Méltó módon fejeződött be – szerencsére csak átmenetileg – az idei őszi egészen elképesztő és fantasztikus koncertfelhozatal: október 24-én az ausztrál Ne Obliviscaris-t is köszönthettük Magyarországon, immáron ötödjére. A hosszas előzenekari állapot után végre ők is eljutottak odáig, hogy saját nevük alatt turnézva buszozzák végig teljes Európát – én meg még mindig az események hatása alatt állva zavarban is vagyok, hogy velük, vagy a vendégekkel kezdjék… de talán az ilyen helyzetekben a legegyszerűbb az események kronológiáját követni.
Az Instant szerintem még félig sem volt, amikor színpadra pattant az ausztrál Freedom of Fear egy hagyományos két gitár – basszusgitár – dob felállással. Az utóbbi hónapokban elég sok csemegével kapcsolatban elmondtam már, hogy mennyire is vártam az első találkozást – és azt hiszem, hogy ezek közül talán a Freedom of Fear-rel való randi miatt voltam a legizgatottabb. A kétalbumos ausztrál zenekar – saját definíciója szerint legalábbis – dallamos death metal-t játszik, de ez igazából egy átlagos hallgató számára a többszörös revelációt jelentette technikailag is, és az élvezhetőség szempontjából is. Az egyik általam látott csúcszenekar voltak: elképesztő dallamok, folyamatosan szóló kiállások-szólok nem is akárhogy megvalósítva. Régebben elég sokat zenéltem – csak a szomszédok és a családtagok idegesítése végett –, így azért valami minimális elképzelésem van arról, hogy mit is kell(ene) tudni egy dal üzembiztosan történő eljátszásához. Mivel én nagyjából a Sepultura kísérete környékén rekedten meg, így kocsányon lógó szemekkel, tátott szájjal és csorgó nyállal néztem, amit a fiúk játszanak: égre meredő tekintet, félig-meddig unatkozó arckifejezés de legalábbis fapofa, miközben mindkét művész úr ujjai közül tucatszámra folytak ki az elképesztő tempóban játszottál arpeggio-k. A technikai felkészültség színvonalát nagyjából az jelzi, hogy amikor az arpeggio egyik felét a másikhoz képest a nyak másik végén kellett játszani, na, akkor már a művész urak is időnként rá-rápillantottak a hangszerre. Természetesen lehet eszméletlenül bonyolult és hihetetlenül gyors a zene, ha közben hallgathatatlan és élvezhetetlen, de itt ilyesminek még a gondolata is eretnekség: elképesztően lendületes produkció fantasztikusan megkonstruált dalokkal, ahol már az átkötések is számos zenekar becsületére válnának – és ehhez képest jöttek a csúcspontok. Az ilyen jellegű fellépőkre – legyen ez főzenekar vagy vendég – természetesen mindig rövidebb idő jut a kelleténél, nem volt ez másképp a Freedom of Fear esetében sem (Immortal, Primordius, Nebula, Carpathia, Entities, Zenith). Sejtettem, hogy tőlük mit kaphatunk, és tudtam hogy a Ne Obliviscaris esetén mire készüljek, így sokáig úgy tűnt számomra: itt most jó eséllyel akasztani fogják a hóhért. Hogy miért is? Mindjárt kiderül!
Ezek után következett az izraeli Walkways, akiknek az zenéjével nem igazán tudtam mit kezdeni. Kétségtelen tény, hogy az általuk bemutatott alternatív metal (jelentsen ez bármit is) stílusában és komplexitásában annyira eltérő volt a Freedom of Fear és a Ne Obliviscaris zenétől, hogy mindenképpen segített föllazítani az est töménységét – de számomra a zenéjük teljes mértékben tizenkettő-egytucat volt, szélsőségesen kilógva az est mezőnyéből.
És következett a világ egyik legőszintébb zenekara, a Ne Obliviscaris. Péter barátom – aki a fesztiválokon csomó esetben sokkal felkészültebb, mint én – mutatta meg vagy 10 éve az ausztrálokat, és onnantól fogva én szerelembe estem. Több dolog miatt is életveszélyes ez a társaság: számos zenekar – mint például a Cradle of Filth vagy akár maga Ihsahn is – elkövették azt a hibát, hogy előzenekarnak hívták őket. A mai napig előttem van a manchesteri fellépésük, ahol olyan mértékben teltház volt a Ne Obliviscaris alatt, hogy a koncertterem ajtaját nem lehet kinyitni – ehhez képest, amikor az elvileg főzenekar Cradle of Filth kezdett mintegy harminc perc múlva, éles váltással már finoman szólva is foghíjasan lézengtek a hallgatók a nézőtéren (lehet, hogy a pirosan világító szemű, keresztre feszített biológia szertári csontváz mászta meg az idegeiket). Teljesen egyedi a zenei stílusuk – első körben talán a tiszta ének és a hörgés kombinációja tűnik fel, ráadásul mindez úgy, hogy kórusban énekelnek általában eltérő szöveget (leginkább középkori motettára emlékeztető megoldással). Egészen hihetetlen az a technikai tudás is, amit a többi zenészek hozzáadnak ehhez a progresszív elemekkel vegyített death metal-hoz: Benjamin Baret, a francia gitáros, gondolom, megfelelő cimborákat talált a Freedom of Fear soraiban – gondolok itt Matt-ra és Corey-ra –, hiszen ugyanazt a fantasztikus technikai színvonalat, ugyanazt a precizitás lehetett nála is megfigyelni. A hajmeresztő gitáros megoldások aznap este nem számítottak unikumnak, ezzel ellentétben a kétkezes basszuskiállások, amiket Martino, az olasz bőgős két bajuszpödrés között előadott, azért magukra vonták mindenki figyelmét… miközben a háttérben végre és újra Dan Presland adta a ritmust, tankönyvi módon végigdobolva a két album bemutatásának majdnem 120 percét (Citadel: Painters of the Tempest (Part I): Wyrmholes, Painters of the Tempest (Part II): Triptych Lux, Painters of the Tempest (Part III): Reveries from the Stained Glass Womb, Pyrrhic, Devour Me, Colossus (Part I): Blackholes, Devour Me, Colossus, (Part II): Contortions, Exul: Equus, Misericorde I – As the Flesh Falls, Misericorde II – Anatomy of Quiescence, Suspyre, Graal, Anhedonia, And Plague Flowers the Kaleidoscope). Egészen biztosan mindenki látta Tim arckifejezését, aki folyamatosan vigyorogva énekelte-hegedülte végig ezt a tizenhárom számnyi időt. Volt szerencsém majdnem egy fél órát beszélgetni vele a fellépés előtt, így tanúsíthatom: ez a folyamatos mosoly nem valami betanult színpadi marketing volt, hanem egy teljesen őszinte gesztus; jól láthatóan elképesztően jól érezték magukat, és boldogan produkáltak emberfeletti teljesítményt. Sajnos a hörgésért felelős Xenoyr – nem teljesen egyértelmű okokból – nem vehetett részt ezen a turnén, őt James Dorton pótolta: a hang tekintetében makulátlanul, látványként viszont egy picit talán szokatlanul, hiszen egy nyurga, feketehajú alak helyett egy hatalmas, vörös barbár fegyelmezte az egybegyűlteket. Szóval egészen minimális átkötéssel, viszont tokkal-vonóval végignyomták a fiúk a tizedik születésnapját ünneplő Citadel-t és a viszonylag frissen kijött Exul-t… és egy idő után elérkeztünk ahhoz az a drámai pillanathoz, amikor a zenészek levonultak. Természetesen lehetett tudni, hogy lesz még ráadás; mindenki ütemesen kérte, hogy játsszák el végre a Vanmórszong-ot is, de természetesen volt olyan hallgató, aki fölvette a fordulatszámot, és tizenkilencre lapot húzva a Vanmóralbum-ot kérte, hátha figyelmetlenek az ausztrálok. Persze ennek is vége lett, az izzadságtól csatakos zenészek levonultak, hogy pár perc múlva már a színpad szélén vagy a színpadon dedikáljanak.
Amennyire félelmetes és életveszélyes előzenekar volt a Ne Obliviscaris, annyira ugyanez látszik a Freedom of Fear esetén, és ha konkrétan nem a Ne Obliviscaris a főzenekar, akkor ők viszik el az egész estét – ezért mondtam, hogy közel voltunk ahhoz, hogy akasszák a hóhért. A Walkways-szel nem igazán tudtam ebben a koordinátarendszerben mit kezdeni, viszont ami a lényeg: a Ne Obliviscaris egy fantasztikus, makulátlan, hibátlan, tankönyvi koncertet adott, így ha valamire megérte hat évet várni, hát akkor erre egészen biztosan.
Írta: Á /// Fényképezte: VidaniPhoto
