szem nem maradt szárazon… A három csávó szado-mazo bőrmaszkokat és fekete kötényt viselt, a hangfalakból elődörrenő mocsok pedig az OEF-kedvelők számára annyira imádott, ütemes, undorító, mégis végtelenül szórakoztató ugribugri talpalávaló volt! Én sem bírtam magammal és naná, hogy ismét színpadra másztam hülyéskedni. A színpad előtt a küzdőtér szinte forrt, kisebb szünetekkel újra és újra belendült a circle pit malomkereke, a nagyérdemű pedig táncolt és finoman verekedett, de csak mértékkel. A „ko-ko-dák” címet viselő „tyúkhimnusz” alatt a táncmozdulatoknak pillanatok alatt a részévé vált a szárnycsapkodásszerű, behajlított karokkal csapkodás. Itt mindenki hülye volt és boldog!

Végre sorra került a Craniotomy! A dallamot még nyomokban sem tartalmazó, horrorisztikus brutal/slam death metal alaposan headbangelésre gerjesztette a rockereket! Akkora tombolás lett, hogy egyszerre több tucat fesztiválőrült mászott fel a színpadra. Szinte fürtökben lógtak, baszki! Vigyázni kellett, ki merre mozdul, mert könnyen lehetett volna csoportos borulás a vége, de szerencsére minden rendben ment. Huh, hogy én mennyi évet vártam egy Craniotomy koncertre! Az ilyen élményeket bizony nem lehet pótolni semennyi otthoni zenehallgatással, mert bár az is jó, de az igazi tömeges megőrülés koncerteken történik.

A következő néhány koncertről nem maradt bennem semmi emlék, valamint a műsorfüzetemben sem találtam róla jegyzetet, de még a bandák OEF-fellépésein készült videókon sem látom magamat. Szóval lehet, hogy becsípve bambultam valahol, vagy megint nekiálltam olvasni, vagy bementem a városba lődörögni… Nem emlékszem, sajnálom. A vacsora a már bevált banános kása volt, vicces így leírva látnom. XD Aznapi bandák közül a következő, amelyiket már megnéztem, a BENEDICTION volt, szikár és kegyetlen death metal-lal. Ünnep volt ez a koncert, a zenei mészárlás ünneplése! Ettől a zenekartól a „They must die screaming” című dalt ajánlom, fogós és mégis gyilkos.

Őket követte a MACABRE, mely belőlem enyhén fogalmazva is vegyes érzelmeket váltott ki. Tudom, hogy az én ….anyámat, amiért egy majdnem 30 éve létező, saját stílusát „murder metal”-ként aposztrofáló zenekar nekem nem tetszik, de az általam akkor és ott hallott dalaik eléggé erőtlenek voltak – nem hangzásra, hanem zenére értve. Az énekes pedig nem egyszerűen öreg volt, de a hangja is kiábrándított. Erőtlen; ez a kifejezés számomra az összegzés erre a koncertre. Hasonlóan tanácstalanul hallgattam korábban a Metallica-tól a Lulu-t, Lou Reed gyengécske hangjával. Az is ilyen kétségbeesett szembesülés számomra, hogy ez most minek? Miért kell erőltetni? Értem én, hogy sok évtizednyi zenei karrier és kultikus figura, de bizonyos kísérletekről már előre tudni lehet, hogy gyenge lesz az eredmény. Kimentem a benzinkúthoz egy enyhe kávéért, lehiggadni és beszélgetni, majd visszatértem, mert a DISMEMBER szerepelt a műsorfüzetben a következő csapatként és ezt a csapatot már több magyar zenekartól is csak dicséretekkel, vagy akár kábult tisztelettel hallottam említve.

Nos, a DISMEMBER visszaadta a hitemet. Nemcsak az előtte levő zenekar miatti csalódottságomat oszlatta szét, de olyan friss, elsöprő, szenvedélyes óra következett, ami az OEF egyik legszebb órája volt számomra. Talán nem túlzok, ha úgy vélem, hogy ez a svéd death metal zenekar fektette le a svéd jellegű dallamos death metal alapjait a Like An Ever Flowing Stream debütalbummal. Én pedig a helyszínen úgy éreztem, mintha tényleg, ha csak egyetlen órára is, de beléphettem egy örökké folyó energiaáramlásba, ami nem kérdezett, csak kinyilatkoztatott, nem vett el tőlem semmit, csak adott, nem ledarált, hanem feltöltött. Némelyik riffnél nagyokat nyeltem, mert bizony a sírás kerülgetett… Mi ez? Mi folyik itt? Ez tényleg megtörténik? Csak pislogtam. Emlékeim szerint a Dreaming In Red volt az utolsó dal; na ennek a dallamainál már néha az arcomba temettem a kezemet. Ez a Dismember-koncert egy kib.szott kinyilatkoztatás volt arról, hogy A DEATH METAL IS MŰVÉSZET. Valahányszor a kemény rockzenét nem ismerő emberek kérdeznek engem arról, hogy mi a jó, mi a szép ezekben a zenékben, én azt szoktam válaszolni, hogy a sötét zenék olyasmi esztétikumot fejeznek ki, mint a szomorú, vagy gonosz, vagy vészjósló festmények, szobrok. Szerintem a death metal esztétikumát jól kifejezi például a Laokoón-szoborcsoport, melyen Laokoón trójai papot és két fiát halálra fojtja két óriáskígyó, de ugyanígy erős példa Ilja Repin festőtől a „Rettegett Iván és fia 1581. november 16-án” című festmény, melyen a bomlott elméjű, eszelős tekintetű öreg cár öleli magához haldokló fiát, akit ő maga sújtott le egyik dühkitörésekor. Úgy vélem, hogy ezek a világhírű alkotások ugyanazokban a sötét tartományokban fejezik ki a szépséget. De szintén kitűnő példák a „Salome Keresztelő Szent János fejével” címmel futó festmények különböző alkotóktól, mely festményeken a levágott fejű próféta és a szép, flegma, számító nő közötti kontraszt látványa ébreszt iszonyatot a nézőben.

Szóval a svéd legenda lelépése után én csak meredtem magam elé és azon gondolkodtam, hogy van-e ennél feljebb. Ha nem is feljebb, de ehhez hasonló szinten kápráztatott el az amerikai MIDNIGHT, akik afféle bespeed-ezett, thrash-es black metal fergeteget szabadítottak el. Kinézetben a lengyel Mgła zenekarra emlékeztetnek, mivel fekete csuklyát és arctakaró fekete szövetet viselnek. Viszont a hasonlóság itt véget is ért, mivel a lengyel csapatra jellemző légiesség, kozmikus szomorúság nyomokban sem volt jelen. Helyette feszes, tomboló erődemonstrációt kaptunk.

Közben lett egy műsorváltozás, az eredetileg beharangozott JIG-AI grindcore-csapat helyett egy nagyon régi death metal csapatot, a MASTER-t konferálták fel. Én ekkor már álmos voltam, viszont körülöttem többen nagyon izgatottan azt diskurálták, hogy ez hű de milyen sirály zenekar és hogy milyen nagy mázli itt elcsípni őket. Megvontam a vállamat, adtam egy esélyt a MASTER-nek – aztán néhány daluk után már beláttam, hogy itt nem valamiféle „esélyadás” a megfelelő hozzállás a részemről, hanem egy kib.szott nagy adag tisztelet és hála, hogy pont ekkor pont itt lehetek és ezt hallhatom. Az énekes-basszer Paul Speckmann a hasig érő fehér szakállával, hosszú fehér hajával és marcona ábrázatával egy dühös Mikulás benyomását keltette, a döngő zenei úthenger pedig kimosta az álmot a szememből. A rohadt életbe! Nem volt kispálya, nem volt kímélet, nem volt nyugdíjasklub-hangulat, mint a Macabre esetében (már bocsánat…), csak zenei energiakitörés. Ez a koncert viszont már tényleg az utolsó volt nekem aznapra és utána elmentem aludni.

https://www.youtube.com/watch?v=7cX7BqSoyG0

 

Júl. 16. szombat: belejöttem a reggel 8-9 órai ébredésekbe. Előástam a „kempinghűtőből” a maradék utopenec-et, hozzá pufirizskorong, cseh ásványvíz. A hideg zuhany úgy csábított, mint egy 60 éves prosti, de hát az OEF-en nem válogat az ember, hanem beéri azzal, ami van és örül neki. A színpad melletti vizesblokkot próbáltam most ki, mert még jobban akartam hallani a nyitóbandát. Akkora odaadással zajongtak, hogy fürdés közben nekiálltam hörögni, majd sietve megtörölköztem és papucsban, törölközővel kicaplattam, mert ezt az őrületet látni akartam. A lengyel SLAVENKUST trió tombolt a színpadon, taknyos fiatal kölykök, alig 2 éve kezdték el a bandát. Körfűrész-tempójú grindcore, d-beat, crust – koktél. Ahogyan korábban említettem, 10 órakor kezd az első zenekar és ezek a srácok 20 percet kaptak – de a körcikkelyes, sokszintű lelátón legalább 200 ember kísérte figyelemmel a műsorukat! Szerintem minden nyitóbanda a szívébe zárja az OEF-et, mert máshol nem kifejezetten esélyes a 200 fős, kifejezetten őket hallgató közönség egy alig 2 éves csapatnak…

Miután kifújtam magamat a pozitív lengyel sokk lecsengésével, visszamentem a sátorhoz, majd benzinkút, kávé, vissza a sátorba, jelmezt fel és mentem a színpad elé. Nagyon technikás death metal formáció osztotta az észt, az olasz CEREBRAL EXTINCTION, akikkel eléggé mostohán bánt a sors: a Pyrexia-val turnéztak volna együtt, de az a csapat lemondta, majd a Cerebral Extinction dobosa Covid-pozitív lett, ezáltal nem jöhetett el. Így a dob csak samplerről ment és kénytelenek voltak lemondani a turnéjuk legtöbb állomását. Így énekes, gitáros, basszer felállásban nyomták, melyből két fő igencsak statikus volt, csak az énekesnél volt jelentősebb mozgás a színpadon. Ő viszont mint egy idegbeteg, acsarogva hörgött, a haja az arcába hullott, ugrált, mintha húszezer embernek játszanának a Wacken-en! Mégis, amit hárman együtt produkáltak, az egy lenyűgöző keveréke volt a barbárságnak, az aprólékosságnak és a kifinomultságnak. A szemüveges gitáros olyan kimérten, higgadtan pengetett, a hangszerét szuggerálva, mintha egy steril kémiai laborban cseppentővel adagolná a riffeket. Semmi felesleges mozdulat, szinte biorobot-üzemmód. A hosszú ősz hajú-szakállú basszusgitáros csak április óta van a csapatban, a (művész)neve Wally Ache, érdemes megjegyezni: fretless basszusgitáron játszott, teljesen elmerülve a saját játékában. (Aki nem ismeri a „fretless” kifejezést: a basszusgitár nyakán nem voltak azok a fém bundok, amelyek a húrok lefogásának helyeit jelzik. Fretless basszusgitáron nehezebb játszani.) Wally nem headbangelt, nem is figyelt a közönségre a pengetés közben és olyan átszellemülten adta át magát a húrok szolgálatának, hogy felőle akár üres is lehetett volna a nézőtér. Mintha csak otthon próbálna, a saját örömére, valami összetett jazz-sztenderdet. Az arcán nyoma sem volt őrjöngésnek, feszültségnek – mintha nem is death metal-t játszana, hanem valami lágy hegedűszólamot hallgatna. Csak a dalok közti félperces szünetekben nézett fel a közönségre, széles mosollyal és integetett, majd amint elkezdett pittyegni az órajel, azonnal visszazuhant a belső univerzumába és ujjai könnyed, mégis pontos tánclépéseket lejtettek a hangszerén. A 25 perces műsoridejüknek jelentős részében ez a fickó lelkileg egy másik galaxisban tartózkodott és onnan sugározta a jeleket ide, az OEF színpadára.

Az olaszok után a német THE CREATURES FROM THE TOMB alakulat sorakozott fel, echte mocsoládé goregrind-dal, zsigermasszírozó ritmusokkal. Lett is táncitánci, ugrabugra, röpködő szerpentinek, a röfögő retyóvokál kikapcsolta a fejekben a komolyságot. Vigyorogtak a zenészek is rendesen. Hamarosan üdítő színfoltként hölgyekkel színesedett a felhozatal, ugyanis az amerikai ESCUELA GRIND négy tagjából ketten a szebbik nem képviselői, az énekes és a gitáros. Na de nem volt itt finomkodás, jujjletörikakörmöm, nebántsvirág-nyafogás; teljes elánnal vették birtokba a csatateret, hogy megmutassák, mi fán terem a massachusetts-i grind. Rohangáltak az emberek a circle pit malomkerekében, egymás hátára másztak, hülyültek. A málházó riffek hatására közönség egy része még „evezésbe” is kezdett: ilyenkor a rockerek leülnek egymás mögé szorosan és úgy kezdenek el két kézzel, előre-hátra hajolva „evezni”, mintha kajakban ülnének. Volt olyan is, aki az „evezősor” tetejére is mászott, hogy a többiek az előre-hátra mozgás közben hátrafelé továbbítsák. Önfeledt 25 perc volt ez is.

A korábbinál vékony énekhang jött most sorra, ugyanis a mexikói INTOXXXICATED punkzenekar testes énekesét meglepően éles torokhangokkal áldotta meg a biológia. A kiköpött thrash-frontember hosszú fekete haja és szakálla számomra fura kontrasztban állt az általa kiadott hangokkal, de rutinosan, energiával tele vezényelte a műsort és fűtötte a hangulatot. Ebben a koncertben sem volt hiba!

Ezután nem ártott némi kalóriabevitel; éppen a Bojiste mellett van egy kis étterem, a neve Motorest na Bojisti, nyilvánvalóan tele volt rockerekkel. Finom és egyszerű ételek olcsón, a fő sláger az enyhén csípős tokány, sült krumplival – a neve most nem jut eszembe, de én is azt tettem, szívesen ajánlom. Visszamenve hülyéskedtünk egy kicsit a többi fesztiválfreak-kel, sőt kitelepült egy verklis, aki a tekerős hangszerével játszott le dallamokat, mi meg erre ugrabugráltunk. A gyerekek élvezték legjobban az ilyen rögtönzött bolondozásokat, igen, gyerekek, ugyanis a fesztivál területén gyerekmegőrző sátrak is vannak, Kinder Grinder névvel, itt külön munkatárs foglalja el a gyerekeket játékkal. Vigyázat, vízipisztoly szinte mindig van a gyerekeknél és bármikor használják! Úgyhogy „hagyd magadat, hamarabb szabadulsz” a helyes hozzáállás ilyenkor, haha!

A következő, általam megtekintett koncert a jellegzetes INDIAN NIGHTMARE volt, melynek tagjai úgy festettek, mintha egy ’90-es évekbeli black metal zenekar tagjait szándékosan elrontotta volna egy ’80-as évek beli glam rock stylist, de jól állt nekik. A zenéjük friss, lelkes punk metal volt, egy instrumentális tételük alatt egy tűzzsonglőr hölgy lejtett elő és nyelte, pörgette, csóvákban fújta a lángokat. Tulajdonképpen kijelenthetem, hogy látványvilág szempontjából az Indian Nightmare adta a fesztivál legfeltűnőbb koncertjét.

Na de a bulifaktort mindig lehet fokozni és az ezután jövő cseh CARNAL DIAFRAGMA goregrind-koncertje ismét az OEF annyira jellegzetes förtelemfaktorát helyezte előtérbe. Az énekes egy szemkápráztatóan undorító, félig kibuggyanó agyvelejű zombi-maszkot viselt, ez alól adta ki magából a betegebbnél betegebb hangokat és lökött módon mozgott. Teljes megőrülés volt rá a válasz a közönségből, egymás hegyén-hátán másztak a színpadra, fetrengtek és stagediving-oltak. Szálldostak a hajak, a zombik, a strandlabdák, a szárazjég-füstfoszlányok, úszógumik és a bolondos anti-dallamok! Az ilyen sokszínű, keménységük mellett is barátságos vidámságok adják az OEF velejét és vonzerejét.

Ennyi hülyéskedés után én egy kissé lecsillapodtam, így csak békésen üldögélve figyeltem a máltai BEHEADED-től a death metal hangarzenált. Nem voltak könnyű helyzetben a cseh grinderek után, de leszarták a feszkót és becsülettel beleadtak apait-anyait. Őket a pár napja már fellépett Overcharge punkjai váltották, mivel a műsorfüzetben eredetileg szereplő finn Convulse egy betegség miatt lemondani kényszerült a show-t és az Overcharge vállalta, hogy még egy műsort lenyomnak. Reméljük, semmi súlyos betegségről nincs szó a finnek esetében. A metalos crust punk HELLBASTARD-ot már a színpad elöl néztem, mivel ilyen szép nevű zenekarokról mindig meghatódok. Faszán fel is paprikázták az atmoszférát, a dobos eleve egy terminátor. A hányásra emlékeztető nevű Bile halálféme is hangulatos volt, de néhány dal után elmentem vacsorázni, mivel pokolfattyúzene ide, angyali családnév oda, mégiscsak emberből vagyok.

Amikor visszaértem, a TANKARD már javában pakolta a bulimetalt, a fesztiváltömeg legjobb energiaszintű résztvevői pedig vígan ropták. Nekem ekkorra már elfogyott a tombolhatnékom, úgyhogy csak kisimulva üldögéltem, járkáltam, beszélgettem. A PIG DESTROYER disszonáns grindcore önmegvalósítása engem ritkán fogott meg, bár nagyon tisztelem azokat a csapatokat, akik nem feltétlenül közönségigény-kiszolgálásban gondolkodnak, hanem csak kibányásszák a lelkük mélyen bugyborékoló kreatív őskáoszt és azt formálják át zenévé. Az amerikai „malacpusztítók” abban is eltérnek a színtér többi csapatától, hogy az egyik csapattagjuk hangszerként sampler-t használ. A sampler-es meglehetősen unatkozott is a színpadon, ahogy megfigyeltem, míg az énekes szinte szörnyethalt minden tétel alatt. A Jack-es Vatai Leventével közben el is kezdtünk tanakodni ezen a sampler-dolgon, főleg hogy az én emlékeimben a Pig Destroyer-ben nem volt mindig sampler, hanem mintha 2 gitárosuk lett volna, bár utóbbiban nem voltam biztos. Levi szerint viszont a P.G. már a zenekar elejétől sampler-rel állt fel. Később utánanéztem és részben tévedtem, részben igazam volt: a ’97-ben alakult zenekarban 2006 óta van sampler, viszont sose volt 2 gitár.

Ezután a JIG-AI zúzása jött, akik ugyebár eredetileg pénteken játszottak volna és most beugrottak a hiányzó Pyrexia helyére. Meghallgattam tőlük néhány számot, de már éjfélhez közeledve emlékeztettem magamat, hogy reggel korán akartam kelni. Muszáj volt, hogy bőven legyen időm sátrat bontani, mivel utána még vásárolni akartam pár cseh finomságot és nem akartam lekésni a buszt és az átszállásokat. Ezzel lezárult nekem az idei OEF.

Minden alkalommal, amikor hazautazom az OEF-ről, hálát érzek a rengeteg csúcsélményért és spontán hülyeségért, ami ott történt. Nemrég vesztette el a magyar rockszíntér Lénárd Lászlót, a Hammer World főszerkesztőjét, aki – Cselőtei Lászlóval együtt – a magyar rockújságírás egyik atyja, szerintem. Számomra is az ő tevékenysége, látásmódja iskolát jelent, amiből tanulhattam. Lénárd Laci mindig azt hangoztatta, hogy a rockzene az igazi erejét az élő koncertek által tudja átadni. Ez az energia a rockfesztiválokon, köztük az OEF-en megtöbbszöröződik, elvégre nemcsak arra a pár rövid órára verődünk össze több százan, több ezren, hanem kiköltözünk, mint afféle törzs. Sok ember alkot olyankor egy sátortábort (kiegészítve persze lakókocsikkal, bungalókkal, egyéb szálláshelyekkel), de a lényeg az, hogy a rockzene szenvedélye és a közös táborozás közösségalkotó erői összeadódnak. Erre még rájön az OEF esetében az a felhőtlen bolondozás, amit a legtöbb ember legfeljebb OEF koncertfelvételekről lát, de a helyszínen megélni még jobban felkorbácsolja az ember lelkét. Ezáltal még több okot és kedvet ad nekünk az élethez és a mindennapok harcaihoz.

Ha majd a 2022-es OEF videókat nézitek, láttok majd nemcsak rengeteg fekete pólós rockert, de tarka jelmezes freak-eket is. Köztük egy fickót, aki neonzöld bodysuit-ot visel, rajta kívül egy piros boxeralsót, a fején meg „kereszteslovag”-jellegű sisakot és eléggé bulibárós a mozgása. Az általam ebbe a cikkbe berakott videók közül néhányon is látszik. Nos, bevallom: ez a figura én vagyok. Vállalom. Sokan egy koncerten komfortosan szeretnek ülni, vagy állni, távolról figyelni az eseményeket, de én amikor jól érzem magamat, szeretek a buli kellős közepén tombolni,a nagy betűs TÖRTÉNÉSBEN. Lénárd Laci tudtommal az első sorokban szeretett állni; én az izzadó zúzdában érzem jól magamat, meg a circle pit-ban, meg a színpadra ugorva, bolondozva, stagediving-olva, magamat és másokat is szórakoztatva. Ha pedig nemcsak én érzem jól magamat, hanem másokat is szórakoztatok akár ilyen gegekkel, mint egy rikító neonzöld bodysuit, akkor a szórakoztatás egy olyan apró önmegvalósítássá válik, melyben nemcsak a cselekvő embernek van boldogsága, hanem másoknak is. Az élet egyik célja állítólag a boldogság, aminek útja sok felszabadultságon és nevetésen át vezet. Azáltal, hogy másokat szórakoztatunk, másokat is boldoggá teszünk. Én pedig szeretném Lénárd Lacit úgy elképzelni, mintha most látná az egyik ilyen videót, ahogy hülyéskedek és nevet egyet. Azt pedig remélem, kedves Metal.hu-olvasók, hogy ti is jól szórakoztatok ennek a hosszú beszámolónak az elolvasásával, a videók megnézésével és egy kis boldogságmorzsát át tudtam adni nektek, ami által jobb lett az életetek. Talán majd ti is eljöttök az OEF-re és a ti asztalatokon is lesz majd borsmentalikőr, csípős pácolt camembert sajt és pácolt krinolin. Az élet obszcén extrém örömei.

Írta: Angyal Gyula