Lassan kezdek ott tartani, hogy lakcímkártyát kell cseréljek: célszerűbb a Szállító utcai címet ezen feltüntetni, mint a saját lakcímemet, mivel lassan többet tartózkodom a Barba Negraban, mint otthon. Vasárnap egy meglehetősen elit társaságban búcsúztattuk a Sepultura-t, és láss csodát, pár nap múlva már megint a Barba Negraban találtam magam a Red és a Blue között ingázva.
Az tulajdonképpen már a nyár végén látszott, hogy a november 20-a egy meglehetősen bonyolult nap lesz: ekkoriban jelentették be a szervezők a Barba Negra Red-ben tartandó Dark Tranquillity-koncert mellé a Kanonenfieber-t – kicsit értetlenül is álltam azelőtt, hogy egyáltalán ki fog eljutni a fellépésükre, hiszen aki nem az Alcest-en van a Dürerben, az már minden bizonnyal megvette a Dark Tranquillity–Moonspell–Wolfheart trióra a beugrót. De minden mesének hepiend a vége: szerencsére az esemény szervezői is léptek az ügyben, és akinek az egyik bulira volt jegye, az bemehetett a másikra is egy kiegészítőjegy megvásárlásával – és ezen a ponton az egész esemény tulajdonképpen egy hatzenekaros minifesztivállá alakult át, nagyon hasonlóan az augusztusi Exodus–Abbath–Deicide bulihoz. Ez a transzformáció egyben egyfajta kompromisszumot is magával vont: a hat fellépő még így is nagyon sok egy estére, ennek okán a Moonspell és a Kanonenfieber fellépése tulajdonképpen átfedett.
Kapunyitás után nem sokkal kezdett a német Hiraes, akik bemutatkozó fellépésen voltak Magyarországon. Kellemes, dallamos death metal női énekhanggal – lehetetlen volt nem visszaemlékezni a Jinjer pár nappal ezelőtti fellépésére, és azt kell hogy mondjam, hogy női hörgés tekintetében Britta méltó kihívója lehet Tatjánának. Nagyjából 30 perc jutott a Hiraes-re – ebbe nem egészen fél tucat szám fér bele, alapvetően a januárban megjelent új anyagról. Mindez ismerkedésre mindenképpen megfelelő volt, az elmélyülést és a feloldódást azonban már nem tette lehetővé… különösen úgy, hogy a szomszédban már melegített a Panzerfaust (Through the Storm, About Lies, Under Fire, We Owe No One, Undercurrent).
Meglehetősen fontos színfoltjai ők a black metalnak, különleges légkörrel és meglehetősen embert próbáló dalokkal. Nagyon nehéz és sötét ez a zene – a maga dobozában talán nem annyira elborult, mint mondjuk az Amenra a saját ökoszisztémájában, de azért meglehetősen igénybe veszik a hallgatót. Én már sokadjára látom őket; Magyarországon is jártak ezelőtt kétszer, legelsőként a régi Dürerben, és azt hiszem, hogy a missziójuknak tökéletesen eleget tettek: megteremtették azt a sötét és depresszív hangulatot, ami a Kanonenfieber zenéjére való ráhangolódáshoz kellett. A színpadkép a szokásos: a dob emelvényén pulpitus, ez előtt volt összeszerelve a dobcucc, gitár balra, basszusgitár jobbra. Elsőre nem is volt teljesen egyértelmű, hogy hány embert látunk a színpadon, ugyanis a hátsó pulpituson álló énekes a kezdetekben alig-alig látszott a feje fölött elvilágító lámpák fényétől takartan. A gitáros, a basszusgitáros és a dobos nem corpsepaint-ben, hanem ‘corpsemud’-ban lépett föl: kezüket és arcukat sár fedte, és ebben a szerelésben, egyen-bőrmellényben játszottak (The Day After ’Trinity’, The Hesychasm Unchained, Occam’s Razor, The Far Bank at the River Styx, Promethean Fire).
Futás vissza a Red-be, melegítettek a finnek. A Wolfheart pár hónapja új albumot adott ki (Draconian Darkness), ebből mutattak be három dalt, és ezek mellé tulajdonképpen egy best-of válogatással érkeztek (Strength and Valor, Zero Gravity, Burning Sky, Ghost of Karelia, Evenfall, The King, Grave). Még a fellépés előtt viccelődött Tuomas, amikor megkérdeztem, hogy játszanak-e az új albumról (persze, lehetett tudni, hogy igen), na erre nagy röhögve válaszolta, hogy „megpróbálunk, megpróbálunk, de basszus, azért ez nem olyan egyszerű, mint a stúdióban”. Nagyon gördülékenyen lement a Wolfheart fellépése is; sajnos kevés dalra volt idejük, és igazából a hangosítás sem volt a legoptimálisabb: nagyságrendileg jobban szóltak, mint a nyáron Szlovákiában, de sajnos nem érték el a szinte napra pontosan egy évvel ezelőtti fellépésük dinamizmusát.
Átfedő slot, döntési helyzet: jobb híján azt találtam ki, hogy maradok a Red-ben, megnézem a Moonspell elejét – ők úgyis rövidebb ideig játszanak, mint a Kanonenfieber –, utána átsétálok a Kanonenfieber kétharmadát meghallgatni, onnan meg már kötöttpályás a program. A Moonspell kristálytiszta hangzással nyitott; döbbenetes volt a kontraszt a pár nappal ezelőtti Sepultura búcsúkoncerthez képest – Ricardo egy szál gitárja kristálytisztán szólt, volt térfogata a hangnak, és nem csak a levegőben lógott, mint Andreas szólói. Ekkorra aki már nagyon ide akart érni, az befutott – ezzel együtt is nagyjából egyharmad ház hallgatta az est programját. Ez számomra annyiból szerencsés volt, hogy be tudtam sétálni az egész helységet ellenőrizendő, hogy hogy szól a Moonspell: tökéletesen, példaértékűen. Mivel anyaguk nem jött ki már egy jó ideje, így Fernando és zenésztársai a biztosra mentek, és egy best-of jellegű fellépést halhattunk tőlük (gerinc: Irreligious, kimarad: Sin / Pecado és Hermitage), illetve én csak a felét (Opium, Awake!, Extinct, Night Eternal, Finisterra, Everything Invaded, Breathe (Until We Are No More), Vampiria, Alma Mater, Full Moon Madness).
Az első világháború tematikájára felhúzott zenekar Noise barátunk egyik projektje (a háromból) – vele nyáron hosszasan beszélgettünk, és számos izgalmas részletet árult el a Kanonenfieber működéséről, akárcsak az én nagy személyes kedvencemről, a Non Est Deus-ról. Nagyra értékelem a munkáját, tisztelem a zenei világát és az elhivatottság, ezzel együtt szerintem az esti fellépés esetén az arányok – legalábbis számomra – az egészségeshez képest eltolódtak. Miközben a fellépés néztük, egyik barátom meg is jegyezte, hogy egy kicsit mintha sok lenne itt a koreográfia és a színpadi elem. A homokzsákok, szögesdrótok és műbarikádok látványa még valahol a határon volt, de a számonként történő átöltözés és az egyéb koreográfia már egy kicsit sok volt a jóból. Elfogulatlan kritikusok ilyenkor szokták azt írni, hogy ezt a energiát akár a zenébe is lehetett volna fektetni – de én elfogult vagyok, szerintem a Kanonenfieber fellépései kevesebb cirkusszal is megállnák a helyüket, hiszen a zenében megvan a kellő mennyiségű spiritusz. Sajnálatos módon a hangzás sem volt lenyűgöző – itt sem voltunk sokan, több kört is tudtam tenni a helységben –, így számomra ez a produkció nem érte utol a tavaly még előzenekarként bemutatott fellépés színvonalát, és a végén hiába hangzott percekig a „Zugabe, Zugabe”, ők most nem játszották el a vanmórszongot (Menschenmühle, Sturmtrupp, Der Füsilier I, Grabenlieder, Der Maulwurf, Panzerhenker, Kampf und Sturm, Die Havarie, Die Feuertaufe, Lviv zu Lemberg, Waffenbrüder, Verdun, Ausblutungsschlacht).
Különösebben nem siettem vissza a Dark Tranquillity fellépésére – a menetrend szerint 100 percet játszottak, és úgy voltam vele, hogy kis késéssel is befuthatok akár – és ez stratégiai hibának bizonyult: a tömegből való fényképezést is csak az első három szám alatt engedte a zenekar, én meg sikeresen be is futottam a negyedikre. A Dark Tranquillity zenéje tökéletesen illeszkedett az este ívébe: a fürge, izgága Wolfheart után a kicsit nyugodtabb Moonspell egyszerre hozott izgatottságot és lehiggadás, és ez a két ellentétes érzés együtt oldódott fel a Dark Tranquillity zenéjében. Nehéz megítélni az ő melodeath-üket: ha pozitívan futunk neki, akkor ez egy nagyon kellemes, dallamos, kicsit melankolikus – de azért időnként pörgős – zene, ami alapvetően egy hangulatot teremt meg, és az élményért hallgatja az ember. Ha meg cinikusak vagyunk, akkor lehet azt is mondani, hogy ez márpedig egy biztonsági játék, amelynek során a zenekar próbál elkerülni minden olyan elemet, amelyik veszélyes vagy provokatív lenne, esetleg a csapda lehetőségét hordozza magában. Én tulajdonképpen egy arany középútnak tartom a Dark Tranquillity zenéjét, nagyjából valahova oda helyezve el őket a saját koordinátarendszerükben, mint ahol a Paradise Lost található a magáéban. Nem olyan régen jött ki az utolsó anyaguk (Endtime Signals), így értelemszerűen az album dalainak bemutatása mellett megvoltak a kötelező best-of dalok, és mindezt sikerült még soha nem látott tétel (Empty me) első eljátszásával megfűszerezni (The Last Imagination, Nothing to No One, Wayward Eyes, Unforgivable, Hours Passed in Exile, The Dark Unbroken, Final Resistance, Cathode Ray Sunshine, Atoma, Shivers and Voids, Not Nothing, Empty Me, Our Disconnect, Phantom Days, ThereIn, The Wonders at Your Feet, Lost to Apathy, Misery’s Crown). Teljesen érthetetlen, hogy ez hogy maradt le az eddigi setlist-ekről: élvezetes dal, magában hordozva a Dark Tranquillity-re jellemző higgadttság, letisztultság és határozottság egyensúlyát. Aztán persze az ő idejük is eljött; hiába, semmi nem tarthat örökké, és a Misery’s Crown utolsó hangjai tulajdonképpen lezárták egy hosszú, izgalmas zenékkel teli ősz utolsó koncertjét.
A szerző szeretné köszönetét kifejezni a Barba Negra-nak és a H-Music-nak!
Írta: Á
