Korábban is volt már erre példa: két külön EU vonalon futó metal turnékör metszéspontja Budapest, sok zenekar, váltott színpados produkciók, megőrülés / bekészülés, nulla üresjárat. Pont ilyen történt most márciusban: a Meshuggah mellé kaptunk még 4 bandát, szintén két különböző európai körútból, helyszín pedig a Barba Negra volt. (Erről a buliról ITT írtunk) A Summer Hell amolyan minifesztivállá avanzsálódott apránként, a hat illusztris külföldi fellépő mellé ugyanis két hazai feltörekvő zenekart is bepréseltek a kedves szervezők, mindannyiunk legnagyobb örömére. Tehát a Skeletal Remains, Misery Index, Aborted és az Exodus, Abbath, Deicide duplahármas pusztításhoz, jött még egy Noble Victory és egy KillerSick. Ez a nyolc zenekar kétlem, hogy megülte volna bármelyik elkötelezett metalfanatikus gyomrát, de annyit elmondhatok, hogy valamilyen szinten, azért próbára tett bennünket ez a pokoli muzikális áradat. A death / black metal, grindcore / deathgrind és a thrash metal elismert képviselői, sőt legnagyjai játszottak a Barba Negrában, úgyhogy igyekeztünk időben érkezni és megnézni mindenkit.
17:00h kapunyitásra értünk kb. oda, kint a sorban állva már lehetett hallani, ahogy a fiatalok hangolnak a Red Stage-en. A KillerSick pár éve kezdte pályafutását, gyakorlatilag még nagylemezük sincs (remélem minél előbb majd igen) de olyan hype van körülöttük, amire a magyar undergroundban nemigen volt példa. Egyszerű, de jól megírt old-school trash metalt játszanak, olyan lendülettel és elszántsággal, ami rengeteg mostani zenekarból hiányzik. A ránézésre átlagéletkor 18 év körüli tagok hatalmas beleéléssel nyomták a rövid, pizza-thrash attakkokat, a hangzásra nem lehetett panasz, jól bedurrantották alattuk a cumót. Énekes / gitárosuk, Schönwald Márk igazi frontember benyomását keltette, ügyesen kommunikált a közönséggel, a többiek is hozták a no tomorrow életérzést, úgy küldték mint az állat. Dobosuk, Erőss Norbert, biztos pontja / alapja a bandának, basszerosuk Horváth Milán sem az az egyhelyben szotyizgató figura, Márkhoz hasonlóan ő is aktívan részt vett a színpad bejárásában. Tetszik, amit csinálnak, így tovább! Egyetlen észrevétel, ami nyilvánvalóan technikai probléma volt: Milán basszusgitárját az utolsó pár számban nem lehetett hallani. Ennek ellenére becsületesen lenyomták a programot, főleg úgy, hogy utánuk a sátánista death metal koronázatlan királya, az amerikai Deicide következett.
Átballagtam a Blue Stage elé, ami a kisebb befogadóképességű sátor a Barba Negrában. Ide kb. a harmada fér be a másik helynek, hangosítás szempontjából kisebb cucc van benn, úgyhogy pont a Noble Victory kezdésekor léptem be az ajtón. A Rockmaratonon sajnos nem tudtam őket megnézni, így most pótoltam ezt a hiányosságomat, amennyire csak tudtam. A hangzás nem volt a toppon, kopogott az egész, életlenül és tompán szólt a cucc. A Szirota Márió dobjátékából alig tudtam valamit kihámozni, még akkor, sem ha előrébb / oldalt álltam. A pergő totál elveszett. Egy sűrű és ködös melo-death / black massza fogadott, hangos és kásás gitárokkal. A dallamos részek miatt oldottabb / kivehetőbb volt valamennyire a dalok formája, kb. 3-4 számot tudtam aztán végighallgatni. Mire elértem arra a pontra, hogy kitisztult / javult a helyzet (ami meg is történt, szerencsére) már jöhettem is vissza a másik színpadhoz, hogy a Deicide istentelen fellépésnek szem és fültanúja legyek.
Megfogadtam, hogy nem kezdek így mondatot, de életemben nem gondoltam volna, hogy valaha látni fogom egyik gyerekkori kedvencemet. Hogy miért, az jó kérdés. Annyira lehetetlennek, pontosabban valótlannak éreztem azt, hogy lesz Deicide koncert ismét Magyarországon, és láss csodát 11 év után a Kék Yukas bulijuk után, újra felénk fordult Glen Benton és szentségtelen csapata. 18:00h-kor kőpontosan elkezdték a darálást: a hangzás eleinte nem a legjobb volt, de kb. a 2-3 szám felé már egész élvezhetőre kikerekedett. Ez alatt azt értem, hogy bárhol álltam a nézőtéren, nagyjából azonos hangkép fogadott. Benton papa kora ellenére megszégyenítő dinamikával reszelte / tépte négyhúros hangszerét és üvöltötte / károgta / hörögte / fröcsögte istengyilkos szövegeit. Megalkuvásnak helye sincs, ez egyből lejött. A két gitáros – Kevin Quirion és Taylor Nordberg – bőven kivette a részét a vokalizálásból, olyan démoni atmoszférát teremtve ezzel, ami csak a lemezeiken jellemző. Masszívan és brutálisan szóltak, megvolt az ős-Deicide feeling is, főleg amikor azokat a lehetetlen dobváltásokat hozta Steve Asheim (alapítótag / dobos) meg amikor Benton olyan 6.66 láb mélyről feltörő hörgést letolt, hogy a nosztalgia szellője közbe csak úgy fújkálta / borzolta a hajamat. Végre hallhattam élőben az olyan örökzöld slágereket, mint a When Satan Rules His World, Once Upon the Cross, They Are the Children Of the Underword vagy az újabbak közül a Hommage For Satan. Volt természetesen a Dead By Dawn is, viszont az általam hőn szeretett Serpents Of the Light album tételeit valahogy hanyagolták… mindegy, mert így is egy patent produkciót kaptunk. Ezek a nyughatatlan amerikai sátánfattyak csak tudnak valamit!
A másik sátorban már a Skeletal Remains introja ment, amikor odaértem, majd váratlanul belekezdett az amcsi kvartett a műsorába és egyből szembesülnöm kellett, azzal a ténnyel, hogy ez bizony nem szól annyira pengén és élvezhetően. Az elején a gitárokból nagyon nehezen lehetett kivenni a konkrét riffeket / témákat, melyet tovább nehezített az aránytalan, homályos dobsound. Nem állt össze olyan könnyen a kép, mint vártam, pedig lemezen ezek a csókák őrületes muzikális tudás birtokában vannak. Technical death metal ez simán, sok – sok hangulati képpel, de nem túltolva a bonyolultság / emészthetetlenség javára. Bal oldalt elől, szinte teljesen elől állva aztán végre ki tudtam hámozni a pergőt és a dob igazi testét: a lábakat és karokat. Képzett zenészekről beszélek, a kellő rutin is adott, remek dalszerzői véna szintén. Valahogy mégsem fogott meg annyira a Skeletal Remains zenéje, nem jött át olyan elemi erővel, mint számítottam. A műsoruk felét tudtam végignézni, úgy 20-30percet nagyjából, mert a másik helyszínen, szinte óramű pontossággal, Olve Eikemo azaz Abbath Doom Occulta és zenészei kezdtek mocorogni.
Abbath (gitáros / énekes) az Immortal egyik alapítótagja Demonaz (gitáros) és Horgh (dobos) mellett, aki pedig jártas a norvég fekete fém zenékben, az tudja, hogy az Immortal, megkerülhetetlen bástyája az északi black metal szcénának. Őket sem kerülte el a szokásos káosz: betegség, személyes ellentétek, feloszlás majd reunion, pereskedés, ki használhatja a nevet, stb. – stb., mely végül ahhoz vezetett, hogy Abbath külön utakon folytatta a zenélést. Vagy saját alteregója alatt, vagy az I néven. Itt most annyiban különbözött a dolog, hogy ez nem szimplán Abbath koncert volt, hanem még a vele íródott Immortal diszkográfia keresztmetsze, a Diabolical Fullmoon Mysticism-től kezdve, az All Shall Fall lemezzel bezárólag. Az At the Heart Of Winter körül én elengedtem a bandát, csak a korai albumokat favorizálom, így kellemesen nosztalgikus érzés vett rajtam erőt, amikor felcsendültek az olyan dalok, mint a The Call of the Wintermoon vagy a The Sun No Longer Rises. Egyszerre volt időutazás Blashyrkh érintetlen hófödte tájai és hegyei közé, amire csak ez a típusú zene képes és egyszerre volt bőrbe, szögecsekbe / palástba és fénylő fekete latexbe öltözött művészi acsarkodás. Azt mindannyian tudjuk, hogy Olve-nak nem kell szomszédba mennie a hülyeségért, a legendás Metaldays-es hempergés kb. a jéghegy csúcsa, maga a performance mégsem csúszott át totál cringe-be. Bírom az arcát amúgy, nagy mókamester. Inkább mondanám ezt decens és méltó előadásnak a régi korok szelleméhez hűnek. A dob emelvényen / elől a bűvészurak és a háttérben húzódó havas tájkép a maga nemes egyszerűségével, bőven elég látvánnyal szolgált. (A kép néha váltakozott albumborítókra meg Abbath felvett egy szörnyű maszkot is, úgy a setjük vége felé.) A hangzás egészen tűrhető volt, viszont sok volt a magas / éles hang, főleg a gitároknál érződött ez nagyon. Ahol én álltam (a színpadtól jobb oldalt visszább) már fokokkal jobb volt a sound, nem tudni miért, de például a Deicide alatt bárhol álltam a nézőtéren, az remekül szólt. Abban volt dög, itt a szélvészgyors blastbeatek kissé összefolytak, a jellegzetes Immortal jegyeket nehezen lehetett kivenni. Mindettől függetlenül remek hangulatot teremtettek a norvég fenevadak.
A Misery Index intézményét vagy 15 éve láttam utoljára. Imádnivaló a csapat, bár az utóbbi időben beálltak a sorlemezek készítésébe, a fogós pillantok nálam kimerültek a Retaliate / Discordia / Traitors albumokon, illetve az érinthetetlen Dissent EP-n. Ez van. Viszont amit az amcsi brigád leművelt a Blue Stage-en arra nincsenek szavak. Szigor a köbön, maximális deathgrind kegyetlenkedés és ultra-erőszak. Időtlen loopban állva tudnám ezt hallgatni, napokig. Pengeéles sound, Adam Jarvis megsemmisítő erejű dobjátéka, EVH / 5150-es gitárcuccok, Jason Netherton basszeros / énekes szimpatikus karaktere, nincs több kérdésem. Ezt így kell csinálni! Messzemenően az aznap legjobban megszólaló csapatok közé volt sorolható a Misery Index, a másik az Aborted, de azt még nem akarom ellőni, mert még van ugye egy Exodus előtte, ugye. Szóval a Mizéria Leckekönyv tagjai hibátlanul letolták a műsort, nem lacafacáztak sokat. A két gityós igazi riffgyáros, tapasztalt csókáknak tűntek, már csak az hiányzik, hogy Adam Jarvis a Pig Destroyer nevű aranyos kis zenekarával végre Magyarországra jöjjön.
Az Exodus egy élő legenda, a Bay Area thrash metal egyik fénylő csillaga. Anno valamelyik Brutal Assault fesztiválon láttam őket, a Tempo Of the Damned / Shovel Headed Kill Machine idején, másik felállással, még Rob Dukes-szal a mikrofon mögött. Pokoli energiákat mozgósítottak meg akkor, kíváncsi voltam most is hasonló élményben lesz-e részem. Azért kicsit agyaltam, hogyan közelítsem meg ezt a témát, mivel nagyon vegyes a kép velük kapcsolatosan. Nézzük először a pozitív oldalát a dolgoknak:
- Hatalmas varázslat volt az egész, még a hiányosságok ellenére is. The show must go on! (Ezt lentebb kifejtem.)
- Ahol én álltam, ott arányos és élvezhető volt a hangosítás. Megdörrent a cucc, adta a gyomrosokat, a pergő a fejemben kalapált.
- Gary Holt még mindig egy irtózatosan tehetséges gitáros, nem véletlenül penget a Slayer-ben is. Így érdemes, ilyen méltóságteljesen megöregedni, mint ő, de ahogy elnézem több kraft van benne 60 évesen, mint a korosztályából bárkiben.
- Első találkozásom Zetro-val. Nagy mágus a faszi, tudja, mit csinál! Amennyire szkeptikus voltam vele kapcsolatban a műsoruk elején, ez úgy változott meg arányosan az idő előrehaladtával, fordított irányban. Vérbeli frontember, brutál hanggal, ráadásul remekül kommunikált a közönséggel – amúgy ez a többiekre is igaz, számok között mentek a dumák. Ezt értékelem bennük, látszott tök természetesen jön belőlük, nincs benne semmi megjátszás.
- Jack Gibson basszusgitárjának a hangja maga volt a duruzsoló csoda! Tökéletes helyen ült a mixben, szép munka!
- Volt egy zseniális track aminek a végén gyermeksírás hallható (a Prescribing Horror-ról beszélek), nos, ez élőben megfagyasztotta a vért benned. A hideg kiráz most is, ha erre gondolok!
Akkor jöjjön némi negatívum:
- A hangzás. Nem volt egységes, ahány helyen álltál, annyi féleképp szólt. Ahogy belépsz a sátor alá, középen, szemben a színpaddal, katasztrofálisan szólt. Összevesztek a hangok egymással, aránytalan volt és már-már élvezhetetlen. Ha bentebb mentél pár fokkal jobb volt a helyzet, de ott is hasonló zajos massza fogadott. Meggyőződésem hogy a nézőtéren voltak olyan spotok, ahol jobb lehetett a sound.
- Tom Hunting a műsor kb. felénél hallhatóan megfáradt / kimerült. Lehet csak rosszul lett vagy hiperventillált, nem tudom. Amit először dobhibának véltem (kihagy a láb-trigger) a későbbiekben komoly problémává nőtte ki magát. Konkrétan volt egy olyan szám, ahol szerintem küzdött az elemekkel, azt sem tudta hol jár. Durva volt ezt látni, hogy valaki ennyire bizonytalan. Ahol a tuka-tuka vágtákba belement, ott megtalálta önmagát, de voltak olyan váltások, ahol drága Tom barátunk szépen besétált abba a bizonyos erdőbe. Arra is gondoltam, hogy mást hallott vissza a fülmonitorba és hangosítási hiba áldozata lett. Kár érte.
Az utolsó felvonás következik: az Aborted.
Amilyen sűrű volt a program, olyan gyorsan el is telt, köszönhetően a váltottszínpados megoldásnak. 22:00h és már a belga gyilkológép el is kezdte a darálást a Blue Stage-ben. Mindenféle túlzás nélkül mondom, hogy az Aborted nyerte a legjobban megszólaló zenekar díját aznap. 5 évvel ezelőtt láttuk őket Rockmaratonon, akkor a fesztivál egyik legkeményebb és egyben legcsodálatosabb death metal fellépését adták, olyan vehemens erővel szóltak, hogy az állunk a padlón volt. Ezt azóta is emlegetjük, de ez a mostani is hasonló tanítás volt. Basszusgitáros nélkül nyomták, így a bassdroppok be voltak játsza, a két gitáros pedig úgy lett kikeverve, hogy ne legyen hiányérzetünk a mélyebb hangtartományokból. Ian Jekelis és Daníel Máni Konráðsson felsőligás játékosok a húros hangszeren. Borzasztó ez a két csóka. Náluk csak két borzasztóbb ember van: frontemberük, Sven de Caluwé és a legborzasztóbb, a dobosuk, Ken Bedene. Sven hozta a formáját, nikkelbolhaként pattogott, ostorozta a szemmel láthatóan bepunnyadt és megviselt rokkereket. Volt sztorizgatás, jumping jack testnevelésóra, egy wall of death attempt, viccmesélés, minden, amit egy brutal death metal koncerten NEM lehet elképzelni, és mindezt úgy, hogy levágott fejek karóba húzva, hullák üvegkoporsóban, két kibelezett test grafikája molinókra nyomva, a háttérben pedig azt nézed, hogy az Aborted logó mögött Art, a bohóc épp egy nőt fűrészel szét egy végtelenített rémálomban. Jól hangzik, ugye? A zenéről még nem is beszéltem: HIBÁTLAN. Csillagos ötös volt – minden tekintetben. Ken Bedene még mindig úgy dobol, hogy véged van. Ez a csávó nem tud téveszteni. Idáig azt gondoltam, hogy nem is ember, de kivételesen most láttam izzadni, úgyhogy megnyugodtam. (Az androidok / robotok nem izzadnak.) Itt is nyomott egy bravúros fülmonitor igazítást a fiú, miközben a blastbeat egy másodpercre sem állt meg, nem hagyott ki ütemet. Kegyetlen. (Ugyanezt bejátszotta Rockmaratonon: ott a szemüveg csúszott lentebb az orrán, a leggyorsabb grind közepette tolta vissza a helyére, kihagyások nélkül. Kösz.) Sven fáradhatatlan, örökmozgó. Nem tudom, hogy csinálja, de tele volt vitalitással. Simán leénekelte a vendégénekesekkel készült számok részeit is a legutóbbi lemezről, a Vault Of Horrors-ról (ITT olvasható róla a kritikánk!) Amúgy mindenki átlagon felül teljesített. Csak pár nóta a teljesség igénye nélkül, ami elhangzott: Retrogore, Dreadbringer, Brotherhood Of Sleep, Death Cult, Insect Politics, etc. Zárásként pedig az elmaradhatatlan, koponyarepesztő The Saw and the Carnage Done. Ez kérem alássan, színtiszta overkill volt!
Végszó: még több ilyen összevont turnékat, lehetőleg hasonszőrű bandákkal és hihetetlenül boldogok leszünk!
Óriási köszönet a H-Music Hungary csapatának és a szervezőknek ezért a rendezvényért!
Fotók: Újj Kristóf /// K Photos Hungary
Videó: Borka Zoltán
Írta: MZ
